Gyártási közegét tekintve a Felhőatlasz ugyan független produkció, trendérzékenysége mégis álomgyári: az Eredet és az Álomháború után ismét egy attrakciós mozi, amely szégyelli, hogy nem több önmagánál.
Nincs új a nap alatt: az Avatar három esztendővel ezelőtt ugyan világosan meghirdette a vegytiszta eszképizmus programját, ám azóta is érkeztek már olyan alkotók, akik ellenszegültek e divathullámnak, és megpróbálták elérni, hogy a fogyasztók többnek lássák alkotásukat egyszerű attrakciós mozinál. Christopher Nolan az Eredet alkalmával nemcsak a fikció világán belül regélt az illúziókeltés mesterségéről, de ő maga is számot adott bűvészi adottságairól azzal, hogy közönsége egy részével sikerült elhitetnie: mély, intelligens, a kortárs blockbuster-széria kereteit messze szétfeszítő filmet alkotott. A produkció azonban jobbára technokrata kalandozás volt a többszintű álmok fantáziabirodalmában, s – a túlírt forgatókönyvből és a téma kimerítettségéből adódóan – jóval kevesebb új ötlettel szolgált, mint a hagyományos bűnügyi narratívát inverzbe fordító Memento. Zack Snyder Álomháborúja (Sucker Punch) rokon tematikában fogant, ám ez a rendkívül silány, film és videojáték homályzónájában rekedt audiovizuális monstrum már közvetlen bölcseleti reflexiókra is ragadtatta magát.
Hasonló a helyzet Tom Tykwer és a Wachowski-testvérek közös szerelemgyereke esetében is. A Felhőatlasz – lévén a független szektorból érkezett – ugyan nem annyira akcióorientált, mint kortársai, de legalább oly mértékben ambiciózus. Öt évszázadot felölelő cselekménye hat történetmozaikból – és ugyanennyi idősíkból – áll, melyek azt hivatottak demonstrálni, hogy bizonyos tetteink és gesztusaink a halálunkat követően is formálódnak az időben, és adott esetben képesek befolyásolni a jövő eseményeit. A rendezői triumvirátus tehát – David Mitchell azonos című regénye nyomán – a „minden összefügg” élményére építkezik, csakhogy ez ma már lerágott csontnak számít a tengerentúli tömegkultúrában (legutóbb Kiefer Sutherland friss tévészériája, a Touch próbálta krimi-melodrámába oltani e közhelyes tapasztalatot, csekély sikerrel), nem is szólva arról, hogy ami egy lektűr lapjain működik, a filmvásznon nem feltétlenül. Már csak azért sem, mert a teljességgel a maguk útját járó történetszálak között akadnak ugyan átfedések (főként színésziek, de tematikusak is), ám ezek nem elég relevánsak ahhoz, hogy egységes értelmezési keretet teremtsenek a látottaknak.
Gátolja az egységes befogadást az is, hogy a mozaikok felettébb eltérő zsánerjellemzőkkel bírnak. Láthatunk hetvenes években játszódó paranoia-thrillert, posztapokaliptikus románcot, disztópikus sci-fit, öregkori krízisről szóló pikareszket, homoszexuális művészdrámát és egy kis könnyfacsaró Rabszolgasorsot (Isaura) is, s mindez alapvetően erény is lehetne, hiszen a látványuk egyaránt lenyűgöző, és a kitűnő stiliszta, John Toll éteri szépségű képei egyenesen festményszerűvé varázsolják a vizuális világukat, de ez a szembeötlő műfaji diverzitás is inkább megnehezíti az élmény mögött struktúrát is kereső néző dolgát. És a néző nem merő passzióból keresi a mélyebb értelmet, hiszen a Felhőatlasz promóciós retorikája, illetve az alkotói nyilatkozatok egyértelműen erre sarkallják. Mélyebb értelem azonban nincs, csupán kellemes vizuális orgia és bibliai méretek, és kétségkívül sokan vannak, akik beérik ennyivel, de jócskán megszaladt a tolluk azoknak az ítészeknek, akik mindezt egyenesen Terrence Malick filmjéhez, Az élet fájához hasonlították.
A fentiek ellenére egy-egy történet (például a Jim Broadbent nevével fémjelzett szkeccs, vagy Tom Hanks és Halle Berry közös históriája) nyomokban egészen élvezetes, még a sokszor riasztó méreteket öltő érzelgősség ellenére is, és az összekötő elemként szolgáló asszociációs montázsok is elegánsak. Dramaturgiailag viszont nem mindig sikerül szerencsésen egymás mellé helyezni a sztorikat: sokszor zavaróan sok idő telik el, míg ismét felveszünk egy elejtett fonalat, máskor viszont túl serényen dolgozik a vágóolló, és szinte élvezetét leli a szapora párhuzamos montázsokban.
Szerencsés esetben maga az elbeszélőmód, a motívumvilág, a cselekmény epizódjai és fordulatai generálják a film mélyebb jelentését, a Felhőatlasz esetében viszont nem így történik. Az üzenetet a földalatti klón-rabszolgából öntudatos forradalmárrá előlépő Somni (Bae Doona) adja elő szép, kerek tételmondat formájában, és ha ez nem volna elég, a történet több különböző pontján is megismétlődik a „minden összefügg mindennel” sokat sejtető lózungja. Mélység helyett tehát kaptunk egy nagyszabású és szégyentelenül öncélú látványpornót, üzenet gyanánt pedig némi gyorsfagyasztott garázsfilózófiát. És persze ezen kívül is elhangzik néhány bölcsesség a játékidő alatt (főként a zaklatott lelkű géniusz, a Ben Whishaw által játszott Frobisher szájából): egy kis Coelho itt, egy kis Müller Péter ott, és az alkotógárda máris elmetszette a „mélyet, nagyot, jelentőset alkotni” gordiuszi csomóját.
Egyvalami mégiscsak kézzelfogható: a Wachowski-klán őszinte szociális és társadalmi érzékenysége. Habár egyáltalán nem véletlen, hogy a férfiből nővé operált, s a többségi társadalommal lelkesen hadakozó Lana (korábban: Larry) Wachowski meleg szerelemről, rabszolgafelkelésről és futurisztikus forradalomról készít filmet – ez utóbbi tematika egyenesen a Mátrixból köszön vissza –, mégsem egészen világos, hogy miért kellett több női karaktert (Ayrs nejét, illetve a Hugo Weaving által alakított [!] Noakes nővért) egyenesen androgün-küllemmel ellátni. Persze nem ez az egyetlen talány a Felhőatlasszal kapcsolatban, mely mindenképpen az idei mezőny legnagyobb és leglátványosabb blöffje, jó és rossz értelemben egyaránt. Lehet szeretni, lehet utálni, egyvalamit viszont nem lehet: közömbösnek maradni iránta.
