Ismerős motívumok kavalkádja a Hologram for the King, s néha megbicsaklani látszik benne az író-rendező adaptálótehetsége is, a film valahogy mégis működik – ha nem is lesz belőle sem Tykwer, sem Hanks filmográfiájának legfényesebb ékköve.
Gyártási közegét tekintve a Felhőatlasz ugyan független produkció, trendérzékenysége mégis álomgyári: az Eredet és az Álomháború után ismét egy attrakciós mozi, amely szégyelli, hogy nem több önmagánál.
Szeptember közepén kezdődik meg a becslések szerint százmillió eurós költségvetésével az eddigi legdrágább német film, a Der Wolkenatlas (A felhőatlasz) forgatása a Babelsberg filmstúdióban.
„A semmiből jött, 20–21 évesen. 1993 végén jártunk. A helyesírása mindent alulmúlt, de teljesen mindegy volt. Volt valami szokatlan kisugárzása és hajlíthatatlan akaratereje a fiúnak.”1 Így jellemezte Ralph Schwingel producer a Rövid és fájdalommentes forgatókönyvével felbukkanó, ma már népszerű német filmrendezőnek számító Fatih Akint, akinek Soul Kitchen című új filmjével nyitja kapuit az idei Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) Kolozsváron.
Ha a gazdasági válság egyre súlyosabban érint, és nincs pénzed, akkor kezdd el utálni azokat, akiknek van. Kézenfekvő, és mindig újra alkalmazható reakció, bár Tom Tykwer hazájában ezt már egyszer elsütötték úgy 70 évvel ezelőtt. Igaz, ezúttal nem egy népcsoport a gyűlölet célpontja, hanem egy réteg: a gonosz bankárok.
Tom Tykwer anyanyelvi szinten beszél filmül. És bár akcentus nélkül boldogul Hollywood zsargonjában, senkivel össze nem téveszthető, markáns szóhasználata, stílusa van. Legújabb filmjével azt is bebizonyította, hogy nemcsak a mai szlenget érti. Sőt, láthatóan élvezi, hogy veretes szöveghez nyúlhat. Olyannyira, hogy jó két órára megrészegedik saját szónoklatától. A néző pedig a Parfümtől.
A háború végét követően, a megszállás idején a szövetségesek ellenőrzésük alá vonják a német filmipart, és felállítják a cenzúrázó hivatalokat. Ezzel egyidőben megkezdik saját filmjeik elterjesztését, a német lakosság „nácitlanítása” érdekében.
A tavalyinál kevesebb filmmel (43), de több sztárvendéggel (8) büszkélkedhetett a tizenegyedik kiadásához érkezett budapesti Titanic Nemzetközi Filmfesztivál. Az öt helyszínen futó vetítésekre több, mint tizennyolcezer néző volt kíváncsi, de a tíz közönségtalálkozó iránt is élénk volt az érdeklődés.
A lé meg a Lola olyan film, amellyel könnyű példálózni: íme egy európai produkció, ami a multiplexek porondján is felveheti a versenyt az amerikai bombasikerekkel. Az európai mozi évtizedek óta a túlélésért vívja harcát az amerikai stúdiók hihetetlen tömegben, a világ minden táján összehangolt terv szerint terített termékeivel szemben.