A kör provokatívnak szánt felvetésein csak idegeskedni lehet, de annyit meg nem ér az egész.

„A megosztás törődés” – kántálja párszáz csillogó szemű fiatal, a színpadon álló Eamon Bailey (Tom Hanks) szuggesztív aurájában elveszve. A világ legnagyobb fiktív tech-cégének látnoki vezetője a beavatottaknak prédikálva mutatja be A Kör legújabb fejlesztését, egy csúcs-webkamerát, amiből bármennyit, bárki, bárhova felapplikálhat, akármit-akárkit megfigyelve és egyből internetes közkinccsé téve. A termék mögött álló cél az, hogy a kamerák millióival megfigyelt über-transzparens életünk a teljes láthatóság nyomában biztonságosabbá váljon. Azt, hogy ebben az első hallásra is szarrá perelhető, hatványozottan jogsértő és ezért teljesen hihetetlen és hiteltelen ideában hol bújik meg a logika, senki nem tudja.

A film főhőse, Mae (Emma Watson) ugyan tehetsége és pengeagya miatt került a Google-t és a Facebookot túlságosan egyértelműen idéző cégmonstrumhoz, az azonban mégsem esik le neki, hogy amit lát, az a magánélet, a privát szféra, és a józan ész szemérmetlen mészárszéke. Ezért aztán – egy borzalmasan rendezett kajakbaleset után – részben Bailey sugallatára, részben hülyeségéből adódóan bevállalja, hogy ő lesz az első teljesen átlátható ember a világon. Mert „a titkok hazugságok”. Telepakolja életét a kamerákkal, és már kész is egy 21. századi, egyesekből és nullákból faragott Truman Show, ami a szerzői szándék szerint felnyitja az emotikon-nemzedék harmadik szemét, és rávilágít olyan nagy igazságokra, melyekre már annyian és annyiféleképp világítottak rá, hogy azt taglalni fájóan unalmas lenne.

James Ponsoldt, aki rendezőként már bizonyított a kitűnő Az élet habzsolva jóval (The Spectacular Now), a Szárazonnal (Smashed) és a szintén remek A turné végével (The End of the Tour), most rútul pofára esik. Nem kell sokáig nézni A kört ahhoz, hogy feltűnjön: mintha csak nem is ő rendezte volna. Ebből a filmből hiányoznak a többire jellemző kidolgozott karakterek, a következetes és észszerű motivációik, a rokonszenves rendezői törődés és az érzékenység.

A lényeg ott maradt a vágószoba padlóján. A kör rommá van vágva és érezhetően pánikban csattogtatták az ollót. Ezért nagyjából semminek nincs értelme a filmben, nem tudni, hogy ki miért tesz úgy, ahogy. Az okozatiságot elfedik a vásznat sűrűn ellepő chat-buborékok és interfészek, melyek a semmilyen vizualitás tolakodó ellenpontjaiként invitálják a nézőt egy izomsorvadásban kimúlt Fekete tükör-epizód halotti torára. Ponsoldt néha elszáguld a létfontosságú feszültségépítő, karakterformáló dramaturgiai és narratív mérföldkövek mellett, néha pedig lefullad előttük. A tempó olyan zabolázatlanul ingadozik, mint a filmtől sokat váró néző idegállapota. Az érdeklődést viszont gyorsan felváltja az értetlenség sokkja.

Az egyértelmű orwelli szatíra magzata még a méhben elpusztul, a film alapjául szolgáló könyvet író David Eggers és Ponsoldt (közösen írták a forgatókönyvet) nem tesznek fel jó kérdéseket. Problémafelvetésük ugyan jó szándékú, de a valós és a világhálón élt szociális élet, valamint a munkahelyi lét között feszülő vagy épp eltűnő határok – kissé megkésett – boncolgatása a szerzők remegő kezei között trancsírozássá fajul. A totális megfigyeltség és megfigyelés életminőség-javító és biztonsági lehetőségének illuzórikus, túlerőltetett, átgondolatlan gondolata rátelepszik filmre, de a látszattal ellentétben az alkotók végül a technológiai thrillerekben (merthogy ez elvileg az) sokszor látott nagy cégek világuralomra törésén kívül nem tudnak mást kritizálni. Pedig a szituációk tökéletes táptalajt nyújtanának akár a vallás- és a vakhit allegorikus tökön rúgásához is.

Mindez a már-már elliptikus lyukakkal torzított cselekményvezetésnek köszönhetően olyan jelenetroncsokat eredményez, melyek valamilyen megmagyarázhatatlan módon egyszerre sorakoztatnak fel disztopikusságuk ellenére is naiv, demagóg, képmutatóan idealista, példabeszéd-jellegű, kamu-intellektuális párbeszédeket és illogikus tetteket. Ahogy pedig a hasonlóan szétszabdalt és narratív ívtől megfosztott filmek, A kör is kompenzál a túl- vagy alulbeszélt folyamatos expozícióval: mindenki kimond mindent, csak hogy értsük az érthetetlent.

A körön még Tom Hanks sem tud segíteni, de nem is tűnik úgy, mintha akarna. Emma Watson próbálkozik, de hiába, üres hősnőjének elhanyagoltsága csak kiemeli, hogy ő azért nem egy nagy színésznő. A néhai Bill Paxton Mae beteg apjaként viszont kiemelkedő. Egyébként  John Boyega is játszik a filmben, de feltehetően ezt ő sem vette észre.

Ponsoldt és Eggers műve csak elpocsékolt potenciál, de még annak is kevés. Ha nem lenne ramatyul összerakva, akkor sem lenne jó film, így viszont siralmas. Akaratlan önparódiáján nevetni képtelenség, provokatívnak szánt felvetésein pedig csak idegeskedni lehetne, de annyit meg nem ér az egész.

Végül némi irónia: a kritikus a moziteremben ülve felfigyelt egy pár sorral előtte ülő lányra, aki annyira unta az életünket bekebelező infokommunikációs szörnycég szemétségeiről szóló filmet, hogy inkább végigfacebookozta a vetítést.