Tömény kamaszkori nosztalgiától androidlázadásig: íme, karácsony előtti tévéajánlónk.

Összeesküvés, nem elmélet

Charlie Brooker: Black Mirror

Netflix, 6×60 perc

Azt mondta egyszer egy politikus, hogy ők a választásokat a Facebookon nyerték meg. Nem tudni, tényleg így történt-e, de annyi biztos: ma már valóban választást lehet nyerni a közösségi háló megfelelő használatával. Nem véletlen, hogy a digitális világkorszak virtuális valóságainak ember- és társadalomformáló hatását egyfajta görbe tükörben megmutatni kívánó sorozat, a Black Mirror új évadának két epizódja – ráadásul a kezdő és a zárórész – konkrétan a szociális háló(k) működésének torzító és torzítható hatásmechanizmusaival foglalkozik. A ritka erősen kezdő széria – csak a brit kormányfő és a huncut malac kapcsolatát tudnánk feledni! – immár a harmadik évadánál tart (plusz egy soron kívüli, egészestés epizód), de a diadalmenete töretlen, hisz már a negyedik évadot is berendelte új gazdája, a Netflix.

A Fekete tükör ereje és borzongató aktualitása abból fakad, hogy amiről beszél, nem a távoli, disztópiába hajló jövő – mindannak, amit témaként feldolgoz, a nyomait fellelhetjük napjaink túltechnologizált világában, itt vibrál körülöttünk, mi magunk is részei vagyunk. El tudjuk képzelni, milyen az, amikor az össztársadalmi értékedet az határozza meg, hogyan osztályoznak ismerősök és ismeretlenek a közösségi hálón? Vagy azt, hogy az internetes közösségeken végigsöprő gyülölethullám gyilkos erővel materializálódik a „való világban”, a hálón kívüli személyes életedben is? Mi az, hogy: a Fekete tükör nem tesz mást, mint felerősíti és – látszólag – az abszurditásig feszíti ezeket a jelenségeket, miközben megnyugtató válaszok nélkül hagy. Talán egyetlen kivétel van, a San Junipero című epizód, amely ritka szép antológiadarab... lehetett volna, túllépve a technológia sötét oldalán, az örök élet iránti univerzális emberi vágyakozás metaforájaként, ha nem rontották volna el a végét, de annyira, hogy az már fáj.

És ebben a virtualizálódó valóságban mindenütt felsejlik a dolgok mögött valami azonosíthatatlan, gigantikus összeesküvés árnyéka. Mindent látnak, mindent tudnak rólad, báb vagy, bezárva saját kisszerű, korlátozott egzisztenciádba, és nem tehetsz mást, mint hogy nagyon figyelsz, mert minden, mégoly ártatlannak tűnő cselekedetednek következménye lehet. Ez már a Jövő: úgy jött el, hogy észre sem vetted. (pazs)

Nosztalgiaórák idősebbeknek és haladóknak

Matt Duffer, Ross Duffer: Stranger Things

Netflix, 8×55 perc

A Netflix olyan hamar vált jelentős tényezővé a tartalomgyártók ligájában, hogy már saját igéje (netflixezés), ill. frázisa („Netflix and chill”) is van. Ami a Netflixen van, az hoz egy minimális szintet, az automatikusan jó, biztonsággal be lehet kattintani és hátra lehet dőlni. Automatikusan jó – de nem biztos, hogy nagyszerű. Ilyen sorozat a Stranger Things is: jónak jó, minden aspektusában kielégítő, de az innen-onnan szedett-vedett ötleteket csirizszerűen összetartó – iszonyatosan hatásos – nosztalgián kívül az égvilágán semmi érdekes nincs benne. Éppen ettől paradoxon számomra egy kicsit: a 90-es években születettek számára ez legfeljebb cool retró lehet, de nem fűzi őket ezer szállal a sorozatban bemutatott kisvároshoz a közös gyerekkor, a közös háttértudás, egyszóval a nosztalgia – a most harmincas évei végén, negyvenes éveiben járó kinőtt hipsztereknek pedig pont hogy unalmas kéne legyen ez a fajta, John Carpenter-Stephen King-Steven Spielberg bermuda-háromszögből táplálkozó történet. Valahogyan, valakik, valamiért mégis irtózatosan (túl)értékelték a Stranger Thingset, ott csücsül minden 2016-os tévésorozatos toplistán.

Egyébként nosztalgiából viszont tényleg jeleskedik a széria. Nem spórolnak sem az oldschool díszlettel, sem a kellékkel, sem a zenével, sem a szófordulatokkal, még az idegesítően ripacs Winona Rydert is sikerült előkaparni a 80-as évekből, ráadásul a forgatókönyv is jól építkezik a bemutatott korszakra és technológiájára (pl. böhömnagy walkie-talkie-k). Még négy, szintén mintha a 80-as évek elejéről ideröpített gyerekszereplő is van benne: mind egy szálig zseniálisak. Közülük tűnik el az egyik megmagyarázhatatlan körülmények között, s persze mindenki – rendőrség, anyuka, srácok – nekiáll nyomozni, a maga módján – és mit ad isten, természetfeletti jelenségekbe botlanak. Az egyetlen, ahol kicsit megbicsaklik a retró-fíling, az épp a speciális effektek. A telekinézis még szépen meg van oldva mozis eszközökkel, a dimenziókapu és a természetfeletti entitás viszont csak félig-meddig működik: a fizikai maszkok és bábok mellett egy része uncsi CGI, olyan, mint amitől már megcsömörölt a kedves néző az idén (ld. Warcraft-mozi stb). Aki lubickolni szeretne egyet a saját gyerekkorában (vagyis hát az abban a korban árusított popkulturális termékek hangulatában), az mindenképp tegyen egy próbát. Aki viszont „felnőtt” tartalmat vár, az inkább hibernáljon mondjuk a következő House of Cards-évadig. (jbn)

Álmodnak-e az androidok...?

Lisa Joy, Jonathan Nolan: Westworld

HBO, 10×60 perc

Az HBO méltán ünnepelt sorozata arról beszél, amiről – közvetlenül vagy közvetve, a hatása által – minden valamirevaló fikció: az elbeszélés, a történetmondás végtelen öröméről és hatalmáról. Adott egy vadnyugati kalandpark, ahol az izgalomra vágyó tehetős vendégek a pénzükért cserébe jóformán azt tesznek, amit akarnak: nemcsak a tárgyi világ, a díszlet szolgálja a felhőtlen kikapcsolódásukat, hanem Westworld benépesítői, a nyomasztóan élethű, házigazdáknak nevezett androidok. A vendégek jelentős része ennek megfelelően nem is igen kíván mást, mint szexuális vágyait és/vagy erőszakos késztetéseit kiélni a naponta újra és újra meghaló és megalázott „gépembereken”. És rögtön itt tolakszik elő az első kérdés: lehetséges-e megölni, megerőszakolni vagy megalázni – egy robotot? Hiszen ők nem élnek valójában – de biztos-e ez, és ha így is van, lehetséges rájuk nem-élőként tekinteni, amikor pusztán a tudatunk képes megtenni ezt a különbséget, a szemünk (és a többi érzékszervünk) nem.

A Westworld-park a tökélyre fejlesztett szimuláció világa, amelynek működési elve kísértetiesen hasonlít a film/mozi vagy az irodalom hatásmechanizmusára: úgy lépni ki a mindennapi komfortzónánkból, úgy élni át a „való világban” hozzáférhetetlen élmények sorát, hogy nem fenyeget közvetlen és húsbavágó veszély. Ahogy a park fölé magasodó üvegmonstrumból eleveneket és holtakat megítélő zseniális tervezőmérnök-teremtő, Ford (Sir Anthony Hopkins nem kevésbé zseniális alakításában) mondja: őt kevésbé érdekli a tudományos, analizáló hozzáállás, a történetekre, az egyik pontból a másikba tartó narratívákra esküszik – ami a maga során az álom struktúrájára emlékeztet. („– Hol vagy, Dolores?” – hangzik el visszatérően az Evan Rachel Wood alakította androidlánynak szegezett kérdés. „Egy álomban” – szól a válasz.). Csakhogy nem lehet büntetlenül kilépni a komfortzónából, mert kiderülhet, hogy az ártatlannak szánt szórakozás az igazi valónkat fedi fel, bármit is jelentsen ez – mint a rettegett Feketeruhás férfi esetében (Ed Harris). És közben gyűlnek a kérdések, rakódnak egymásra a bölcseleti, sőt teológiai problémarétegek: hogy mit jelent az én és az öntudat, meddig tart a szabad akarat és hol kezdődik az eleve elrendelés, hogy teremtő istenek vagyunk-e vagy Frankensteinok.

Vagy Frankenstein öntudatra ébredt szörnyei. (pazs)

Más doktor, más ház

Kem Nunn, Alexandra Cunningham: Chance

Hulu, 10×45 perc

Minden idegesítő tulajdonsága ellenére a House, M.D. az új évezred egyik legmeghatározóbb sorozata volt, a címszereplő Dr. House pedig olyasfajta ikonikus figura, akit különböző gifekből és mémekből még az is ismer, aki egy percet sem látott a House-ból. Fura is volt, hogy nem csapott le egyből Hugh Laurie-re valamelyik stúdió: a House fináléja óta eltelt több mint négy év alatt csak apróbbacska filmszerepei voltak. Az idén viszont két produkcióban is visszatért a kisképernyőkre: a nagyszerű The Night Manager című rövid miniszéria mellett elindult a Netflix (egyik) potenciális vetélytársán, a Hulun egy új sorozat, a Chance. A párhuzamok érdekesek: a House-hoz hasonlóan itt is orvos a főhős, s a sorozat címe ezúttal is megegyezik az ő nevével; még a gagyi főcím is house-osnak tűnik egy kissé. Az első rész után azonban el is illan mindenféle összehasonlítási kényszer: ez inkább Breaking Bad akar lenni. Sajnos, csak akar.

Pedig igencsak jól indul: Dr. Eldon Chance egy törvényszéki neuropszichológus, épp egy válás közepén van, és próbálja összetartani valahogyan az életét. Ezt nem könnyíti meg egyik vonzó, szőke páciense, Jaclyn (a Gengszterkorzó / Boardwalk Empire-ből ismerős Gretchen Mol), akibe a doki sokat nem habozván belehabarodik. Igenám, csak egyrészt igazolja magát a régi, cinikus mondás összeesküvéselmélet, miszerint pszichológusnak sem a legnormálisabb emberek mennek, másrészt pedig a nőnek van egy férje, aki talán veri a nejét, talán nem, mindenesetre zsarunak zsaru. Így gabalyodik be egyre mélyebben Chance doki egy nagyon zavaros ügybe – és a bűn oly félelmetesen édes világába –, ami során újonnan lelt, de szintén nem makulátlan orvosi törzslapjáról ismert haverja segít neki (Ethan Suplee az elmúlt évek egyik legjobb sorozat-mellékszereplője). A széria eleje igencsak feszes és film noiros, ezt a fílinget húzza alá Jaclyn erőteljes femme fatale-jellege is. Sajnos, a Chance tíz epizódjának vége felé elszaporodnak a gyanús szavatosságú álpszichologizálások és a sablonos, „véletlenszerű” fordulatok. Lehet, jobbat tett volna a sorozatnak a Netflix-filozófia: egyben kinyomni az egész évadot. Így, hétről hétre várva óhatatlanul megkopnak az egyébként díszes rendezőgárda által levezénylett epizódok végén levő cliffhangerek. Mindenesetre jön a következő tíz epizód jövőre, és az még pont belefér az „adjunkmásodikesélyt”-kategóriába. (jbn)

Nem tövis

Peter Morgan: The Crown

Netflix, 10×52 perc

A Netflix világuralmi törekvéseinek jelentős stratégiai húzása volt helyi témákkal hódítani meg a helyi közönség szívét. Egy éve sincs, hogy a bolygó szinte minden csücskében elérhetővé tette online tartalmait, a félig spanyol nyelvű Narcos sikerén felbuzdulva a Netflix áprilisban bejelentette, hogy a gyártás és a témák egy részét kipakolja Amerikából. Némi hazafias érzületet próbált máris kicsalni a francia nézőkből a Marseille-jel, a britekből a The Crownnal – és hátravan még a német Dark, amit 2017-ben fognak bemutatni.

A The Crown a bejgli és egy bögre forró kakaó mellé ajánlható mindazoknak, akik unják Kevint meg a káromkodó télapót, eszükben sincs horrorfilmen parázni, nem akarnak érzelmi hullámvasutakon pityeregni, és egyetlen bonyolultabb logikai csavarral sem akarják terhelni az agytekervényeiket. Itt egy szép, kosztümös, romantikus filmdráma az angol uralkodói családról, a Korona intézményéről és az asszonyról, akinek a fejét terheli cifra súlya. (Ki más rendezhette volna, mint Peter Morgan, aki 2007-ben – igaz, forgatókönyvíróként – Oscar-közelbe került A királynővel.)

Végtelenül nyugodt, jólfésült film ez II. Erzsébetről, aki egy személyben királynő, az anglikán egyház, a Commonwealth, a hadsereg és a kormány feje, ugyanakkor valakinek a lánya, felesége, anyja vagy a testvére. A konfliktus többnyire ebből a klasszikus forrásból származik: a kötelesség vagy a szeretet/szerelem összecsapásából vajon melyik kerül ki győztesként, a film ugyanakkor egy modern korban mereven kitartó anakronisztikus intézményről szóló, már-már idegesítően udvarias látlelet próbál lenni. Ez sikerül is neki, ha már a szereplők közti konfliktusok szikrázó vagy szívszorító kivitelezése el is marad. A színészek is közepesek, leszámítva talán a főszereplő Claire Foyt és a Churchillként megjelenő John Lithgow-t. Nincsenek itt üvöltő szelek, csak kötelességtudat, büszkeség és sok-sok elkerülhetetlen balítélet. Szinte bántó, mennyire leegyszerűsíti a család történetét, s mennyire óvatos, nehogy a néző kisagyát egy icipici történelemmel terhelje.

Gyakoribb a giccs és a pátosz, mint humor, de adjuk meg a királynőnek, ami a királynőé: a The Crown szemnek és fülnek kifejezetten kellemes. A díszlet és a jelmezek pompája aprólékos és átgondolt, a titokzatos és elegáns főcím zenéjét pedig Hans Zimmer szerezte, s az általa kijelölt stílust követte Rupert Gregson-Williams is, aki a széria zenéjét jegyzi. (bk)

Kegyetlen, kifinomult játék

Richard Price, Steve Zaillian: The Night Of

HBO, 8×60 perc

Ez egy olyan krimi, ahol a negyedik rész körül a néző néha azon kapja magát, hogy már el is felejttette: amiatt kezdte el nézni a sorozatot, mert az első részben iszonyat kíváncsi lett, hogy ki a gyilkos.

A történet felütése izgalmas: Naz (Riz Ahmed, akit idén láthattunk a Birodalom egyik pilótájaként vagy Tommy Lee Jones-val egy asztalnál ülve a Jason Bourne-ben), a fiatal pakisztáni srác, miután a barátja nem viszi el egy manhattani buliba, apja taxiját „kölcsönvéve” indul el az éjszakába. Ám útitársa akad, egy fiatal lány ül be a hátsó ülésre, annak reményében, hogy egy taxisofőr mögött foglalt helyet. Itt kezdődik kettejük kalandja, drogokkal, alkohollal, szexszel. Ám az éjszaka drámai véget ér: az önkívületből magához térő Naz holtan, vérben úszva, összeszurkálva találja a lányt.  A srác menekülne, de ittas vezetésért szinte azonnal elkapják, miután kilép a ház ajtaján. Az a pár, hosszú perc, amíg Naz ott ül a rendőrautó hátsó ülésén, és amíg a járőrök a gyilkosság helyszínét vizsgálják, az egész sorozat egyik legfeszültebb epizódja. És ez a feszültség csak alig hagy alább.

Ha csak kulcsszavakkal írhatnánk körül a szériát, talán nem is tűnne végignézésre érdemesnek: vannak benne pakisztáni bevándorlók, bűnöző négerek, nyugdíjba készülő detektív, antipatikus ügyésznő, fiatal ügyvédnő, drogok, momentumok a börtönbeli életről bírósági alkudozások, védelmet biztosító kegyetlen bűnöző a sitten, szimpatikus főhős és még sorolhatnánk.

De a The Night Of éppen attól izgalmas, hogy Richard Price és Steven Zaillian (akit többnyire forgatókönyvíróként ismerhettünk, a Hannibal, a New York bandái vagy A Sólyom végveszélyben kapcsán, de e sorozatot rendezőként is jegyzi) íróknak sikerült ezt a sok sztereotip motívumot egy letisztult egységgé gyúrnia, ráadásul művészi igénnyel. A tévéhez képest meglepően kifinomult operatőri munka mellett a színészi alakítások is csak hozzátesznek a jól sikerült elegyhez, John Turturro különc figurája legalább annyira a néző agyába ég, mint a főhős ártatlan tekintete.

A The Night Of nem a karácsonyi ebéd elkészítése és a fa feldíszítése között megnézendő laza sorozat. Inkább az a kategória, ami elé akkor érdemes leülni, amikor már elmentek a vacsoravendégek, s minden érzékszervünkkel a filmre koncentrálhatunk. A jelenetek hol pörögősen feszültek, hol szinte vontatottnak, soha véget nem érőnek tűnnek. A rendező az idővel és a nézők idegeivel egyaránt játszik. Mégpedig ügyesen. (tgi)