Haldoklás teszi a színészt. Így a fáma. „Hadd lám, hogy megy neki a haldoklás.” A halálügy különben a többi érintett szereplő számára is gikszeres. Helyzetgyakorlat, tessék: hogyan fogadsz egy halálhírt.
Ott van mondjuk egy Diana nevű illető. Egyszercsak meghal – van ilyen, nem? Aztán fény, kamera, hang, s te mint kvázi-családtag produkáld, hogy egy álló hétig mi van veled. Kinél hiszti (az istenadta nép), kinél nulla reakció (a faképnél hagyott család). De lehetőleg mégse legyen ilyen, hogy nem mutatsz semmit, mert néznek, mint a moziban. És vért kívánnak, fel a kezekkel. Bőgsz vagy életet! Hiába, hogy mást kér tőled az etikett. S még a szarvas is tudja a birtokon – szintén koronás fő ugye –, hogy bőgni soha. Lenyisszantják a fejét, de úgyse. Pedig csak egy szarvas, és tudja. Szóval nem könnyű. De a királynő tud azért valamit. Tényleg jobb a fapofa, mint a műkönny. Mert még képes, és azon csámcsog az istenadta néző, hogy vágás, közeli, s né, Károly hercegnek odapöttyintettek valamit a szeme alá, hát ettől már végképp olyan ordítóan civil, mint Diana gyerekei. Nem véletlen, hogy csak egy pillanatra villannak fel. Elképesztő. A legfőbben gyászoló család.
A képlet egyszerű: van a királyi család, egy adott szituban. Emberiek. Néha nevetségesek vagy ellenszenvesek, de ez csak fűszer a tortában. Adott másfelől a média, és a médiát habzsoló tömeg, amely élve szed szét, ha úgy adódik. Emellett giccses. És közönséges. És moziba jár, királynős filmeket nézni. Akarja látni, hogy a miniszterelnök feltűrt ingujjal mosogatni indul, amíg harcos feminista tanácsadónője lógatja a lábát a fotelben. (A film lefelé stilizál, amikor a legprolibb együttesnek is stylistje van.) Kár, hogy erre nemigen reflektált a film: hogy ő maga is médiából van. Jó, hogy egyszer ráközelít egy kéz a kamerára – Diana halálának filmezésekor, olcsó megoldás –, gondolom, érzékeltetni, hogy ami sok, az sokk. De csak ekkor egyszer…?! A királynő hálószobájában fürkésződni, az nem sok? Vagy azon csámcsorászni, hogy az édes anyukájuk halála után a fiúkák vidáman vadászgatnak? Vagy hogy szokta-e fogdosni – nyilvános helyen – Tony Blair fenekét a felesége?
A „doku meg a játékfilm nagyvonalú mixelése egyenlő reklám” művelet sem dob fel. Világ prolijai, szeressétek az (angol) elitet, hurrá. Szóval, vannak gonosz üldözők és kedves üldözöttek, és meglesz, látni fogjuk szegény űzött királynőt sírni. Persze háttal, de a válla rázkódásából (túl) jól kitetszik a dolog ilyetén folyása. Előre sejtettük persze, hogy ez megtörténik, már amikor egyedül nekivág a birtoknak – magányos hős, a terepjáróján. Vissza a természetbe, hadd bugyogjon a könny, ahol a folyó.
Ennyi a történet: a gonosz hős megalázza, megtiporja a jót. Tanulság: szálljunk magunkba, olvassunk kevesebb bulvárt, s ne akarjunk filmet a királynőről. Néha – bár erőltetni kell a szemet – összejön a filmben egy-egy többismeretlenes egyenlet. Legtöbbször azonban csak x van és y. És könnyű kiszámolni, hogy melyik hány méter. Érthető, persze, tekintettel kell lenni a naphosszat munkálkodó polgárokra, hadd pihizzenek, s miért ne azon, lám, kedves királynőnk milyen pizsamában alszik, meg hogy jé, Tony Blairnek pont olyan ízléstelenül van berendezve a nappalija, mint a miénk. (Én speciel nem dobódom fel attól, ha azt látom, az angol királynőnek pontosan olyan kendője van, mint a nagymamámnak, de kétszer olyan vastag bokája. De írjak haza.)
Szóval ilyen ez a film. Meg lehet nézni, de minek.
