20 évvel a Veszedelmes viszonyok után újabb francia regényt vitt vászonra Stephen Frears és Christopher Hampton, és újra felvette a fűzőt Michelle Pfeiffer is. A veszedelmes intrika ezúttal elmarad, XIV. Lajos kora helyett pedig a századforduló (és Pfeiffer) idejébe csöppenünk. A Chéri – Egy kurtizán szerelme elegáns, finom és andalító alkotás, de nem kizárt, hogy néhány néző ébresztésre szorul majd a vetítés után.
Frears és a forgatókönyvíró Hampton (Vágy és vezeklés, Teljes napfogyatkozás) ezúttal is hozott anyagból dolgozott: de Laclos regénye után szintén egy francia klasszikust, az 1920-as években megjelent Chéri és – néhány momentum erejéig – a La Fin de Chéri című regényeket álmodták vászonra az alkotók. A két könyv szerzője a nemes egyszerűséggel Colette néven publikáló Sidonie-Gabrielle Colette a korszak egyik leghíresebb női írója, aki egyrészt a női sorsok rendkívül hiteles ábrázolása, másrészt botrányos magánélete révén vált beszédtémává a szélesebb közönség körében.
A majd' egy évszázaddal korábban született regény provokatív témája (egy középkorú kurtizán és egy fiatal férfi szerelmi viszonya) mára szinte mindennapos történetté halványult, Frears pedig a maga konzervatív ábrázolásmódjával és színészválasztásával végleg elsimította a regény közízlést sértő éleit. Aki tehát a film (magyar forgalmazó által adott) alcíme alapján szexet és egyéb izgalmakat vár, bizony csalódni fog: Frears sem kendőzetlen erotikával, sem cselszövésekkel átszőtt, fordulatos történettel nem szolgál, de még csak abban sem segít, hogy túlzottan megszerettesse a szereplőit, és valóban átérezhetővé tegye a melodrámai szenvelgést. A nézőnek ezen a ponton több választása van: a történet ürességét érzékelve unatkozni kezd, vagy a szereplőkhöz hasonlóan egyszerűen csak élvezi a külcsín harsogóan díszes világát, esetleg a „magad uram, ha szolgád nincsen”-elvet követve felfigyel a feltűnő díszlet és a túljátszott gesztusok mögött rejlő történetek apró drámáira.
A cím más vonatkozásban is tévútra vihet. Főhősünk ugyanis nem a 19 éves fickó, léha és életunt Chéri (Rupert Friend), hanem Lea (Michelle Pfeiffer), a 40-es éveit taposó ex-kurtizán, aki hosszú, dolgos évei után már elég vagyont halmozott föl ahhoz, hogy végre egyedül foglalhassa el az ágyát éjszakánként. Utolsó szívességként/liezonként még maga mellé veszi egykori kolléganőjének és riválisának (Kathy Bates) a fiát, hogy egy néhány hónapos vidéki „kúra” során mindenféle érzéki örömben részesítse, és távol tartsa Párizs brandy- és ópiumgőzös levegőjétől. A karitatív szolgálatból végül egy 6 évig tartó párkapcsolat lesz. A mamának azonban más tervei vannak a fia jövőjét illetően, így – Chéri és Lea látszólagos érdektelensége közepette – ki is házasítja fiát egy szintén ex-kurtizán nagy hozománnyal rendelkező lányával. A film második felére szépen lassan elmaradnak a fordulatok, és a történet innentől a melodráma eseménytelenségéhez illően csordogál a végkifejlet felé.
A belle époque fénykorában az ágyat és a politikát egyaránt uraló kéjnők alól a 20. század elejére végleg kiforgott a történelem kereke: az új évszázadban az egykor híres nagyasszonyok már csak egy végelgyengülésben szenvedő kor emlékké halványuló, kiöregedett képviselői lehetnek. Nem véletlen tehát, hogy a két asszony, Lea és az anya a fiatal Chérin keresztül próbálja meg visszaforgatni, vagy legalább megállítani a veszedelmessé váló idő múlását. A fiatal szerető számára szintén nem sok jót ígérnek az „új idők új dalai”: a Zac Efron-féle ideálok mércéjével mérve is rendkívül feminin Chéri az egész film során két erős akaratú nő árnyékában mozog. A Lea és az anya által „teremtett” Chérinek nem sok esélye van velük szemben, kamaszos lázadása, függetlenedési kísérlete néhány epés riposztban és hisztis duzzogásban ki is merül. Az ő tragédiája (Leával ellentétben) az, hogy sem a felnőtté válásra, sem az önálló személyiség kialakítására nem képes a nők babusgató-fojtogató karjai között.
A szereplők feleslegessé vált életük ürességét a szecesszió túlburjánzó díszeivel, az érzéki örömök (finom ételek, italok, szép tájak és szeretők) élvezetével igyekeznek eltakarni önmaguk és a külvilág szeme elől. A film képi világa lenyűgöző, fantasztikus érzékkel és precizitással idézi fel a századforduló mérhetetlenül stilizált, kígyózó ornamentikáját. Az operatőr (Darius Khondji) szinte minden beállítása egy-egy „óda a szecesszióhoz” címet viselő festmény is lehetne. Khondji mellett a film zenéjét szerző Alexandre Desplat is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a film valóban az érzékek mozija legyen. Frears néha kissé hanyag módon kizárólag a zenére bízza az aktuális érzelem közvetítését, de szerencséje van, mert Desplat dallamai valóban önmagukban is megállják a helyüket. Más kérdés persze, hogy szabad-e a filmzenének a képek elé „tolakodnia”, de ezért a szokatlan helycseréért semmiképpen sem Desplat a felelős.
Arra is fontos felfigyelnünk, hogy a film legalább annyira Michelle Pfeiffer drámája, mint Frearsé vagy Colette-é: az ötödik ikszet nemrégiben átlépő színésznő jó néhány év szünet után tért vissza Hollywoodba, ahol azóta is ezekkel az ikszekkel harcol a legkülönbözőbb műfajú és hangvételű szerepeiben (Hajlakk, Anyád lehetnék, Csillagpor), egy olyan közegben, ahol a 30-on túli színésznők gondolkodás nélkül képesek botoxszal mumifikálni magukat. Pfeiffer a plasztikai sebészet helyett (mellett?) a kulisszák reflektorfényeibe viszi a kissé megereszkedett bőrét és szarkalábait, hogy különböző szerepeken keresztül nézzen szembe a korával. A Chéri minden bizonnyal ennek a folyamatnak a legfontosabb, talán végső állomása: a színésznő két évtized múltán ismét Frears kamerája elé járul, hogy az utolsó képben, Glenn Close-hoz hasonlóan, ő is smink és manír nélkül, „veszteségének” teljes tudatában nézzen szembe a nézőkkel, Hollywooddal és önmagával. Játékával pedig azt is bebizonyítja, hogy telhetnek az évek akármilyen gyorsan, a tehetségen nem fog a kor.
