Az Egy gésa emlékiratai forgatókönyve egy amerikai író, Arthur Golden azonos című regénye alapján készült. Már a könyv fogadtatása sem volt problémamentes: bár Amerikában bestseller lett, a gésa, akinek a története alapján a regény íródott, beperelte Goldent, mert a regény nem a valóságnak megfelelően meséli el az illető életét, és rosszul értelmezi a gésa fogalmát. A realizmus iránti igény most a film kapcsán is felmerült. Ázsiában mindenütt azt kifogásolták, hogy miért játszanak japán szerepeket vegyesen japánok, kínaiak, malájok, máshol meg azt vetették a film szemére, hogy miért beszélnek ezek a „japánok” angolul.
A filmet megnézve, nem találjuk teljesen jogosnak ezeket a realizmus után kiáltó kritikákat. Kezdjük azzal az www.imdb.com-on olvasott triviummal, hogy a felvételek készítése közben hatalmas selyemvásznat feszítettek ki a forgatási helyszín felé, hogy az így nyert fényhatással biztosítsák a jelenetek egységesen meseszerű színvilágát. A szakma értékelte, maga az operatőr, Dion Beebe is több jelölést és díjat kapott. Ugyanis nem nehéz észrevenni, hogy az Egy gésa emlékiratai nem egy konkrét személy története, nem egy korszak megfilmesítése, és nem is a gésák igazságos vagy igazságtalan megítélését feszegeti. A film fő jellemvonását a történet elbeszélőjének magához a történethez való viszonyában kell keresnünk. Az egyes szám első személyű elbeszélőt, az emlékező gésát jellemzi az a gyermeki, ártatlan szemlélet, amely az Egy gésa emlékiratai idilli és meseszerű képvilágát eredményezi.
Tehát nem valamilyen valósághű bemutatását tűzte ki célul Rob Marshall rendező, hanem egy olyan fantáziakép kivetítését, amely legalább két szempontból is a képzelet termékének tekinthető. A haikuköltészet képvilágát idéző évszakbemutatások, a japán színpadi kultúrára emlékeztető jelenetek, a sziromzáporok, a lampionsorok rövidülésben való ábrázolása, a színes selyemkimonókon, használati tárgyakon bemutatott japán ornamentika káprázatos képei ugyanis egyszerre hivatottak felidézni a már említett gyermeki látásmódot, de ugyanakkor azt az egzotikus atmoszférát is, amivel a nyugati ember fantáziája ruházza fel a távol-keleti világot. Mert „Japán” csak stilizált díszletként van jelen a filmben, valójában e képi megidézés mögött nagyon is a nyugati kultúrkörből származó sztorik húzódnak meg.
Az Egy gésa emlékiratai történetének előképeit valahol a Hamupipőke típusú mesék, Dickens árvákról szóló történetei és a szappanoperák között kell keresnünk. Chiyót (Sozuka Ohgo) nehéz anyagi gondokkal küszködő családja egy gésaházba adja el, ahol a ranglétra legalsó fokára csúszva rabszolgasorban kell élnie. Egyetlen reménye, hogy egyszer gésa lehet, de a gésává válás csak azután nyer számára igazi értelmet, miután megismeri az Elnököt (Ken Watanabe), akibe beleszeret, és legfőbb vágya lesz, hogy a férfié lehessen. Az immár felnőtt Sayuriból (Ziyi Zhang) minden idők leghíresebb gésája válik, mindenesetre gonosz vetélytársnője, Hatsumomo (Li Gong) és a gésák intézményét működtető férfitársadalom szabályai tovább bonyolítják a hősnő sorsát.
Valóban, nyugati történetek jellemzőit fedezhetjük fel Sayuri sorsa ellen lázadó alakjában, az általa sugallt, kissé amerikaira sikeredett, mert kékszemű szépségideálban, de nem nevezhetnénk zavarónak a japán kultúrának ezt a fajta félreolvasását. És mivel az Egy gésa emlékiratai egy szépen kivitelezett leányálom látványát nyújtja, elmondhatjuk, hogy Hollywood ezúttal oly módon szolgált rá az álomgyár névre, hogy nem az amerikai álom propagandisztikus céljainak felelt meg, hanem az álmodjunk szépeket kifejezést vette komolyan.
