A Squid Game világsikere után nem a folytatás volt a kérdés, hanem hogy még hova fokozható a dél-koreai disztópia kegyetlen brutalitása. Azt már mindenhonnan hallani lehetett, hogy az alkotók a harmadik évaddal szeretnék lezárni a játékok történetét, arra azonban csak a második évad megnézése után döbbenünk rá, hogy csúnyán átvertek: lényegében egyetlen évadot kapunk, feldarabolva és külön sorszámozva. Amíg pedig a júniusra beígért, ilyenformán harmadik évadnak keresztelt záróepizódokra várunk, nincs más választásunk, mint azt vizsgálni, hogy sikerült-e legalább egy gondolattal elmélyíteni a sorozat mondanivalóját.
Három évet kellett várni a folytatásra, ez azonban nem jelenti, hogy a franchise berobbanása óta tartalom nélkül maradtunk volna. Egyrészt az internet gondoskodott arról, hogy mindenki felismerje a magenta egyenruhás őröket vagy koreai gyerekdalokat, de az is bizonyítja a sorozat kulturális hatását, hogy a játékok legkülönbözőbb megvalósítási kísérleteivel találkozhattunk. Ha egyébről nem is, a MrBeast nevű népszerű YouTube-csatorna megosztó rekreációjáról biztos hallottunk, de megannyi szimuláción túl maga a Netflix is megpróbálta létrehozni a Squid Game nagyszabású valóságshow-adaptációját. Ezek a kísérletek bár nem mindig sültek el eredményesen, segítenek megérteni az eredeti sorozat sikerének kulcsát, azaz az élet-halál küzdelem alapjául szolgáló gyerekjátékok pofonegyszerű mozgatórugóit. Az első évad ugyanis azzal képes lekötni nézőjét, hogy dramaturgiájába sikeresen beépíti az ilyen játékok szerencse-faktorát, s így az egész azonnal kiszámíthatatlanná válik. Ebből persze egyenesen következik, hogy a feszültség csak addig fenntartható, amíg meg nem ismerjük a következő lépést – a különböző adaptációk éppen ezt próbálják megoldani azzal, hogy eredeti játékokat vezetnek be a hatfordulós bajnokságba. A második évad számára pedig pont az lesz a legnagyobb feladvány, hogy hogyan lehet feszültséget teremteni, ha valaki másodjára játssza a játékot.
Tőmondatokban a szegényekről – Hvang Donghjok (Hwang Dong-hyuk): Squid Game – Nyerd meg az életed
Mi a közös a szegény emberben és gazdag társában? Egyikük élete sem szórakoztató. S ezért míg az egyik nyomorúságának és szűkölködésének elfelejtésére a porban kezd játszani, a másik kielégíthetetlen telhetetlenségétől menekülve keresi a játék izgalmát. A Netflix szájbarágós társadalomkritikája pörgős, feszült – játékra hív, hogy míg a fogyasztási vágyra redukált emberek viadalát figyeljük, mi magunk is a fogyasztói társadalom termékével legyünk kiszolgálva.
Az immár Emmy-díjas Lee Jung-jae karakterét, a 456-os játékost a reptéren hagytuk ott, miután eldönti, hogy nem ül fel a lánya után Amerikába induló repülőre. Két évvel később még mindig nem kezdett semmit a nyereményével, a mások élete árán szerzett összeget nem képes saját vagyonaként kezelni, inkább arra fordítja, hogy kiképezze önmagát és csapatot szervezzen a játék megsemmisítéséhez. Amikor azonban kiderül, hogy a játékmesterek jóval felkészültebbek (végülis huszon-néhány éve képtelen velük bárki leszámolni), nem marad más választása, mint újra jelentkezni, s belülről szabotálni a játékokat. Bár a forgatókönyv sohasem volt a sorozat erőssége, az alkotók most mégis úgy döntenek, hogy az első pár epizódot kizárólag Seong Gi-hun felkészülésének szentelik – ami valljuk be, elég nagy áldozat egy amúgy is rövidített évadban. A késleltetés bár valamilyen szinten szükséges (hogy pontosan megértsük a visszakerülés körülményeit), nem bizonyul a legsikeresebb taktikának – főleg, hogy a Netflix ezt elég agresszívan leleplezve promoválta az új évadot. A játékok fontosságát mi sem bizonyítja jobban annál, hogy az új évad akkor kezd magához térni, amikor Gi-hun végre visszakerül az arénába.
Az első évad gazdagok és szegények ellentétére kiélezett konfliktusa társadalomkritikaként bár felületes maradt, ezúttal bonyolítja a helyzetet az előző győztes megérkezése a játékosok közé. Sokkal hangsúlyosabbá válik az az egyébként kezdetektől jelen lévő gondolat, hogy egy közösség hogyan szervezi önmagát, ebben az esetben akár hogyan reagál egy prófétára. A játékmesterek ezúttal úgy próbálnak még nagyobb befolyást biztosítani a játékosoknak, hogy minden játék után szavazást tartanak, és amennyiben a többség a távozás mellett dönt, az addig összegyűlt nyereményt nem a kiesett játékosok családjainak küldik, hanem az életben maradt játékosok között osztják el (persze pontosan tudják, hogy az eredmény majd számukra kedvező lesz). A játékvezető ezért is tartja Gi-hun megsemmisítő küldetését lehetetlennek: a játékot nem lehet leállítani, amíg a világ nem változik meg. Azt ugyanis nem a szervezők tartják életben, hanem a társadalomnak az a kiszorított rétege, amelyik elégedetlen a fennálló rendszerrel szemben, s mindenkoron a játék folytatására fog szavazni. (Persze a háttérben működő szervkereskedelem bizonyítja, hogy a játékokat önös érdekek is vezérlik, nem csupán a társadalom diszfunkcionalitásának illusztrálása.) A szavazások során két pártra szakad a csoport, szépen lassan pedig lelepleződik a demokrácia azon problémája, hogy a többség döntését a kisebbségek kell elszenvedjék.
A játékvezető szavait akkor értjük meg igazán, amikor megismerjük az egyik őr történetét. Már az első évadban is lelepleződött közülük néhány, most először azonban az egyikük életébe is bepillantunk. Ez határozottan segít a történet árnyalásán: ha eddig csodálkoztunk, hogy honnan fenntartható a játékokat lebonyolító egyenruhás hadsereg, most megértjük, hogy ők is a játékosokhoz hasonló helyzetből érkeznek – ugyanúgy kiszorítja őket a rendszer és képtelenek a társadalom tagjaivá válni, azzal a különbséggel, hogy annyira befolyásolhatóak, hogy vállalják az emberek kivégzésével járó szezonmunkát.
Mivel ezúttal Hvang Donghjok jobban koncentrál a főszereplő történetére, kevésbé részletbemenően ismerjük meg az új évad játékosainak problémáit, de ez nem jelenti azt, hogy ne kapnánk ismét emlékezetes résztvevőket: például tartozásai miatt itt köt ki Gi-hun első évadból ismert barátja, de megismerjük a segítőkész és kedves, katonai múlttal rendelkező, transznemű Cho Hyun-ju-t (Park Sung-hoon), vagy a T.O.P néven ismert dél-koreai rapper által alakított, az internet új hiperfixációjává vált Thanost. A Gi-hun finoman szólva is naiv végleszámolási tervére való figyelem inkább azért válik az évad hátrányára, mert háttérbe szorítja a játékokat. A kiszámíthatóság elkerülésére bevezetnek ugyan új fordulókat, amelyek közül néhány még egészen biztató is, ezek azonban mind alulmaradnak az első évad ikonikus játékaival szemben, s gyakran a sorozattól idegen műfajkísérletezésekkel társulnak. A legizgalmasabb rész hanyagolódik így el, és túlsúlyba kerülnek az egyszerű és gyakran megkérdőjelezhető fordulatok.
A Squid Game mindig is a számok játéka volt, s ez talán még igazabb a második évadra: mekkora összeggel növekedik a nyereményalap a kiesett játékosok után, ez mennyit jelentene az élteben maradt játékosok között elosztva, mennyivel kapnának többet, ha még egy fordulót vállalnának, s mekkora a valószínűsége annak, hogy azt túlélik. A sorozat izgalmát pedig az biztosította, hogy míg a megnyerhető összeg mértéke rohamosan növekedik, a túlélési arány azzal párhuzamosan csökken. Csakhogy ezzel szemben a sorozat végkifejlete elég egyértelmű. Annak a valószínűsége, hogy a történet végén ki fog nyerni, már most 100%. A Squid Game második évada így bár valószínűleg föltámasztja a nézők egykori rajongását, vizuális újításokkal és kapitalizmus-kritikával jelentkező sorozatként elveszítette szenzációértékét.
