Sung-hee Jo Az űrsepregetők című filmje ugyan fontos és világméretű problémára hívja fel a figyelmet, ám üzenetét olcsó és elhasznált hollywoodi közhelyparádéba csomagolja.
Mivel a fősodorbeli Hollywood mára olyannyira biztonsági játékossá vált – na, nem most, hanem még a boldog békeidőkben –, hogy jobbára kizárólag közös univerzumban játszódó, franchise-kompatibilis történetekkel árasztja el a multiplexek vásznait, az eredeti ötleteket és az igazán magával ragadó műfaji filmélményeket már nem annyira az álmok birodalmában, egyre inkább keletebbre, Dél-Koreában kell keresnie az ínyencebb ízlésű mozgóképkedvelőknek. A teljesség igénye nélkül és az elmúlt évtizedből elég csak Park Chan-wook remekbeszabott thrilleres színezetű szerelmi balladájára, A szobalányra, Jee-woon Kim borzongató mozijára, az I Saw the Devilre, a Vonat Busanba című zombihorrorra, vagy akár a tavalyi díjszezont végigtaroló, egyben pedig idegen nyelvű alkotásként világelsőként a legjobb filmes Oscart is elnyerő Élősködőkre gondolnunk, hogy lássuk, mennyire kezd áthelyeződni a minőségi szórakoztatás súlypontja. Dél-Korea eddig ugyan elsősorban az éjfekete thrillerekről híres a filmvilágban, ám sci-fiben is egyre inkább próbálja képviseltetni magát, elég csak példának venni az Élősködőket is jegyző Bong Joon-ho nemzetközi sztárokat felvonultató Snowpiercer című disztópiáját, vagy éppen a Netflix egyik idei nagy dobását, Az űrsepregetőket. Ez utóbbi film viszont sajnos arra is példaként szolgálhat, hogy a dél-koreai címke sem minden esetben jelent garanciát a minőségre és az eredetiségre. Az űrsepregetők ugyanis ahelyett, hogy meglepné nézőjét, inkább vakon és szolgaian próbálja követni a kortárs amerikai gigafilmes trendeket.
A nem túl távoli jövőben, 2092-ben járunk, amikorra az elfajuló klímaválság miatt a Föld olyannyira elhasználttá és szennyezetté vált, hogy fajunk kiváltságos 1%-át a UTS nevű óriásvállalat átmenekítette egy, az űrben lebegő átmeneti állomásra, amíg be nem fejezi számukra a Mars élhetővé formálását. A többiek, azaz többmilliárd ember a Föld nevű gettóban ragadt, ahol pusztán a túlélésre játszva, gázálarcban tölti a mindennapjait, egy másik részük pedig félig törvényenkívüli űrkovbojjá válva űrszemétért folytat egymással küzdelmet, amiből a máról holnapra való megélhetés lenne biztosítva, ám az adók és a szemétszedéshez szükséges űrhajók működtetése miatt az is nagyon nehézkesen. Utóbbiak közül kerülnek ki hőseink is, akik a Győzelem nevű hajót vezetik, egy nap pedig szemétszedés közben egy kislányra bukkannak, aki hiába maxolja ki a cukiságfaktort, mindenhol arról cikkeznek vele kapcsolatban, hogy valójában nem más, mint egy humanoid robot, amely egy tömegpusztító fegyvert rejt magában, ráadásul nemcsak a világrendért felelős UTS vezetője, hanem egy veszélyesnek mondott terrorszervezet is meg akarja kaparintani magának.
Az űrsepregetők egy klasszikus blockbuster-formulával, jó és rossz harcával operál, ám sajnos arra már nem veszi a fáradságot, hogy ebből valami olyat hozzon ki, amit máshol még nem láthattunk. Sung-hee Jo Netflix-mozijának sztorija egyszerre idézi a Csillagok háborúját, a Szárnyas fejvadászt, az Elysiumot és A galaxis őrzőit, de meglepő módon van benne egy csavar A bárányok hallgatnakból is, hogy aztán ez az egész kotyvalék nyakon legyen öntve a szegény ember Disney-szirupjával. Mindehhez adódik, hogy egy ilyen sztori valójában egy plázamozi óriásvásznán, nem pedig az otthonainkban elérhető kisképernyőkön üt igazán nagyot. Az űrsepregetők esetében azonban még moziban sem lenne maradéktalan az élmény, hiszen hiába a sok látványos akció és összecsapás, ha nincs elég költségvetés a változatos űrbéli helyszínekre, vagy a végsőkig kizsákmányolt Föld bemutatására, a forgatókönyv pedig nemes egyszerűséggel átugorja annak taglalását, hogy mi is köti még hőseinket a fináléban megmenteni kívánt anyabolygóhoz.
A film problémafelvetése, üzenete és társadalmi állásfoglalása kétségkívül értékelendő, az viszont már kevésbé, hogy mindezt a lehető legprimitívebb történetmesélési eszközökkel, a legcsekélyebb filozófiai mélység nélkül igyekszik eljuttatni nézőjéhez. Az űrsepregetők legfájóbb pontját talán az egydimenziós karakterei jelentik, közülük is a UTS-alapító főgonosz, aki amolyan ószövetségi Istennek állítja be magát, amikor csak azokra az embertársaira gondol a Marson létesített új otthonnal kapcsolatban, akik egyrészt a felső tízezerhez tartoznak, másrészt hiányoznak belőlük az alapvető emberi gyarlóságok. A Richard Armitage által borzalmasan röhejesen hozott tudósdoktorba hiába látható bele korunk egyik meghatározó személyisége, a milliárdos Elon Musk, figurája és motivációja kidolgozatlanabb marad a legfőbb Marvel-antagonistánál, Thanosnál is.
A sztori helyett jól láthatóan inkább a látványra, az akcióra és a viccek puffogtatására helyeződik a film fókusza, amik jórészt rendben is vannak, ám ahhoz már kevésnek bizonyulnak, hogy a teljes játékidő alatt lekössék a figyelmünket. A szűk két és fél óra így hamar vontatottá, a cselekmény pedig feleslegesen elnyújtottá válik, miközben a film még jól meg is vezeti a nézőjét azzal, hogy egy pontig képes elhitetni vele, hogy van annyira bevállalós, hogy feláldozza a főszereplőinket. Az űrsepregetők kárpótlásul maximum egy valóban színesnek nevezhető, több nemzetiségből összerakott szereplőgárdával szolgál, hogy ne érezzük úgy, hogy a világméretű probléma csak és kizárólag a készítő ország szemszögéből van bemutatva. A sokszínűség jegyében még egy transznemű robotot is kapunk fontos mellékszereplőként, akinek identitásválságáról ugyan elvonja a figyelmet a tény, hogy ő valójában nem más, mint a szegény ember C-3PO-ja, de – ahogy a mondás is tartja – a szándék a fontos.
Jó lett volna persze, ha ez a bizonyos szándék arra is irányul, hogy a kortárs dél-koreai film nívójához illeszkedő alkotás születhessen. Ám mivel ez a cél érezhetően nem lebegett az alkotók szeme előtt, jobban tesszük, ha inkább a cikk elején felsorolt művekből szemezgetünk Az űrsepregetők megtekintése helyett.
