Beszámoló | XXI. ASTRA dokumentumfilm-fesztivál, Nagyszeben Beszámoló | XXI. ASTRA dokumentumfilm-fesztivál, Nagyszeben

Tíz deka szebeni

XXI. ASTRA dokumentumfilm-fesztivál, Nagyszeben

Ősszel egy hétre rendszerint dokumentumfilmbe öltözik az egykori szász város központja: az egyik legrégebbi erdélyi filmfesztivál, az ASTRA mozgatja meg a nézőket, az idén öt helyszínen lehetett dokfilmet fogyasztatni október második hetében.

Ami már első látásra szembeötlő, az a sűrű és eklektikus program: a román, európai és nemzetközi verseny mellett olyan szekciók voltak, mint az „Ageless Sex Life”, azaz az idősebbek nemi életét bemutató filmek gyűjteménye (nem, a Szerelempatak nem ide volt beosztva), az idén száz éve kirobbant első világháborúról regélő dokumentumok, a „Communes”, amely hippi- vagy másféle közösségekről szóló filmeket gyűjtött össze, a szinte kimaradhatatlan környezetvédelmi doksik kollekciója, vagy az „Online/Offline” című, igazán aktuális, internetes tematikájú filmek gyűjteménye.

Utóbbiban négy filmet lehetett megnézni: a Terms and Conditions May Apply filmes eszközök tekintetében szegényes alkotás, viszont üzenete miatt kihagyhatatlan: az oly gyakran klikkelt „I Agree” gomb mögé próbál betekinteni. Naponta fogadunk el kisregény hosszúságú és bonyolultságú szerződéseket a google-on, a facebookon és csillió ingyenes (vagy annak tűnő) online szolgáltatás igénybevételekor. (Jelen sorok szerzője pl. ilyent valószínűleg a kilencvenes évek elején olvasott először és utoljára teljesen és figyelmesen, amikor a 3.1-es Windowst próbálta telepíteni tizenegy darab floppyról.) A filmből kiderül, hogy nem véletlen, hogy nem olvassuk el ezeket: nemcsak a türelmetlenség, vagy a szöveg készakarva bonyolult mivolta, de még a kiválasztott betűtípus és méret is olyan, hogy már automatikusan kattintunk az „Elfogadom” gombra. De ahogy a legfontosabb kapitalista lecke mondja, nincs olyan, hogy ingyenkaja. Megszüntetettnek gondolt, de valójában soha ki nem törölt facebook-profilok, képek és bejegyzések, tőzsdén és feketén csereberélt vagy éppenséggel lopott személyes adatok, nyomonkövetett (vagy követhető) emberek, személyreszabott reklámok – mind a mai, internetes valóság szemete, elkerülhetetlennek tűnő mocskok, amibe látszólag bele kell törődnünk. A film nem kínál, nem kínálhat megoldásokat (el lehet képzelni életet mostanság ezek nélkül a szolgáltatások nélkül?), de legalább jól megszívatják Mark Zuckerberget: ellátogatnak a felhasználói adatokat piaci csomagnak tekintő milliárdoshoz egy kandi-kamerával.

Ugyancsak az internetes nyilvánosság és annak törvényi szabályozása a témája a TBP: AFK című filmnek is, amely a Pirate Bay torrentoldalt működtető három srácról, illetve az ő perükről szól. A per és körülményei eléggé ismertek, az amúgy szabadon terjeszthető filmben elhangzik viszont egy roppant fontos mondat Roger Wallis tanár-zeneszerző-kutató szájából: nem arról van szó, hogy nem kellenek szerzői jogok, viszont ő a művészeket ösztönző, ötletserkentő copyrightban hisz. A jelenlegi rendszer csak a hollywoodi stúdióknak kedvez, és a kreativitás ellen dolgozik – ezért tartja fontosnak a Pirate Bay-t és az általuk felvetett problémákat. Valószínűleg nem kell ecsetelni, mennyire igaza van, elég csak a lassan már szinte kizáróleg prequel-, sequel- és remake-áradatból álló hollywoodi termésre vetni egy pillantást.

A szekció másik két filmjét egymás után vetíteni telitalálat volt: a State of Play és a Web Junkie ugyanannak a problémának gyökeresen ellenkező szemléleteit taglalják. Az előbbiben dél-koreai fiatalokat látunk, akik sportszerűen játsszák a StarCraft nevű játékot. Ők a Távol-Kelet németjei, technokraták és irtózatosan komolyan vesznek mindent, amibe belekezdtek. Hatalmas pénzek forognak itt, igazi bajnokságai vannak az „e-sportoknak”, rivális csapatokkal, visítozó rajongókkal és bőkezű szponzorokkal. A fiúk közösen élnek, életük az emeletes ágyak és a számítógép között oszlik meg, napi 12 órát is képesek gyakorolni, és hatalmas presztízs bekerülni egy ilyen csapatba, ahol az egyik legfontosabb mértékegység a percenkénti egérkattintás. Ugyancsak a Blizzard cég egy másik játéka a World of Warcraft, ezt már a következő film szereplői tolják. Picit nyugatabbra, a Sárga-tengeren túl, ugyanekkora, ugyanilyen fiúkat látunk, szintén emeletes ágyakban. Szintén játékfüggők, de katonai egyenruhában vannak. Kínában nem sportnak tekintik a MMORPG-ket és egyéb játékokat, hanem betegségnek. Ezek a fiatalok nem edzőtáborban, hanem elvonókúrán vannak, nagyrészüket szüleik csaltak ide, de olyan is volt, akinek reggelijébe altatót kevertek, hogy idehurcolhassák. Mögöttük nincs milliós sportbiznisz, nincsenek visító csajok: egy szigorú, egykézős diktatúra van, ahol nincs helye a devianciának. A szomorú, lepattant kínai barakkbelsők groteszkül rímelnek az áramvonalas, modern koreai bútrokra. Itt is megjelennek a szülők, szintén kvázi-idegenekként mozogva fiuk életében, itt azonban a szembesülés drámaibb: „megöllek!” – üvölti az egyik fiú, és rárontana az apjára, mielőtt lefogják az elvonó alkalmazottjai. Ezek a gyerekek nem vetélytársakat termelnek a neten, mint dél-koreai megfelelőik, hanem barátokat keresnek.

Nemcsak a kiber-, hanem az igazi, offline valóság pár durva szeletét is meg lehetett azonban tapasztalni az Astrán: az idei nyertes a maratoni hosszúságú Maidan című Szergej Loznitsa-film volt, az ukrán dokfilmesnek (sajnos) kézenfekvő volt hazája közelmúltbéli eseményeit feldolgozni. Kamerájával bemegy a dolgok sűrűjébe, könyörtelen alapossággal dokumentálva az ukrán helyzetet, vagy polgárháborút (vagy ki tudja hogy lehet politikailag korrektül hívni). Ami az ukránoknak a Maidan-tér, az az egyiptomi szabadságharcnak a Tahrir-tér, az itt történt események közepébe hívogat Marco Wilms rendező Art War című filmjével. Ő viszont a forradalomban ilyen vagy olyan formában résztvevő művészek és műveik szemszögéből prezentálja a zavargásokat: a legfontosabbnak és a legszomorúbbnak a graffitik tűnnek, amelyek az elhunyt forradalmárokat örökítik meg a kairói falakon.

A maga kellemetlen témájával együtt is kellemes meglepetés volt Oana Giurgiu Aliyah DaDa című filmje, amely a romániai zsidóság szomorú történetét vázolja fel a XIX. század első cionista találkozóitól és kivándorlásaitól kezdve a második világháború deportálásain és a iași-i pogromon keresztül egészen a kommunista rendszerig, amikor Ceaușescu a még a kevés életben maradt zsidót is eladta kemény valutáért Izraelnek.A film merészen, a személyes szemszög bevonásával és a rendező képben való jelenlétével operál, s mindent megtesz, hogy ne ragadjon le a beszélőfejes formánál: fotókollázsokból készült mini-animációkkal oldja meg a nagyívű, kétórára rúgó történet átkötő elemeit – ezzel is utalva a fim címében szereplő dadaizmusra, illetve annak romániai zsidó elindítójára, Tristan Tzarára (szül. Samuel Rosenstock). Az idei Astra kedvenc filmje számomra viszont a Tesoros (Kincsek) című spanyol rövid volt, amelyben Iván Cortazár rendező saját nagyszüleivel játszik, előbb fikciós formában, később dokumentaristán: a két idős embert könnyű egymás ellen hergelni, de képtelenek egymás nélkül létezni. Egy marakodó, nyolcvanon túl is dúló szerelem könnyed, vicces skicce ez.

Támogass egy kávé árával!
 

Friss film és sorozat

  • Say Nothing

    Színes filmdráma, tévésorozat, történelmi, 400 perc, 2024

    Rendező: Michael Lennox, Anthony Byrne, Mary Nighy

  • Maria

    Színes életrajzi, filmdráma, 124 perc, 2024

    Rendező: Pablo Larraín

  • Better Man: Robbie Williams

    Színes animációs film, életrajzi, zenés, 135 perc, 2024

    Rendező: Michael Gracey

  • Nosferatu

    Színes horror, 133 perc, 2024

    Rendező: Robert Eggers

Szavazó

Melyik a kedvenced a Filmtett-szerzők 2024-es toplistájából?

Szavazó

Melyik a kedvenced a Filmtett-szerzők 2024-es toplistájából?

Friss film és sorozat

  • Say Nothing

    Színes filmdráma, tévésorozat, történelmi, 400 perc, 2024

    Rendező: Michael Lennox, Anthony Byrne, Mary Nighy

  • Maria

    Színes életrajzi, filmdráma, 124 perc, 2024

    Rendező: Pablo Larraín

  • Better Man: Robbie Williams

    Színes animációs film, életrajzi, zenés, 135 perc, 2024

    Rendező: Michael Gracey

  • Nosferatu

    Színes horror, 133 perc, 2024

    Rendező: Robert Eggers