Lassan járj, tovább érsz! – akár így is hangozhatna az idén ötödik moziját jegyző Terrence Malick hitvallása. Meglehet, a fokozatosan kristályosodó életmű sosem fog igazi nyugvópontra jutni, Az élet fája mégis szintézisigényű alkotás, amelyben a direktor következetesen a végletekig ragozza megszokott stílusvonásait, sőt: a műfajfilmes elbeszélőformától ezúttal egészen a modernista tradícióig merészkedik el.

Az élet fája ugyanis a mentális utazást, az európai modernizmus egyik nagy múltra visszatekintő stílusvonulatát – vagy „műfaját” – éleszti fel. Ennek lényege, hogy a szüzsé a főhős tudattalanjából felgőzölgő emlékképek, önreflektív kommentárok, szabad asszociációk, belső elmélkedések mentén szerveződik, központi eleme tehát az elme téralkotó funkciója. Ekként olyan fiktív valóság jön létre, melyben egymás mellé rendelődnek a ténylegesen átélt tudatállapotok és a merő fantazmagóriák (a modern filmben e két létmód szétszálazása sokszor nehézségekbe ütközik, vagy összeolvadásuk éppenséggel külön fabulakonstrukciókat hoz létre, vö. Tavaly Marienbadban).

Korántsem meglepő ez a „fordulat” Malick pályáján, hiszen korábbi alkotásain is végighúzódott a hagyományos narratív stratégiák felfüggesztésének feszítő vágya (kimerítően példázza mindezt a hangsúlyos létfilozófiai síkkal bíró Az őrület határán), egyúttal fontos rendeltetése volt – és ez szintén a fabula dekonstrukciójának irányába hatott – az attrakciós mozik beszédmódjával szoros rokonságot ápoló látványorientáltságnak is. A természet tárgyi szférájának mindenféle dramaturgiai célzattól mentes, technikai szempontból nem egyszer unikális (ld. Az új világ természetes fényei) ábrázolása sokszor egész betéteket ölelt fel a játékidőből: mindez nemcsak megbillentette a műfajfilmes elbeszélőlogikát, hanem emellett ráirányította a befogadó figyelmét a vizuális textúra történetmesélő konvenciótól független, önálló jelölőrendszer-szerepére. Végezetül kiemelendő még az egészen egyedülálló narrációkezelés is, mely minden esetben egyénített, különleges atmoszférát teremtett. Jóllehet, a felsoroltak egyöntetűen modernista természetű stíluselemek, igazán egységes koncepcióba csak Az élet fája kapcsán illesztődnek.

Miként Tarkovszkij hivatkozási alappá nemesedett mentális utazása, a Tükör, úgy Az élet fája is a különböző idődimenziók szakadatlan, sokszor egymásba mosódó dialógusából képződik meg. Még konkrétabb párhuzam a két mű között, hogy az orosz mesterhez hasonlóan Malick is alapvetően két immanens érzékelésmódot állít koncepciója főtengelyébe, csak ő az egyéni perspektívával nem a történelmi-apokaliptikusat, hanem az evolúciótörténetit ellentétezi. Jack (Sean Penn), a megfásult, középkorú üzletember fiatalkorára visszatekintve azt kénytelen konstatálni, hogy egész mentális „egyedfejlődése” nem volt más, mint keserű harc a mélyen az emberi természetbe drótozott, készen kapott, köldökzsinórról-köldökzsinórra örökített életmód-alternatívákkal. Malick illusztratív tárgyszerűséggel érvel amellett, hogy személyes történetünk kollektív mintatípusokból fakad, s önazonosságunk kialakítása determinált törvényeken alapszik. A panteista gondolkodású direktor a természet erőterének határtalanná tágításával nyomatékosítja ezt a tézist. A természet Az élet fájában az egyetlen – és legfőbb – világalakító tényező, szó szerint mindenütt jelen van: az egyént megformálja anyagából, körülzárja és ápolja, és folyamatosan sugallja, ajánlja számára a megfelelő attitűdöt.

Jack önmagával és környezetével vívott konfliktusának éppen az a forrása, hogy nem képes olyan önműködő „archetípussá” válni, mint szülei, akik egy-egy öröktől fogva hordozott életprogram rabjai. Az apa (Brad Pitt) öntörvényű karrierista, a vadászösztön megszállottja, aki spártai szigorra és a pofonok ütőképes elviselésére neveli gyermekeit, míg az anya (Jessica Chastain) egy ártatlan lelkületű, már-már epikureánus háziasszony nagy adag panteizmussal és sziklaszilárd istenhittel. Jack – dacára annak, hogy gyűlöli mindazt, amit apja képvisel – végül nyakig alámerül az üzleti élet metodikus elveken alapuló, egoista és fásult világába. Joggal merül fel a kérdés: a fentiek tükrében mégis mennyiben választotta saját maga ezt az utat? Ez a lételméleti paradoxon a gyújtópontja az egész cselekménynek, de ugyanígy ezt a problémakört erősítik a keretjáték eseményei – a fiútestvér korai halála és az azt követő családi trauma –, illetőleg az inzertként avagy monológként citált bibliai szöveghelyek többsége, köztük is kiemelkedő jelentőségű a templomi szcéna alkalmával megidézett Jób-történet, mely egyfajta „mise en abyme” a narratívában.

Malick ezúttal nem alkot értékítéletet – ahogy tette azt Az őrület határán esetében –, sőt, empátiával ábrázolja az útvesztőbe csöppent férfialakot, aki – némiképp hasonlóan, mint Pasolini Teorémájának megtisztulást hajszoló mágnása – a sivatagba, metaforikus értelemben egy tiszta, előítélettől mentes kegyelmi állapotba próbál visszatalálni, de a zárlatban végül szembesülnie kell azzal, hogy a választás joga merőben korlátozott. Az élet vizének kissé teátrális jelenetében már végképp felbomlik az időrend, és megsemmisülnek a kauzális logika szabályai is: csak az oszthatatlan, tértől és időtől független létezés dimenziója marad, melyben minden egyszerre érvényes – az őstengerben lebegő mikroorganizmusok, a dinoszauruszok és az emberi civilizáció közös históriája egy perspektíváktól mentes egyetemes jelenbe dermed. Fellini óta talán Malick az első a filmtörténetben, aki a mentális utazás műfajában ilyen kitüntetett szerepet szán a jungi pszichológiának.

Ami pedig a megvalósítást illeti, a rendező megszívlelendő alternatívát kínál korunk betokozódott, steril látványorgiáival szemben, és megmutatja, hogy a CGI-technikában rejlő lehetőségek gyakorlatilag határtalanok. Az érzékbizsergetéshez sokban hozzájárul a kivételes alapossággal összeválogatott, nagyszerű atmoszférát teremtő zene, az invenciózus kameramunka és az egyedi operatőri megoldások is (a nagylátószögű objektív használata különösen ötletes), és ha nem is biztos, hogy érdemes volt évtizedeket várni Az élet fájára, az tagadhatatlan, hogy Malick éteri szépségű, bátor stílusú alkotása az idei év egyik gyöngyszeme.