Agnieszka Holland a közelmúlt eseményeit tematizálja erős politikai állásfoglalást megfogalmazó, tavaly Velencében több díjjal is jutalmazott filmjében: az európai menekültválság egyik fejezetére hívja fel a figyelmet, a fehérorosz-lengyel határon rekedt menekültek abszurdba hajlóan tragikus történetével mesél bátorságról, emberségről, reményről – és mindezek hiányáról, a rasszizmus természetrajzáról.
Egy végeérhetetlen erdőség mélyén, az országhatárt jelző szögesdrót kerítés két oldalán végzetesen keresztezi egymást néhány egyszerű ember sorsfonala: egy szír család utazik Svédország felé, egy afgán értelmiségi nő kérne letelepedési engedélyt Lengyelországban, egy fiatal lengyel férfi kezd dolgozni a határőrségnél, hogy gyarapodó kis családját eltarthassa, egy csapat aktivista rohangál takarókkal, telefonaksikkal és gyógyszerekkel a tiltott zóna szélén, egy pszichológus kezeli határközeli home office-ából egy túlpörgött páciensét... És persze mindenütt felbukkannak a fehérorosz és a lengyel határőrök, akik egymásnál intenzívebben csak a menekülteket gyűlölik: mindkét fél a másik oldalán akarja tudni az idegeneket, a beléjük plántált propagandaüzenet, a kapzsiság és mindennek a tetejében a cinikus rosszindulat győz mindenek felett, s a hivatalos eljárás értelmetlen kegyetlenkedésekbe fullad. A szírek és a kabuli nő körül pedig egyre gyarapodik a menekültcsapat is, újabb és újabb élettörténetek villannak fel kétségbeesetten a vásznon, fulladnak egyre nagyobb tragédiákba, miközben az aktivistacsapat érzelemmentesen és a törvény betűjéhez ragaszkodva próbál talpon maradni mellettük, a katonák pedig a szó szoros értelmében életekkel pingpongoznak a senkiföldjén.
Úgy tűnik, a rendezőben forr a düh a téma kapcsán, maga is szinte aktivistaként emel szót az Európai Unió valamelyik határának az átlépése közben odaveszett emberek ezreiért, az agymosó és lélekgyilkoló propaganda ellen. Állítása szerint Holland megtörtént eseményeket forraszt egységes, fikciós alkotássá, többnyire a dokumentumfilmek formavilágával. Hogy több szempontot behozhasson, a rendező több fejezetre (és egy epilógusra) tagolja az eleinte szkeccsfilmszerűen építkező történetet, amelyet időpont-megjelölések közé zár, és talán ez a legfelkavaróbb része a sztorinak: nem a régmúltban, A város alatt idején töri össze a katona azt a kulacsot, hanem 2021. októberében – miután az EU-s szankciókra adott válaszként, a fehéroroszok egy ravasz politikai húzással megnyitották az utat Nyugat felé a bevándorlók előtt, a lengyel állam azonban nem akarta befogadni az érkezőket –, a film végén pedig közlik velünk, hogy 2023 tavaszán is változatlan a helyzet a „zöldzónában”.
A címmel ellentétben Holland fekete-fehér képekben fogalmaz – a hét különböző szereplőt bemutató, szintén mozaikszerűen építkező elsőfilmje, az Obrazki z zycia (kb.: Életképek, 1976) óta egyszer sem forgatott fekete-fehérben –, és szinte végig kézikamerát használ. A felvételek spontánnak, néhol esetlegesnek tűnnek, a kamera megáll, ha az aktivista a menekültek vallomásait rögzíti, felidézve a menekültválság kezdete óta a nemzetközi sajtót bejáró telefonos felvételeket. A színek hiánya itt bántóan, nyomasztóan hat: a senkiföldjén az őszi erdő fái feketén ágaskodnak iszonyú magasra, s a vér vöröse is mélyen feketéllik, ahogy a szereplő tragédiája is egyre mélyül, s általában film teljes képi világa gyönyörű, beszédesebb minden szónál. A fikciós dráma „hitelesítésén” túl azonban a dokumentumfilmes stílus a hatásvadászat és a nyomorpornó „zöldhatárába” sodorja a filmet: az üzenet nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, úgyhogy az újabb és újabb kegyetlenkedések bemutatása egy idő után öncélúvá kezd válni. A gyereksírás zavarba ejtő, ha állítólagos forrása szemmel láthatóan nyugodt, a dráma egy ponton túl mesterségesen tápláltnak hat, a feszültség a film utolsó harmadára fenntarthatatlanná válik, s mivel nincs egyetlen, kiemelt főszereplőnk, a nézői azonosulás sem bír elmélyülni, a súlypontok fejezetenként áthelyeződnek.
Az egyes mozaikkockák főszereplői valamelyest mentik a helyzetet: itt a nagyszerű Maja Ostaszewska, Agata Kulesza és Maciej Stuhr a leg(el)ismertebb lengyel színészek közül, a mellettük pályakezdőnek számító Tomasz Wljosok, aki először kapott igazán jelentős filmszerepet, valamint a korábban csak kisjátékfilmekben és közel-keleti tévésorozatokban szerepelt Jalal Altawil, aki maga is a polgárháború idején, letartóztatások és kínzások után szökött nyugatra Szíriából, hogy később Franciaországban építhesse tovább (komikusi) karrierjét, meg a gyerekként a családjával Iránból ugyanide költözött, már francia színésznőként befutott (szintén komikus) Behi Djanati Atai.
Kár, hogy Holland hagyott támadási felületet az érezhetően jó szándékú filmen. A velencei bemutató után a lengyel kormány szóvá tette, hogy a rendező párhuzamos valóságban él, és alaptalanul vádol, a náci propagandafilmekhez hasonlította az Európai Filmakadémia elnökének alkotását, a filmesek azonban kiálltak Holland és a művészi szabadság eszméje mellett. A jó szándék márpedig Agnieszka Holland optimizmusából is érződik; nem lehet ugyan egy ilyen történetnek happy endje, mégis megcsillan egy reménysugár a film zárójeleneteiben: egy bugyuta rapsláger szövege is képes hidat teremteni idegenek között, még ha azok „ezerszer is meghaltak” már – üzeni a lengyel film nagyasszonya életművének kétségtelenül egyik legfontosabb darabjában, amelyet jövő héten a kolozsvári TIFF-en is meg lehet majd nézni.
