Anderson nem Az elnök emberei vagy a Spotlight mintájára készült, újságírókról szóló drámát alkotott: A Francia Kiadás sokkal közelebb áll George Clooney Jó estét, jó szerencsét! című filmjéhez vagy a 20-as évek Párizsába nosztalgikus kirándulást tevő Éjfél Párizsban című Woody Allen-filmhez.
A rendező neve mára már egybeforrt az egyedi, az első pillantásra felismerhető képi- és színvilággal, a fanyar humorral és az egyre növekvő számú, népszerű és többségében visszatérő színészekből álló szereplőgárdával, melynek tagjai már önmagukban is elég vonzóak ahhoz, hogy eseményszámba menjen egy-egy új Wes Anderson-film megjelenése. A Francia Kiadás esetében mind a színészgárda, mind a látványvilág tekintetében sikerült minden eddigit felülmúlnia az elmúlt évek során egyre nagyobb népszerűségre szert tevő, egyedi stílusú amerikai szerzői filmesnek: a díszlet és a megjelenítés tekintetében igazi tobzódásról és ötletkavalkádról beszélhetünk, a sokszínűség pedig azért sem disszonáns, mert egy színes magazin sokrétű cikkei elevenednek meg előttünk.
A történet egy fiktív francia kisvárosban játszódik, egy úgyszintén kitalált kansasi újság, a Liberty, Kansas Evening Sun kihelyezett szerkesztőségében, melyben a hazájukat Európára cserélő amerikai újságírók krémje dolgozik a színes és érdekfeszítő sztorikon a főszerkesztő, Arthur Howitzer Jr. (Bill Murray) irányítása alatt, akinek külön eljárója van, hogy emlékeztesse őt és a kollégáit a leadási határidőre, és mindössze két alapszabályt fektetett le a szerkesztőség zavartalan működése érdekében, nevezetesen, hogy az irodájában nincs sírás, valamint hiba esetén a kollégák legalább tegyenek úgy, mintha szándékosan írták volna úgy. Az, hogy milyenek a Howitzernek dolgozó zsurnaliszták, mi mindent tesznek meg egy-egy szenzációsnak ígérkező sztoriért, és mik kerülnek ki a kezeik közül, az a rovatról-rovatra megelevenedő hasábok segítségével derül ki.
A megjelenésében és felépítésében is a The New Yorker hetilapot idéző Liberty, Kansas Evening Sun francia kiadása nosztalgikus időutazásra invitál nemcsak a 20. század közepének Franciaországába, de abba a mára már letűnőben lévő érába, ahol még igazi véleményvezérek ültek a lapok szerkesztőségeiben, neveik, ahogy rovataik is, nagy népszerűségnek örvendtek, pontosan tudták, mi adja el a lapot, no meg, hogy hol és miként kell azt felkutatni és tálalni. Mesterei voltak az írásnak, stílusuk és gazdag szókincsük legalább annyira részét képezte a cikkeik nyújtotta élménynek, mint maga a sztori. Wes Anderson filmje még azokból is erős nosztalgiát válthat ki az újságírásnak ezen, az internetet jóval megelőző időszaka iránt, akik már azok után születtek, hogy a szerkesztőségekben feloszlott az asztalokra sűrűn ráülő cigarettafüst átláthatatlan ködje, és az írógépek kopogását felváltotta a számítógépek klaviatúrájának hangja, az igazi terepmunka helyett pedig pár kattintással is megszerezhető az információ nagy része, a hírek pedig gyakorta hamarabb jelennek meg és terjednek futótűzként a közösségi oldalakon, mint hogy nyomtatásban vagy akár csak a hivatalos hírportálokon megjelennének.
A meseszerű, nosztalgikus, amolyan „múltidézés a múltidézésben” ékes példája, amikor Anderson egy akkor és most-tablóval tárja elénk, miként változott a képzeletbeli francia kisváros, pontosabban a szerkesztőség épülete és annak környéke, de ötletesen kivitelezett például a repülőgép megjelenítése is, melyen a befolyásos műkritikus, J.K.L. Berensen (Tilda Swinton) utazik az opportunista mecénás (Adrien Brody) unszolására, hogy személyesen is láthassa a börtönben ülő alkotó, a különc és veszélyes fogolyból festőzseninek kikiáltott Moses Rosenthaler (Benicio del Toro) képeit, melyeket egytől egyig a Léa Seydoux által megformált börtönőr ihletett. Bár Anderson korábban feltűnően tartózkodott a meztelenség vagy a szexualitás ábrázolásától, A Francia Kiadásban többet látni Seydoux-t ruha nélkül pózolni, mint ruhában. Az epizód egyébként meglehetősen kiszámítható poénokkal dolgozik. Várható, hogy a festményből még véletlenül sem lesz felismerhető a modell, és az is, hogy elég egy mindenben pénzt szimatoló, dörzsölt mecénás, valamint hogy egy ismert műkritikus zsenit kiáltson, és a siker innentől fogva megállíthatatlan. Ha pedig ez a zseni börtönben ül és a műkritikus és a potenciális vevők ide látogatnak, akkor borítékolható a kalamajka, ami szintén nem sokat várat magára.
Nem kevésbé illusztris a lázongó fiatalokról szóló glossza szereplőgárdája, élen a Francis McDormand által alakított politikai újságíróval, Lucinda Krementz-cel, aki profizmus ide vagy oda, viszonyt kezd az egyik idealista lázadóval, Zeffirellivel (Timothée Chalamet). A tapasztalt újságírónő nemcsak a szexualitásba vezeti be az ifjú titánt, de a diákmozgalom manifesztójának megfogalmazásában is segédkezik. Talán ez a legunalmasabb és legerőltetettebb epizódja A Francia Kiadásnak. De ott van a gasztronómiai rovat, amely számára Liev Schreiber interjúvolja meg a híres ételkritikust, Roebuck Wrightot (Jeffrey Wright), akiből csak úgy dől a szó, a sztori messze túlmutat egy kis kalandozáson az ízek világában, és vérbeli krimi szövődik belőle a finom étkeket kedvelő franciákkal, egy titokzatos séf titkos receptjével és némi gyermekrablással fűszerezve. A Francia Kiadásban feltűnik továbbá Edward Norton, Saoirse Ronan, Owen Wilson, Elisabeth Moss, Christoph Waltz, Willem Dafoe, Rupert Friend, Mathieu Amalric, Jason Schwartzman (aki a magát a történetet is jegyzi társalkotóként), és még hosszan lehetne sorolni az ismert és kevésbé ismert színészeket, a narrátor pedig Angelica Huston hangján szólal meg.
Az elmondottak alapján remekbeszabottnak tűnhet Wes Anderson legújabb alkotása, hiszen a lenyűgöző design, az ígéretes alapötlet és a remek színészek mellett azt gondolná az ember, hogy nagy baj már nem lehet. A Francia Kiadás valahogy mégsem akar összeállni. Bár sok humoros pillanata van, a cselekmény – ahogy a poénok nagyrésze is – többnyire erőltetett, a színészek túlzott modorossága az Andersontól megszokottnál is elidegenítőbben hat.
A fanyar humor, a lehető legaprólékosabban kidolgozott látvány és a szerepeikben láthatóan csak úgy lubickoló színészek ellenére A Francia Kiadás megelevenedő glosszái, bár ötletesen megvalósítottak, és helyenként kétségtelenül szórakoztatóak, gyakorta mégis inkább erőltetettnek tűnnek és nem egyszer kifejezetten fárasztóak.
