1953. Joseph McCarthy és az ő nevéről elhíresült, Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság kontra a CBS televíziós társaság See It Now című műsora, azon belül is Edward R. Murrow riporter (David Stratharn) és producertársa, Fred Friendly (George Clooney). Ez a mondat szikárságban és tényszerűségben felveszi a versenyt a szóban forgó filmmel.
Az említett évben kerül a bizottság célkeresztjébe egy Milo Radulovich nevű pilóta. Apját és nővérét kommunista szimpatizánsoknak minősítették, így – a bizottság véleménye szerint – potenciális veszélyt jelentenek az amerikai társadalomra. A pilótát arra szólították fel, hogy határolódjon el apjától és nővérétől, ezáltal a rettegett eszméktől. Radulovich ezt nem tette meg, így, mint bomlasztó elveket vallót (tárgyalás nélkül) eltávolították a légierőtől. Ugyanebben az évben került terítékre egy alkalmazott a Pentagonból, akit egy beépített FBI-ügynök jelentett fel, mivel neve szerepelt egy kommunista gyűlés névsorában. Az ügynök kilétét biztonsági okokra hivatkozva a bizottság nem fedte fel, így az ítélet egy ismeretlen vádló kétes bizonyítékára épült. Ez a két eset szerepel a film konfliktusának középpontjában, ezek a boszorkányüldözéshez hasonlító ügyek késztetik az amúgy sem McCarthy szimpatizáns riportert arra, hogy az igazság és az objektivitás talaján maradva, csörtére hívja a szenátort.
Nincsenek nagytotálok, külső helyszínek; a film tetemes része a CBS épületében játszódik, csupán egy-két jelenet erejéig lépünk ki egy bárba, egy bankettra vagy egy hálószobába. A cigaretta pedig sosem akar elfogyni. Az alkotók az egyetlen mellékszállal Robert Downey Jr. és Patricia Clarkson karaktereivel próbálnak egyfajta mélységet adni filmjüknek. Amíg ki nem derül a Wershba házaspár titkolózásának oka, megérezhetjük a kor amerikai emberének szorongásait, félelmeit. Ugyanezt a célt szolgálja Don Hollenbeck jelzésértékű története is; Ray Wise játékából már az első pillanattól sejthetjük, hogy ő nem a nyertesek között fog szerepelni. A film fekete-fehér, így ennek is köszönhető, hogy a csak korabeli felvételeken megjelenő McCarthy szenátor alakja a film szerves része lesz, és eltűnik a bejátszás és a film többi jelenete közötti, ötvenévnyi különbség.
Clooney második rendezésében szinte minden eszközről lemond, amivel a valóság (állítólagos) szürkeségével bevont történetet bonyolult szimbólumrendszerré, előre- és visszautalások kusza labirintusává változtathatná. Minden, amit látunk és hallunk a filmben, sokszorosan – és lehetőleg minden szempontból – ellenőrzött tények sokasága. Ami a szemünk és fülünk elé tárul, az az (akkori) valóság lehető legtökéletesebb mása – állítják a készítők.
És bármennyire is próbál belekötni az egészséges rosszindulattal megáldott kritikus eme kijelentésen keresztül a filmbe, nemigen tud. Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy amerikai filmmel van dolgunk, így a tiszta vonalvezetésűvé gyalult történet szinte kötelező (még keretbe is van szerkesztve), a karakterek erkölcsi hovatartozása már az első percek után világos; szimpátiaérzésünknek nem kell sokáig keresgélnie. Mindezek ellenére a film félig elszáradt kóróként hat a bátortalan és a művészi sokértelműség (üresség?) álruhájába búvó filmek (Az elszánt diplomata, Bőrnyakúak) hamis és sivár pusztaságában. Külön érdeme a filmnek, hogy bár cselekményét tekintve már csak a történelemkönyvek lapjain kelthet viharokat, Murrow 1958-ban elhangzott szavai ma is elevenen vágnak a húsba. Újságíróknak kötelező.
