Fábri a Horthy-rendszerről forgatott szatírát, hogy a Rákosi-korszakot állítsa pellengérre. A politikai rendszereken átívelő Hannibál tanár úr ma máshogy aktuális.

Van valami sorsszerű abban, ahogy Móra Ferenc kisregényét megcibálták a rezsimek. Móra az 1920-as években, a Világ című napilap szerkesztőjének unszolására írta meg a Hannibál feltámasztását. A Horthy-korszak elé tartott görbe tükröt, de a szovjet hadifogságról és az orosz forradalomról sem rejtegette csípős véleményét. A nemzetieskedő politikát és az ostobaságot olyan sikerrel gúnyolta ki, hogy a megrendelő nem is merte közölni a kisregényt a húszas években. Feleky Géza szerkesztő olyan mélyre temette a kéziratot a padlásán, hogy évekig elveszettnek gondolták. Móra úgy halt meg 1934-ben, hogy azt hitte, a Hannibál feltámasztását soha nem fogják kiadni.

A kézirat pár hónappal az író halála után került elő, szerencsésen átvészelte a II. világháborút, és 1949-ben végre publikálta a Magyar Nemzet – drasztikusan cenzúrázva. A kommunisták örültek a fajvédő Ébredő Magyarok mozgalom – a könyvben Töhötöm Szövetség – karikatúrájának, de az oroszokra tett kritikus és/vagy ironikus megjegyzéseket kigyomláltak a műből. Ezt a megcsonkított Hannibált vették át a könyvkiadások – a cenzúrázatlan változat csak 2004-ben (!) látott napvilágot –, amely azt a téves benyomást keltette, hogy Móra csak a fasizmus, nem pedig minden elnyomás ellen emelte fel a szavát. Fábrit persze nem lehetett átejteni: bár a filmrendező is csak a meghúzott Hannibált olvashatta, mégis meglátta benne a lehetőséget, hogy a fasizmus szatíráján keresztül a Rákosi-korszak visszaéléseiről, a koncepciós perekről és a megvezethető tömegekről beszéljen.

Fábri [rendezőportré ide kattintva olvasható] a Körhinta után azért is fordult a Hannibál feltámasztásához, mert elmondása szerint „az átélt történelmi megrázkódtatások következtében egyre jobban izgatott az erőszak kérdése, az erőszaktétel az embereken, a megalázottság és kiszolgáltatottság elviselhetetlensége, s szinte kényúrrá nőtt bennem az ellene való tiltakozás szükségessége”. Talán ennek a tiltakozásnak köszönhető, hogy a rendező – Gyenes István újságíróval és Szász Péter dramaturggal közösen – jelentősen átírta Móra kisregényét s ezzel megteremtette Nyúl Béla ikonikussá vált figuráját. Móra főhőse még egy frissen házasodott, a világot magabiztos iróniával szemlélő fiatalember volt, aki a kezében tartotta a sorsát. Fábrié viszont egy középkorú, szürke latintanár, akin átgyalogol a politika, amikor „szembeszáll a világtörténelemmel, amit a kultuszminiszter úr a középiskolák negyedik osztálya számára engedélyezett”.

Érdekesség, hogy a köznyelvben a nyúlbéla a gyávaság szinonimájává vált, pedig Fábri Nyúl Bélája becsületes, egyenes tartású figura. Egy összetett ember, aki a hétköznapokban meghunyászkodik, de a nehéz helyzetekben egyenes marad a gerince. Ha tűz üt ki a szertárban, ő menti ki, amit ki kell, de a dicsőséget már az igazgató aratja le érte. Nyúl a veleszületett szelídségével képtelen kiállni magáért, ezért is alkalmas az áldozatszerepre. Naivan azt hiszi, úgyis győz a józan ész. Történelmi esszét ír Hannibál haláláról, amitől akadémiai tagságot remél, de csak apropót szolgáltat politikusoknak és újságíróknak, hogy meglássák valakiben a legújabb hazaárulót. „Forradalomra uszít a külvárosi tanár! A volt orosz hadifogoly Nyúl Béla Moszkva ügynöke.”

Fábri arra érzett rá leginkább Móra írásában, hogyan farag mindenből politikát a diktatúra, és fosztja meg polgárait a szabad véleménynyilvánítás jogától. Még egy apolitikus Hannibál-tanulmány sem lehet teljesen ártalmatlan, ha a rendszer a saját igényei szerint írja át a történelmet, és az ókorba is az aktuális ellenség, a zsidók vagy épp a fajvédők rémképét vizionálja. Mindegy is, éppen kiét: a Hannibál tanár úr bravúrja éppen az, hogy megállapításait egyaránt vonatkoztatta a fasisztákra és a kommunistákra. Fábri filmjét az egyik első, modern parabolaként szokás dicsérni, amely áthallásokban beszélt a Rákosi-rendszerről és az akkortájt lelepleződött koncepciós perekről. Nem nehéz ugyanis az óbudai amfiteátrumban szónokló, pocakos államtanácsos alakjában Rákosit, a készen kapott interpellációban a koncepciós perek előre meghozott döntéseit felfedezni.

Ismerjük a viccet: „Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet”. A rendszerváltás után mégis azon rágódtak a filmtörténészek, vajon mi marad meg a későbbi generációk számára a korabeli utalásokból. Veszik-e a lapot, ha azt skandálja a tömeg, „Éljen Hannibál, éljen Nyúl!”? Kihallják belőle az „Éljen a párt, éljen Rákosi” szólamát? Asszociálnak majd a Hannibál-tanulmány „forradalmi eszmékkel rohasztó gondolatairól” a Rajk László nyakába varrt „imperialista és trockista gondolatokra”? 2019-ben nyugodtan állíthatjuk: a fő kontúrok látszódnak, de ma már nem a saját magát felfaló kommunizmus vagy a nemzetieskedő fasizmus, hanem a megvezethető tömegek kritikája a legszembetűnőbb Fábri filmjében.

A Hannibál tanár úr azért is válhatott a magyar film klasszikusává, mert idővel újabb és újabb arcait mutatja meg. A rendszerváltás után is érvényes maradt, csak már máshogy aktuális, mint ’56-os bemutatója idején. Fábri ugyanis meglepően modern képet rajzolt a politikáról, amikor nem egy elvhű, izmust építő pártkatonát, hanem egy cinikus hatalomtechnikust léptetett fel Muray személyében, akinek nem meggyőződése, hanem karrierje van. Az államtanácsos tényleg nem akar rosszat gyerekkori barátjának, Nyúlnak. A bűnbakképzést egyszerű politikai terméknek szánja, amivel hergelni lehet az embereket, és mindig átnyújtani nekik egy újabb, szimbolikus figurát, akit utálhatnak. Személyesen viszont szivarral és munkával kínálja Nyulat, és azt tanácsolja, mássza meg ő is a karrierlétrát, helyezkedjen el valamelyik cégénél, és ne törődjön annyit az igazsággal.

Fábrinak viszont annyira fontos volt az igazmondás, hogy emiatt a kisregény befejezését is megváltoztatta. Móra főhőse még ravaszul maga mellé állítja a mérges töhötömöket, amikor felszólal a gyűlésükön, Fábrié viszont megalázkodik, hogy mentse az életét. „Karthágó talajgyökere a faj tisztasága volt, és Hannibál ebbe a gyökérbe kapaszkodva írta a történelem egére lángbetűkkel: él még a magyarok Istene!” – mondja vissza a politikai szlogent Nyúl a számonkérő nagygyűlésen, amit elszomorodva figyelnek tanítványai. Az iskolában még a thébai államférfiról, Epameinóndaszról oktatta őket lelkesen, aki „annyira komolyan vette az igazságot, hogy még viccből sem hazudott”. Fábri szemében ezért kell meghalnia Nyúlnak: „Az értelmiségi lét tönkremegy, ha az értelmiség többé nem mond igazat” – írja Marx József Fábri-monográfiájában, és ma már ez a pátoszosnak tetsző, de kőkemény mondat a Hannibál tanár úr legaktuálisabb olvasata. Meg persze az, ahogy a politika kezéből kicsúszik az irányítás: a felheccelt tömeget lehet manipulálni jelszavakkal, de lincselni már maguktól, Muray felszólítása ellenére mennének. Az államtanácsos arcára egy pillanatra riadtság vetül: látszik, nincs tisztában vele, milyen következményekkel járhat az üres lózunggyártás.

Talán törvényszerű volt az is, hogy miután a kisregénnyel évtizedekig játszadozott, a belőle forgatott filmet is felkapta a politika forgószele. A Hannibál tanár urat 1956 nyarán, a forradalomhoz vezető perzselt hangulatban forgatták, és öt nappal a kirobbanása előtt, 1956. október 18-án mutatták be. A díszbemutatón ott volt Nagy Imre, a kísérőfilm: Rajk László újratemetése. A közönség persze nem moziba ment azokban a napokban, hanem Sztálin-szobrot dönteni a Felvonulási térre, Fábri filmje így elsikkadt. Csak miután 1957 nyarán elnyerte a Karlovy Vary-i Filmfesztivál fődíját, kerülhetett vissza a mozikba, ahol végül másfél millióan látták.

A kritikák itthon és külföldön is körbedicsérték, kiemelve Szabó Ernő érzékeny kisember-alakítását és Szécsényi Ferenc képeinek kifejezőerejét. Ma már ritkábban emlegetik, mint Fábri többi klasszikusát, pedig filmjei közül ez öregedett talán a legjobban. Míg a Körhinta politikai szólamai ellenére, a Hannibál tanár úr épp a politikáról alkotott gondolatai miatt lehet ma is érdekes. Az ötödik pecsét mellett Fábri leginkább élő, és minden rendszert túlélő, aktualitásából sajnos mit sem vesztő remekműve.