Recenzió | Barkóczi Janka: Ezerszemű filmhíradó. Vizuális propaganda Magyarországon 1930–1944 Recenzió | Barkóczi Janka: Ezerszemű filmhíradó. Vizuális propaganda Magyarországon 1930–1944

Történelem másképp: egy könyv a mozihíradókról

Barkóczi Janka: Ezerszemű filmhíradó. Vizuális propaganda Magyarországon 1930–1944

Barkóczi Janka a filmhíradók vizuális propagandájáról szóló kötetében egy olyan mozgóképes műfaj magyarországi történetét göngyölíti fel, amelyik mára már kihalt, legfeljebb az 1990-es évek magyarországi mozizóinak lehetnek emlékei róla, vagy Papp Gábor Zsigmond Budapest Retró (1998–2003) híradókat recikláló filmsorozatából ismerhetjük a műfajt. 

Most, hogy kortörténeti dokumentumokká váltak az egykor mozivetítések előtt kötelező módon levetített aktualitásfilmek, megbocsátható már a műfajnak, hogy anno a filmre kíváncsi néző türelmével játszottak, a fennálló rendszer propagandájával szembesítve őket.

A tegnap híre a holnap történelme lesz egy angol szólás szerint. És a könyv legnagyobb érdeme valóban az, hogy izgalmas történeti forrásként mutatja be a 80 éves filmhíradókat, amelyek egyedi rálátást nyújtanak az 1930–1944 közötti magyar társadalom történetére, de a tömegkommunikációs eszközök, a sajtó történetére is. A híradófilm zsánere térségünkben valóban kevés figyelmet kapott eddig, Barkóczi Janka kötete ráadásul egy izgalmas médiatörténeti korszakon belül vizsgálódik. A két évszám a hangosfilm megjelenésétől a Horthy-korszak végéig terjedő időszakot jelzi, amelyikben a nemzeti identitás építése nagyon erőteljesen képi reprezentációkon, szimbólumokon keresztül zajlott. Az 1945 előtti „kis magyar világ” valóságos képi boommal járt együtt erdélyi viszonylatban is, hiszen a visszacsatolást ünneplő nagy tömegrendezvények képi eseménnyé is váltak, gondolok itt a magyar bevonulásról készült képsorozatokra vagy a nemzeti szimbólumokkal való pózolás habitusára a privát fényképeken (pl. Kolozsváron a Mátyás szoborcsoport és a talapzatára felszerelt magyar címer vált a fényképezkedés rituális helyszínévé). Nemcsak a mozgóképes híradók, hanem a sajtótermékek, a képeslapsorozatok, a családi fotók, de még a női divat is (a magyar ruha) erőteljesen jelezte a történelem új szeleit. Ráadásul a korszak vizuális toposzai a mai napig ott kísértenek a családi albumokban és más nyilvános diskurzusokban. Barkóczi Janka témaválasztása éppen ezért nagyon aktuális, 21. századot is érintő folyamatokat mutat be.

A kötet első fele a magyar híradók történetét mutatja be: kezdetben a milleneumi ünnepségek mulattató attrakcióiként készültek aktualitásfilmek, majd az első világháború körül a nagyobb filmgyártók is intenzíven bekapcsolódtak a hírgyártásba (Projectograph, Uher, Est Film, Star Film). A Tanácsköztársaság idején ismerik fel először a híradókban rejlő propagandisztikus lehetőségeket, erről tanúskodik a 20 részes Vörös Riport sorozat, amitől majd a Horthy-korszak rendszeressé váló Magyar Híradó, majd Magyar Világhíradó címen futó sorozata veszi át a stafétát 1084 rész erejéig. Ezt követi a nyilasok irányításával készített Hungarista Híradó 1944 végén. A Rákóczi-induló főcímzenével kezdődő híradók története egészen 1991-ig tartott, hiszen akkor szűnt meg a celluloidalapú hír- és reklámgyártás. 2009-től egy webes filmhíradó-archívumban, a filmhiradokonline.hu-n a közönség számára is hozzáférhetőek az 1913 és 1958 között készült és máig megőrződött hírfelvételek. A digitális képkorszakban a mozihíradók valójában nemcsak történelmi dokumentumként értékelődnek fel, hanem a celluloid anyaguk miatt is. A rövid felvételeket egyszerre érezzük törékeny tárgyi emléknek és tapintható felületeknek, egyfajta médianosztalgia jegyében.

A kötet legnagyobb lélegzetvételű fejezete a magyar híradógyártás intézményi hátterét mutatja be. Ezen belül kiemelten foglalkozik a Magyar Film Iroda (MFI) tevékenységével, amelyik 1923-ben alakult, előbb a Vallás- és Közoktatási Minisztérium, majd a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott, tehát politikai kötődése a kezdetektől nyilvánvaló volt. Barkóczi Janka az MFI-t úgy írja le, mint a maga korában technikailag nagyon korszerű hírszolgáltatót, amelyik több hivatásos riportert és operatőrt foglalkoztatott, akik speciális híradós hangfelvevő gépkocsival járták az országot. Az MFI sikere és technikai profizmusra való törekvése mögött a katonából lett kommunikációs szakember, Kozma Miklós elképzeléseit is oda kell képzelnünk, aki az MTI és számos más vállalkozása révén (többek közt a Magyar Rádió és az MFI) tőkeerőssé tette a korabeli tömegkommunikációt, és a korszak médiamágnása lett egészen haláláig (1941-ig). Noha Kozma Miklós munkásságával más kutatók is foglalkoztak már, a filmhíradógyártás kapcsán sem elkerülhető elveinek a bemutatása. Egy olyan médiabirodalom rajzolódik ki, amelyik egyben a nemzeti értékeket is akarta képviselni, de a nemzetközi piacon is versenyképessé szeretett volna válni. A hírgyártásról teoretikus szinten is gondolkodott, bár némileg ellentmondásokkal: támogatta a tárgyilagosságot, miközben közvéleményt formáló médiaproduktumaival gyakorlatilag a propaganda enyhébb formáját vezette be. A kötetben kirajzolódik az a nemzetközi hírcserelánc, amelyik az olasz (LUCE), a német (UFA), az osztrák, a francia, a lengyel, a svéd és az amerikai híreket a magyar mozikba is eljuttatta, ezek közül a Mussolini által támogatott LUCE volt a legnagyobb hatással a magyar hírgyártásra (és nem a birodalmi szimbolikával terhelt, képileg nagyon mozgalmas német társai).

Mai szemmel az is meglepő, hogy az MFI története mennyire összefonódott a filmmúzeum ügyével, ugyanis abban a korszakban nem a játékfilmek megőrzését tartották prioritásnak, hanem a híradótekercseket, amelyek „olyannak láttatták a rendszert, amilyennek az látni és láttatni akarta magát” (53). Sőt, a dokumentumfelvételek archiválási céllal való készítése, valamint a kultúrfilmgyártás kapcsán a szálak Kolozsvárig és Janovics Jenőig érnek, amint azt egy korábbi cikkben összegeztük már.

A gyártástörténeti áttekintést három kisebb fejezet követi, amelyek más-más szempontból mutatják be a híreket. A Hírforma és filmforma című a filmhírek formájával és tartalmával foglalkozik, mint pl. a híranyagok látványos tömegmegmozdulások iránti affinitásával és jellegzetes auditív szférájával. Emlékezetes a híradók nőképének az elemzése, ami nyomon követi azt, ahogy az 1930-as évek elejének modernségét a korszak vége felé a hagyományokból építkező szemlélet váltja fel. A nézők közös világképét formálták ezek a vizuális hírek, és kevésbé aktualitás- vagy hírértékük miatt készültek el (több hónapig tartott, míg a híradófilmek kópiái eljutottak minden magyar filmszínházba, újdonságértékük addig már lekopott). Éppen ezért a szerző a rituális kommunikáció elméletét tartja alkalmasnak az értelmezésben, amelyik szerint a média üzenetei elsősorban erős vizuális jelképeken keresztül egy stabil világképet akarnak nyújtani, és csak kisebb mértékben informálni. A nevelés kérdése című fejezet ennek megfelelően már azt vizsgálja, hogy az érzelmi telítettséggel bíró hírfilmek hogyan egyensúlyoztak a meggyőzés és a manipuláció között, míg a Rendkívüli idők, rendkívüli feladatok a haditudósításra való berendezkedéssel és a riporterek besorozásával foglalkozik.

A kötet tehát nagyon könnyed, olvasmányos stílusban egy hírértékben, aktualitásban gyengébben teljesítő vizuális műfajról számol be, amelyik a korszak nagy médiumaival, a rádióval és a sajtófotóval szemben sokkal lassabban jutott el a közönséghez, viszont annak érzelmi beállítódására intenzív hatással volt, közösségélményt, biztonságérzetet nyújtott a nézőknek. A könyvnek ez az alaptézise meggyőzően van kibontva, noha maradnak még kifejtendő kérdések: például a sajtófotó/filmhíradó/rádió médiumának összehasonlításáról szívesen olvasnánk még, akárcsak a képek vizuális jellemzőiről vagy a hírtémákról. A vizuális kultúra és a médiaműveltség fogalmai is az elemzésbe kívánkoznának, hogy helyrebillentsék az egyensúlyt a filmhírek elméletibb felfedezése és a remekül strukturált és gazdagon adatolt gyártástörténeti megközelítés között. A kötet tudományos-ismeretterjesztő munkaként állja meg a leginkább a helyét, amelyiknek az olvasója könnyen elkaphatja a híradóéhséget, és ettől az online híradókat és Barkóczi Janka blogját fogja böngészni, és várja az 1930 előtti és 1945 utáni híradókról szóló további cikkeket.

Barkóczi Janka: Ezerszemű filmhíradó. Vizuális propaganda Magyarországon 1930–1944. Budapest, L’Harmattan, 2017. 137 oldal.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

  • Jurassic World: Világuralom

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, thriller, 146 perc, 2022

    Rendező: Colin Trevorrow

  • Enfant Terrible

    Színes életrajzi, filmdráma, 134 perc, 2020

    Rendező: Oskar Roehler

  • Elvis

    Színes életrajzi, zenés, 159 perc, 2022

    Rendező: Baz Luhrmann

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc Cronenberg-filmed?

Friss film és sorozat

  • Jurassic World: Világuralom

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, thriller, 146 perc, 2022

    Rendező: Colin Trevorrow

  • Enfant Terrible

    Színes életrajzi, filmdráma, 134 perc, 2020

    Rendező: Oskar Roehler

  • Elvis

    Színes életrajzi, zenés, 159 perc, 2022

    Rendező: Baz Luhrmann