A Janovics Jenő sokrétű pályájáról írott összefoglalók sosem mulasztják el méltatni a színházi ember kiváló szervezőkészségét és jó vezetői kvalitásait. Művészi ambíciói gyakorlatias érzékkel társultak, ami az 1918-as történelmi fordulat után sem lankadt: próbálta újraéleszteni a színházat, fenntartani a mozis vállalkozásait, és a filmgyártást sem adta fel. Az első világháború utáni korszakról néhány oktatófilm és filmhíradó alapján vonhatunk le következtetéseket.

Míg a színházi igazgató szerepét és az 1920 előtti erdélyi filmgyártás megszervezőjének a szerepét eljátszó Janovics Jenő történetével több írás is foglalkozik, addig a két világháború közötti filmes intézményépítő próbálkozásai kevésbé feltérképezettek. Erre vállalkozik jelen tanulmány Janovics Jenő töredékesen fennmaradt levelezése és néhány filmfelvétel alapján. Az 1920 utáni erdélyi filmgyártás vizsgálata nem annyira az elért eredmények felsorakoztatása végett lehet releváns, hiszen azok nem voltak számottevőek, sem művészi indíttatásúak, hanem éppen a derékba tört sikertörténet tanulságai miatt. Hiszen a két világháború között filmgyártással sikertelenül próbálkozó Janovics Jenő kommunikációs és üzleti stratégiáiból számos következtetést szűrhetünk le arra vonatkozólag, hogy az 1930-as és 1940-es években miként változnak meg a filmkészítés feltételei, egyáltalán milyen lehetőségekkel próbálkozik a tapasztalt kultúr-vállakozó, hogy a Transsylvania filmgyárat vagy az Egyetemi Mozgót (később: a kolozsvári Művész mozi) működőképessé tegye. Az elkészült produkciók és a tervek is hasonlóképpen beszédesek: nem azért válnak történelmi dokumentummá, mert ábrázolják azt a korszakot, hanem akként, ahogy egy korszak konjuktúrához, propagandájához felzárkózva megkonstruálták őket.

Janovics (hátsó sor, balról a negyedik) a frissen megalakult színészegyesület tagjaival 1921-ben

Előzmények

Janovics Jenő 1905 és 1933 között volt a kolozsvári magyar nyelvű társulat igazgatója, erről a szerepköréről Zakariás Erzsébet írt 2015-ben áttekintést. Az 1920 előtti kolozsvári némafilmgyártásban betöltött szerepéről Zágoni Bálint publikációi és dokumentumfilmjei informálnak a legalaposabban. Az első világháború évei alatt virágzó kolozsvári Transsylvania-filmgyár, Jordáky Lajos adatai szerint 1918-ban 15 filmet készített el (1980. 108). A nagy filmtermést azonban nehezen sikerült eljuttatni a közönséghez, hiszen ugyancsak 1918-ban megszakadt az a forgalmazói hálózat, amelyben Janovics Jenő az általa gyártott filmeket értékesíteni tudta. Az első világháborút követő béke magával hozta a külföldi filmek szabad áramlását is, a piacot elárasztó amerikai filmek népszerűségével a Transsylvania filmgyár versenyezni nem tudott. Ráadásul ezek a filmek nemcsak egy technikailag fejlettebb ipari filmgyártásból származtak, hanem az 1927 után felbukkanó szinkron hang is jelezte, hogy az 1910-es évek erdélyi sikerprodukcióinak némafilmes nyelve elavult már. Maga Janovics Jenő is őskorszaknak nevezi egyik levelében A vén bakancsos és fia, a huszár című filmjének korát.

Az első világháború befejeztével döntenie kellett, amint Hevesy Iván fogalmazott: „Janovics úgy döntött, hogy inkább a filmről mond le, mint színházáról, talán abban a reményben, hogy majd módja lesz újjáéleszteni az erdélyi filmgyártást.” A színházigazgató ekkor a gyártás helyett a filmkölcsönzésre profilálta át vállalkozását, amelynek bevételeit – a források szerint – a  színház fenntartására fordította. Jordáky Lajos erdélyi némafilmgyártásról szóló könyve szerint a Transsylvania Filmgyár 1920-ban készíti el két utolsó művészfilmjét: a Két árva címűt, amit Incze Sándor forgatókönyvéből rendezett meg Janovics Jenő, valamint a Világrémet, amit állami támogatással, orvostani propagandaként rendeltek meg tőle (1980. 112). Az 1921-ben bemutatott Cluj-Kolozsvár látképe már a dokumentumfilm műfajába tartozott, amely, Jordáky kutatásai alapján, csak egyike volt az 1918 és 1930 között készült 18 dokfilmjének (uo. 115). Amint Zágoni Bálint is megállapította, az 1930-as évek közepén a színháztól való visszavonulással egyidejűleg, Janovics újra a filmhez fordult (2015. 117–119).

Janovics (balról az első) a szegedi szabadtéri játékokon, 1936-ban

Egy erdélyi filmgyártó esélyei 1920 után

Janovics Jenő a gyökeresen átalakult filmgyártás világában (hangosfilm, import filmek népszerűsége) és a változó történelmi kontextusban (a román királyság majd a Horthy-korszak) több módon is megpróbálta kamatoztatni vállalkozásait, tapasztalatait. A Zágoni Bálint által felkutatott levelezésből fény derül arra, hogy ezekben az években az Egyetemi Mozgó működtetésével és a filmforgalmazással tartotta fent magát, de a némafilmek kölcsönzésére vagy irodalmi művek megfilmesítési jogainak értékesítésére is van példa, sőt a román majd a magyar félnél is beadványokkal próbálja elérni azt, hogy Kolozsváron ismét filmkészítő központ jöhessen létre. A következőkben röviden áttekintjük ezeket a filmgyártással kapcsolatos intézkedéseket, melyek egyedülálló betekintést nyújtanak az 1920 és 1945 közötti lehetőségek és korlátozások tárházába.

A mozivezetés

Különféle szövegek utalnak arra, hogy Janovics Jenő több mozit is működtetett Erdély-szerte, a két világháború között ezekből úgy tűnik, hogy az Egyetemi Mozgó, az Uránia és az Apolló maradt meg. Az Uránia és az Apolló kevésbé kerül szóba a levelezéseiben, annál inkább az Egyetemi Mozgó, amit az 1930-as évek elejétől már Select Mozgóként emlegetnek (majd 1940–1944 között visszatérnek az Egyetemi Mozgó névhez). Erre utalnak azok a levelek, amelyekből megtudjuk, hogy Janovics az Egyetemi/Select Mozgó mozihelyiségét özv. Sebestyén Dávidnétól bérelte 1918-től kezdődően 1944-ig. 1944-ben az új romániai törvények megvonták moziengedélyét, ami a levelek tanúsága alapján egyedüli bevételét jelentette. A mozi részvényeiért protestáló Janovics így foglalja össze a mozi történetét: „A Select mozgót én alapítottam Egyetem mozgó néven 32 évvel ezelőtt és én nyitottam meg 1913. október 30-án. A ház tulajdonosával én kötöttem meg a házbérszerződést 1918. szeptember 23-án és pedig 1944. március 31-ig való érvényességgel. 1920-ban egyéni cégemet Transsylvania néven részvénytársasággá alakítottam át, de az összes részvények az én és családom birtokában maradtak. 1940-ig az Egyetem (Select) mozgó koncessziója és tulajdonjoga a Transsylvania R.T.-é volt. A bécsi döntés után a magyar hatóságok elvették a Transsylvaniától a moziengedélyt s 50%-ban feleségemnek, Poór Lilinek adták át, a teljes berendezés, gépek stb. azonban továbbra is a Transsylvania R.T.-é maradt. Miután pedig a bécsi döntés után hozott magyar hatósági intézkedések érvényességüket vesztették, világos, hogy az 1940. év előtti jogállapot áll vissza, s eszerint a mozi koncessziója is visszaszáll a Transsylvaniára, amelynek részvénytöbbsége ma is az én birtokomban van, tehát jog szerint a koncessziót nekem kell visszakapnom. (…) A Select mozgó koncessziója nekem azért kell, hogy biztosítsam gond nélküli megélhetésemet. Ha ezt elérem, egész lelkesedésemmel, önzetlenül és minden munkadíj igénylése nélkül állhatok a romániai filmpropaganda szolgálatába.” (1945.  május 8). Annak ellenére, hogy levelében kijelenti, hogy a vállalat kollektivizálásnak is kész alávetni magát, ha a rendszer úgy dönt, mégsem teljesítik kérését, hanem a moziberendezés használatáért cserébe kiutalnak egy kis százalékot a jegyeladásból. A Transsylvania RT. működésének még ez az incidens sem vetett teljesen véget, hiszen magyar játékfilmek (Emberek a havason, Szerelmi láz, A láp virága, Új rokon, Az én lányom nem olyan, Három sárkány, A kölcsönkért kastély) romániai forgalmazására kérik fel 1945 áprilisában.

A mozi vezetésével kapcsolatos levelezések jelzik azt is, hogy a kis részvénytársaságot hogyan kell alakítani hol a romanizációs törvényeknek (alkalmazni kellett román nemzetiségűeket), majd a román és a magyar zsidó törvényeknek egyaránt (a zsidó származásúak nem tölthettek be vezetői tisztséget). A kolozsvári mozizás és filmkultúra tekintetében érdemes volna felderíteni azt is, hogy mi volt hatással a mozik programjának alakulására. A filmek terjesztéséről releváns képet festhetne egy olyan kutatás, amelyik a mozitulajodonos levelezését összevetné az újságokban folyamatosan közzétett moziműsorral: hogyan kapcsolódtak be a helyi mozisok a nemzetközi forgalmazói hálózatba? Milyen szakmai kapcsolatok és milyen szabályok, cenzúrák határozták meg azt, hogy mi kerülhet egy erdélyi moziba?

Tarzan Kolozsváron, a 30-as években

Szerzői és megfilmesítési jogok

Janovics Jenőnek több levele is foglalkozik némafilmjeinek utóéletével, sőt némafilm kölcsönzésére is van példa a hangosfilmkorszakban. Ugyanis 1932-ben a dézsi Uránia Mozi váltja meg tőle az 1917-es A vén bakancsos és fia, a huszár című népszínmű vetítési jogát, sőt később arról is beszámol, hogy közönségtalálkozón tartott beszédet a film vetítését követően. Némafilmjeinek negatívjait és pozitív kópiáit is igyekezett nyomon követni: így tudjuk meg, hogy A vén bakancsos és fia, a huszár kópiáit a Magyar Filmiroda RT. és a magyar vallás- és közoktatásügyi minisztérium oktatófilm kirendeltésége tárolta, míg Janovics 1943-ban visszaigényelte őket. A Magyar Filmirodával való levelezéséből megtudhatjuk azt is, hogy a mozi történetével kapcsolatos oktatófilm-sorozatra tett javaslatot Erdélyben született a magyar film címen, melyek a kolozsvári némafilmek jeleneteit mutatta volna be zenei aláfestéssel, kommentárral: „érdekelnék a közöznséget Erdély miatt is, érdekelnék abból a szempontból is, hogy miből fakadt a mai film és érdeklenék a darabok és szereplők miatt is. (...) a moziknak megfelelő reklám-anyagot szolgáltatnának, a közönség pedig szórakoznék, és látna egy darab régi Erdélyt” (1939. jan. 9). Janovics ezzel a címmel korábban egy összegzést írt az erdélyi filmgyártásról a Pásztortűz számára (1935. 146–147), majd A magyar film gyermekévei Erdélyben címmel a Filmkultúrában közölt cikket (1936. 10–13). Vajon miért kedvelte ennyire a filmtörténeti összefoglalókat, az eredményeinek a számszerűsítését? Egyformán beleláthatjuk a filmtörténeti tudatosságot is, de az öndokumentálás valószínűleg a legitimizáció eszközeként is fontos volt számára: azokban az években születnek meg ezek az írások, amikor Janovics már nem töltheti be a színházigazgatói szerepet, és a filmgyártó társaságának fenntarthatóságáért küzd.

Reklám a Keleti Újságban (1939)

A magyar filmtörténeti sorozat nem készült el, viszont a kolozsvári Fotofilm raktárában tárolt filmekből mégis tartott egy zártkörű „filmtörténeti” vetítést, amint arról Hegyi Lili egykori színésznő számol be visszaemlékezéseiben: „1942-ben, mikor a diri is már diri bácsi lett, kellemes meglepetést szerzett az egykori filmszereplőknek és annak a zártkörű meghívott társaságnak, akik akkor jelent voltak a Select moziban. Az összes kolozsvári filmekből vetített egy-két részletet, és azokat nagyon szellemes magyarázatokkal kísérte. Akkor még a Fekete Laci műtermében [megj. a Fotofilm műteremről van szó] még mind épségben megvoltak ezek a filmek. Újra láttuk magunkat fiatalon a Sárga csikóban, a Toloncban, a Mágnás Miskában, a Gyurkovics lányokban. Láttuk a felejthetetlen Betegh Lacit mint filmszínészt a Mese az írógépről című film bankjelenetében, és még sok-sok más filmet. Akkor még sokan voltunk ott, akik csináltuk ezeket a filmeket: Poór Lili, Czoppán Flóri, Fekete Miska, Fekete Laci, Réthely Ödön, Táray Feri és még sokan mások. Ma, ha megismételhető lehetne ez a több mint három órás előadás, csak magam ülnék a nézőtéren.”

Az időközben elveszett filmek kópiái azokban az években még nem számítottak „archív”, muzeális darabnak, vagy legalábbis a Horthy-korszak filmes szakmájának a filmtörténeti ereklyék megőrzése nem számított prioritásnak. A hangosfilmre való áttérés pedig csak tovább rontott a formátumuk miatt nehezebben vetíthető, akkoriban kevésbé nézőbarátnak tűnő némafilmek státuszán. Ez a státuszbeli váltás az irodalmi művek megfilmesítési jogai kapcsán is vitákat szült, aminek a levelezésben is nyomai maradtak. Incze Sándorral, a Színházi Élet főszerkesztőjével váltott levelekből tudjuk meg, hogy a néma megfilmesítésre váltott jogok a hangos film korszakában elavultak, ezért a Transsylvania Filmgyár által megvásárolt jogokat nem tudták értékesíteni, noha a Bródy Sándor Tanítónője és Herczeg Ferenc Gyurkovics-lányok című komédiájának megfilmesítése iránt nagy volt az érdeklődés, mégsem profitálhattak belőle. Incze Sándor Amerikába kivándorlásakor 5 mű megfilmesítési jogait ruházza rá Janovics, annak reményében, hogy sikerül értékesíteni azokat. Ezek megvalósulásáról nincsenek adataink. Arany János Tetemrehívásának megfilmesítési jogát a Magyar Filmirodán (MFI) keresztül még értékesíteni tudja, és Tompa László Lófürösztésének megfilmesítését is tervezi Ady-versekkel együtt, de az 1942-es levelekben az MFI eltávolodik ezektől a tervektől. Noha Hevesy Iván épp a rövidfilmes vers-adaptációk képi világának köszönhetően látta meg Janovics Jenőben az úttörő filmest, és nem a rendező által olyanyira kedvelt drámák és irodalmi művek megfilmesítéseiben. Művészi ambícióit kevésbé sikerült megvalósítania ebben a korszakban, azonban az egyre népszerűbb oktatófilm és filmhíradó műfajában mégiscsak sikerült érvényesülnie.

Moziműsor a Keleti Újságban (1923)

Túlélőműfajok: az oktatófilmek és a filmhíradók

Zágoni Bálint Janovics Jenő filmes terveit merésznek nevezi, amikor a román kormányhoz címzett beadványait ismertetei (2015. 117). Ugyanis 1934-ben és 1935-ben Janovics a román oktatási minisztériumnak ajánlja fel szolgálatait: oktatófilmek, kultúrfilmek terveit nyújtja be első körben. Majd egy újabb tervet vet fel, egy román nemzeti filmgyár létrehozásáról. A részletesen kidolgozott tervében a filmgyártás pénzügyi oldalát is érinti (reklámfilmek, bérbeadás, külföldi filmek utáni vám), de tartalmi dolgokra is kitér (nemzeti témák, szinkronizálás, kultúrfilmek készítése). Az oktatófilmekre vonatkozó tervét elfogadták, és számos kultúrfilmet rendeltek tőle. Ezzel egyidőben Janovicsnak a magyar kultuszminisztériummal is sikerült együttműködnie, akik azzal bízták meg, hogy vegye fel filmre „a magyar tanuló ifjúság számára a Erdély régi, igaz magyar képét, geográfiáját, természeti szépségeit, városait, templomait, műemlékiet, történelmi és irodalmi vonatkozásait”.

A román iskolák számára javasolt oktatófilm-tervében talán jobban kihangsúlyozza a mozgókép nevelő hatását, szemléletességét, azonban a filmek híján nem tudhatjuk, hogy a két különböző megrendelő számára készített alkotások valójában mennyire különböztek egymástól. Az 1934-es román beadvány hatására 1935-ben filmet készített a következőkről: A biharfüredi – váradi út, Abrudbánya, Verespatak, Topánfalva, Petróleum gyártás, Brăila – Sodronyipar rt., A marosújvári állami sóbányászat, Déva, Szászváros, Kosztesd, Densus, Sarmisegetuza, Vajdahunyad, Kénsav- és vegyitermékek gyára Nagybányán, Nagybánya környéke, A kereszthegy, Három egyházfő Torckón. A felsorolt filmek közül a sodronygyárról szóló maradt fenn a Román Nemzeti Filmarchívumban.

Moziműsor a Keleti Újságban (1938)

1939 januárjában arról számol be az MFI-nek, hogy elkészült egy Torockó-filmmel és más városokról is készített pillanatfelvételeket. E mellett egy korábbi Kolozsvár-filmet is felkínál oktatófilm gyanánt Magyar képek Erdélyből címmel, amely légifelvételeket, városképeket, dalköröket és házsongárdi sírokat mutat be. A zavartalan együttműködésbe azonban beleszólt a bürokrácia: forgatókönyvet csak az írhatott, akinek a Filmművészeti Kamara működési engedélyt adott. 1939 októberében megszerezte az engedélyt, és tovább szövögette vers-forgatókönyveit (Petfői Sándor: Péter bátya, Ady Endre: Két kurucz beszélget és a Kalota partján.), míg a második bécsi döntés értelmében újra kellett gondolnia minden tervet. 1940 szeptemberében az MFI-hez címzett levelében már egy kolozsvári fiók létrehozását javasolja, amely a visszacsatolt területen terjesztené a magyar filmeket és híradókat, ugyanakkor kultúrfilmeket és híradókat is készítene, és filmlaboratóniumként is működhetne. „Negyven éve élek Erdélyben, minden zugát ismerem, filmre vettem minden részletét, a békében Erdélynek csaknem valamennyi városában filmszínházam volt, ismerem az itteni film-ügyek minden csínját-bínját, úgy gondolom tehát, hogy objektív képet tudok arról adni, mit lehetne és mit kellene itt csinálni. Nagy fantázia és gazdag lehetőség kínálkozik Erdélyben, melyeket a M.F.I.-nak ki kellene használnia, mielőtt más vállalatok jelentkeznének, amelyek kalmár érdeket szolgálnának csupán.” (1940. szept. 18.)

Levelére kurta-furcsa válasz érkezik, ami szerint ők is tervezték a kolozsvári fiók megnyitását, de a későbbiekből az derül ki, hogy nem bízták Janovicsra annak a vezetését. A Keleti Újság 1940. december 20-i számában meg is jelent egy beharangozó közlemény egy iroda megnyitásáról, amelyik a Jókai Mór utca 2. szám alatti, Mátyás térre néz: „ A Filmiroda a kirendeltségét a moziegyesülettel és a kölcsönzők egyesületével karöltve állítja fel, hogy kulturális hivatása mellett a szakma minden rétegének az érdekeit képviselhesse a hazatért területeken.” Az MFI valójában egy centralizált rendszer mellett dönt, amelyik kontroll alatt tudja tartani a helyi mozgókép-ipart. Ettől függetlenül Janovics Jenővel nem szakad meg az együttműködés, hosszú levelezéseket folytatnak egy erdélyi kultúrfilmprogramról, amelyik népművészeti filmeket, vers-filmeket, egy erdélyi gyerekfilmet és egy székely balladát tartalmazna. Janovics Jenő forgatókönyvet ír, helyszínel és megszervezi a forgatást, azonban az MFI részéről sok a huzavona: csak magyarországi operatőrrel akarnak dolgozni, és nem adnak alább a bevált filmes mintákból. Például Janovicsot felkérik egy Erdély-film elkészítésére, melynek Székelyföldi képeskönyv lenne a címe, viszont a Felvidéki levél című film dramaturgiai mintájára kellene elkészülnie. Olyan felvételeket rendelnek, amelyek egyszerre hasznosíthatók kultúrfilmként, de turisztikai reklámként is összevághatók. Janovics tervez egy Erdélyi Népszokások című filmet is, melyet Makkay Endre néprajzossal együttműködésével készítene. A Fotofilm operatőrével megy forgatni, amiről így számol be: „azt hiszem, hogy ez a 634 kilométeres autó-út megérte a költségeket, mert nemcsak a pünösdi népszokásokat vettük fel, hanem már elmentünk Korondra is, megcsináltuk egy szász községben a szászok templombamenetelét, pazar, szép festői ruhákban, megcsináltuk az egész Sóvidéket, és megcsináltuk egész Marosvásárhelyt, úgy hogy összesen 630 métert vettünk fel, és ebben igazán gazdag anyag van a Székelyföldi képeskönyvhöz” (1941. június 4). Janovics szakszerű leírást küld az elkészült felvételekről a megrendelőnek, amiben megjegyzi, hogy melyik felvétel alkalmas filmhíradóba, melyik kultúrfilmbe, és melyik etnográfiai anyag. Azonban hiába a szakszerűség, és az alkalmazkodás az elvárásokhoz, az MFI vezetősége megváltozik, és a filmek végül nem készülnek el. (Lásd: Kézműipari tárgyak készítése Korondon. A szöveg nagy mértékben talál a fentebb említett Janovics-felvétel 13. tekercsének leírásával.)

Fekete László

A Transsylvania RT. és Janovics filmes tervei nehezen állták az új idők szeleit, azonban a háttérben felsejlik egy másik kolozsvári filmes projekt, amelyik a Janovics-korszak filmgyártását is egy újabb perspektívában mutathatná meg. A Fotofilm nevű vállalatnak, és alapítójának, Fekete Lászlónak a történetét eddig még kevésbé érintették film- vagy fotótörténeti kutatások, pedig mindkét tekintetben releváns lehet. A Fotofilm nevű vállalkozás a köztudatban fotóműteremként és képeslapkészítőként maradt fent, miközben – ahogy a neve is jelzi – filmezéssel is foglalkoztak. A fotó és a film szintagma mögött Fekete László (1889–1947) karrierje sejlik fel, aki egy nagyváradi fotóműteremben tanulja el édesapjától a fényképezés mesterségét, míg az 1910-es évek elején Janovics Jenő buzdítására Bécsbe megy, hogy megtanulja az operatőrséget (forrás: hangosfilmblog). Ezt követően Janovics Jenő 47 filmes produkciójának is az operatőreként dolgozott. Az 1920-as évek elején válhattak külön az útjaik, amikor Janovics Jenő utolsó művészfilmjei után Nagyváradra kerül, ahol 1923-ban átveszi édesapja, Fekete Sándor, udvari fényképész műtermét (Miklósi-Sikes 2001. 120). Az 1920-as évek vége fele Fekete László ismét Kolozsváron van, ahol megalapítja Fotofilm nevű vállalkozást, amelyik műtermi fotózással, fotólaborálással foglalkozott, valamint filmezéssel, filmlaborálással is.

A Fotofilm reklámja (1930 körül)

Janovics Jenő történetével itt érnek össze a szálak, hiszen a Fotofilm műtermének a címe megegyezett a Transsylvania Filmgyár RT postacímével: Deák Ferenc u. 6–8 (ma Eroilor). Mivel ez a műterem őrizte meg raktárában a némafilmkópiákat is, feltételezhetjük, hogy a Transsylvania Filmgyár egykori laboratóriuma alakult át valójában egy önálló vállalkozássá.

A Fotofilm operatőreinek, Fekete Lászlónak és Miskovszky Istvánnak a neve gyakran bukkan fel Janovics filmterveiben, és a román illetve magyar megrendelésre készült kolozsvári filmhíradók és okatatófilmek stáblistáján. Innen nézve elég ironikusnak tűnik, hogy a román királyi felvonulásokat megörökítő híradókat ugyanaz a kamera és ugyanaz a kéz rögzítette, akárcsak az első erdélyi honvédújoncokról szólót (ezt Fekete Laci készítette).

A Fotofilm sem lehetett folyamatosan ellátva filmes munkával, hiszen olykor családi filmfelvételek elkészítésének lehetőségét is reklámozták (Keleti Újság 1939 július 14). Mégis egy működőképes, megbízásokat kapó filmes vállalkozásnak tűnik, amelyik a korban egyre népszerűbbé váló filmhíradók és oktatófilmek keskenyfilm-iparát el tudja látni, míg a Janovics levelek egy sötétebb képet festenek az erdélyi filmgyártás lehetőségeiről az 1930-as és -40-es években.

Bibliográfia

• Balogh Gyöngyi –Zágoni Bálint. 2009:A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig. Kolozsvár: Filmtett Egyesület; Budapest: Magyar Nemzeti Filmarchívum.
• Janovics Jenő. 1935. Erdélyben született a magyar film. Pásztortűz, 21. évf.  5–7. sz. 146–147.
• Janovics Jenő. 1936. A magyar film gyermekévei Erdélyben. Filmkultúra 9. évf. 1.sz. 10–13.
• Janovics Jenő-különszám. 2002. Filmspirál, VIII. évf. 30. sz. (2002)
• Janovics Jenő: Az utolsó évek tervei levelek tükrében
• Janovics Jenő: A legendás vagyon utolsó maradványainak dokumentumai
• Jordáky Lajos. 1980. Az erdélyi némafilmgyártás története (1903–1930). Bukarest: Kriterion Könyvkiadó.
• Miklósi-Sikes Csaba. 2001. Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839–1916. Tanulmány és okmánytár. Székelyudvarhely: Haáz Rezső Alapítvány.
• Zágoni Bálint. 2015. Janovics Jenő, az első erdélyi filmgyár igazgatója. In Salat Zakariás Erzsébet (szerk.): Janovics Jenő 1872–1945. Kolozsvár: Kolozsvári Operabarátok Köre. 105–120.
• Welser Vitéz Tibor: Adalékok az erdélyi filmgyártáshoz – Zolnay Béla: A Bánk Bán filmen; Dr. Janovics Jenő: A magyar film gyermekévei Erdélyben; Hevesy Iván: Janovics Jenőről; Hegyi Lili visszaemlékezései (Lejegyezte: Welser Vitéz Tibor); Welser Vitéz Tibor: Szászfenes – a „Moziváros”