Boros Zoltán a romániai magyar elektronikus média egyik legsokoldalúbb személyisége. Kiváló szervező, szerkesztő, riporter, műsorvezető, rendező, hangmérnök, zeneszerző, és nem utolsósorban jazz-zongorista.

Amikor igent mondtam arra a felkérésre, hogy Boros Zoltánról írjak, rögtön egy közös műsorunk jutott az eszembe. 2000-ben egy merész javaslattal mentem be a főszerkesztő Boros Zoltánhoz, hogy mi lenne, ha a magyar adásban hétfőnként kora reggel élőben reggeliznénk. Természetesen hónom alatt szorítottam a már kész forgatókönyvet, hisz tudtam, hogy nála elsősorban a jól kidolgozott terv a nyerő. Mindig bátorította fiatalabb kollégáit arra, hogy újítsanak, merészen vállalják a kihívásokat. És teszi ezt mind a mai napig, ha valaki tanácsot kér tőle, bár már nem aktív tévés. Ötletemre rögtön felfigyelt, hisz a legendás magyar adásban már majdnem minden tévés műfajra volt példa, ám egy élőben sugárzott, rovatokkal, meghívottakkal színesített komplex magazinműsorra még nem. „Rendben – mondta kurtán, de én is hintázok benne.” Kicsit féltem, mert a vele való közös munka, profizmusának, irigylendő műveltségének, szakmai igényességének köszönhetően, nem volt könnyű feladat, lelkem mélyén viszont örültem, mert tudtam, hogy ha ő valamiben „szerepelni akar”, az rossz nem lehet. Csak a hintát nem értettem. „Majd rájössz te a lényegre” – nyugtatott. Hintának nevezte el a Reggeli című magazinműsorban helyet kapó rovatát. Egy kényelmes hintaszékben kényelmetlen kérdéseket tett fel általában politikus meghívottainak. Főszerkesztőként, műsorkészítőként mindig az egyoldalúság elkerülésére törekedett, és arra, hogy minden számottevő vélemény hangot kapjon a magyar adásban.

„Tudod, a hinta gyerekkorunktól velünk van. Cseperedőként félünk az ismeretlen érzéstől, aztán egyre magabiztosabban ülünk rajta, ha megtanuljuk a tartást, és élvezzük a repülést. Még akkor is, ha kellemetlen szelek fújdogálnak néha rajta.”

Lassan 26 éve ismerjük egymást. Sokat lehetne róla írni, sokféleképpen lehetne őt jellemezni.  Tény az, hogy a romániai magyar elektronikus média egyik legsokoldalúbb személyisége. Kiváló szervező, szerkesztő, riporter, műsorvezető, rendező, hangmérnök, zeneszerző, és nem utolsósorban jazz-zongorista.

Boros Zoltán életútja

A Bihar megyei Gyantán született 1939. július 29-én, Boros Ferenc református lelkész, író, műfordító és Boros (Winkler) Mária zenetanárnő fiaként. Tanulmányait a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban végezte. 16 évesen, érettségi után bekerült a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Filológia Karára, magyar szakra, ahol többek között Szilágyi Domokos, illetve a Kalevala-fordító Nagy Kálmán volt az évfolyamtársa. Ám 1958-ban, hat társával együtt, az 1956-os eseményekkel való rokonszenvezése miatt kizárták az egyetemről. Visszatért Nagyváradra, zenélésből tartotta fenn magát a helyi, elitnek számító Breiner klubban. Később bejutott a a Iași-i konzervatóriumba, ahonnan két év után átigazolt a kolozsvári zeneakadémiára. Itt végzett 1967-ben zenetanári-karnagyi szakon, de fő foglalkozása a jazz és a könnyűzene volt.

Boros Zoltán 2017-ben

„Nem tanárnak készültem, hanem, már gyakorló muzsikusként, a mesterség ábécéjét szerettem volna jobban megtanulni. Az egyetemi évek alatt jazzegyüttesem volt, a román tévében és a kolozsvári rádióban készültek felvételeink”, írja emlékezéseiben, ahonnan az is kiderül, hogy Boros Zoltánnak szinte mindig volt együttese, a főiskola elvégzése után is ezzel kezdett pénzt keresni: a román tengerparton üdülő külföldieknek szóló klubokban játszott, sőt a Földközi-tengert is körbeutazta egy turistahajón zenélve, közben pedig világot látott, ami akkoriban kevés romániai fiatalnak adatott meg. Hamar ráébredt arra, hogy szabadúszóként abban a megkötésekkel teli világban sok kilátása nincs, így leszerződött karmesternek a nagyváradi színházhoz. Mindez 1969-ben történt. Három évig volt itt zenei mindenes. A színháznak egy tizennégy tagú zenekara volt, Boros Zoltán színpadi kísérőzenét állított össze, de előadóként is fellépett. Később, tévésként itt készítette első zenés filmjét, a Muzsikáló várost, a színház akkori legszebb hangú színésznőjével, Csíky Ibolyával.

„A színházat nagyon szerettem, kiváló rendezőkkel volt alkalmam dolgozni, többek között Szabó Józseffel (Ódzsa), Farkas Istvánnal, de éreztem, hogy szakmailag nem tudok a hozzám legközelebb álló műfajokban tevékenykedni. A könnyűzene és a jazz lemezfelvételek, mass média, koncertfellépések nélkül halott műfaj.” Talán ez a felismerés vezérelte 1971-ben következő állomására, ahol élete jelentős részét töltötte, és ahol körvonalazódott szakmai pályafutása: az 1969-ben létrejött Román Televízió magyar szerkesztőségéhez, a közszolgálati intézmény kilencedik emeletére, ahol azóta is, mind a mai napig – kivéve a négy éves megszakítást 1986-1990 között – működik a szerkesztőség. Itt kezdődött Boros Zoltán jelentős tévés pályafutása, ahol 1971 és 1985 között szerkesztőként dolgozott. Kezdetben zenei műsorokat készített, a hetvenes évek közepétől pedig több műfajú, 70-90 perces nyilvános adásokat, amelyekben a hely- és kultúrtörténeti jelleg uralkodott, sok zenével. Kétségkívül Boros Zoltán nevéhez fűződik az akkori magyar könnyűzenei együttesek felkarolása, népszerűsítése, a kor könnyű-, régizenei, valamint a jazzfesztiválok tévés felvételei.

„… a hetvenes években az erdélyi magyar könnyűzenének és a román televízió magyar adásának a sorsa szorosan összeforrt. Volt egy mozgalom, a mozgalom egyik éltetője a televízió volt. A Siculus fesztiválon társszervezők voltunk, a könnyűzene különböző műfajai több tévéműsorban is rendszeresen szerepeltek: Zenés karaván, Tapsoljuk, Meghívó a stúdióba, Tipp Top, koncertek, zenés filmek stb. Amikor a hetvenes évek végén a magyar rendezvények létrehozása már egyre több akadályba ütközött a helyi pártbizottságok részéről, több alkalommal együtt szenvedtük meg ezt a fokozatos sorvasztást”

– írja emlékezéseiben. A magyar adás megszüntetése után, 1986-tól, Boros Zoltán a Román Televízióban maradt zenei rendezőként. 1984-91 között rendszeresen koncertezett és lemezfelvételeket készített jazzegyüttesével, a Boros Zoltán Quartettel. 1989. december 22-én gondolkodás nélkül ment a forradalmi tömeggel a román tévé épületébe, akárcsak több volt kollégája, ahol közel öt év hallgatás után Simonffy Katalinnal elsőként köszöntötték magyarul a nézőket a „Szabad Román Televízió” képernyőjén. 1990 januárjában néhány régi munkatársával újraindította a Román Televízió magyar nyelvű adását, amelynek főszerkesztője volt 2002-ig, nyugdíjba vonulásáig. Bár a magyar szerkesztőségtől távozott, filmesként tovább tevékenykedett. Dokumentumfilmeket készítettt elsősorban a Duna és a Magyar Televízió részére, de a magyar adással sem szakította meg kapcsolatát, itt is láthatóak 2002 után készült filmjei, valamint 2016-tól ötlet- és házigazdája a Játsszuk újra nosztalgiaműsornak, amelyben a 70-es, 80-as évek hazai magyar rock- és könnyűzenei életét meghatározó együttesek még élő tagjaival újra nézik a régi felvételeket és beszélgetnek zenéről, zenészsorsról, a hetvenes-nyolcvanas évekről.

Készül a Játsszuk újra, Szilágyi Enikővel

Boros Zoltán közéleti tevékenysége is gazdag: 1990-ben megválasztották a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének audiovizuális alelnökévé, ugyancsak a kilencvenes évek elején elnöke a Média MGR és a magyarországi Dunasat Alapítványnak, az első marosvásárhelyi földi sugárzású televízió, a Maros TV kezdeményezője, a Romániai Zeneszerzők Szövetségének tagja, és volt tagja a Román Rádió Igazgatótanácsának és médiáért, kultúráért felelős alelnöke az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak. Saját bevallása szerint fentebbi minőségeiben is mindig arra törekedett, hogy az írott és az elektronikus sajtó egyenrangú képviseletet nyerjen, a Kárpát-medencében működő, magyar nyelvű műsorokat szóró rádiók és televíziók között természetes partneri kapcsolat alakuljon ki, a magyar nyelvű média képezzen szellemi hidat a régió különböző államaiban élő magyarok között. Elképzelését a magyar nyelvű műholdas műsorok regionális jellegű továbbfejlesztéséről, kívánatos együttműködéséről erdélyi és magyarországi lapokban nyilvánosságra hozott szakcikkeiben írta, írja le. 2001-ben Kisebbségekért Díjban részesült a szerkesztőséggel együtt, míg 2011-ben a romániai magyar közösségnek a médiában való érdekképviseletéért megkapta a Magyar Köztársasági érdemrend tisztikeresztjét.

De maradjunk a román közszolgálati televíziónál, ahol Boros Zoltán 31 évet tevékenykedett, amiből 26 évet a magyar adásnál. 

Az első lépések a magyar adásban

Az egyetemi évei alatt létrejött Egyetemiek Háza Jazz Kvarttetjével többször készített a Román Televízió felvételt. Az 1969-ben induló magyar adásnak is néhányszor meghívott előadója volt az ifjú muzsikus. Bár a nagyváradi színháznál dolgozott, mégis a média közelébe akart kerülni. Jelentkezett a Román Rádió Esztrádzenekaránál meghirdetett karmesteri állás betöltésére, amelyet, mint később kiderült, egy másik karmesternek tartottak fent. A magyar adás akkori főszerkesztőjével, Bodor Pállal Székelyudvarhelyen, az első Siculus könnyűzenei fesztiválon találkozott, 1970-ben, ahova a fesztivál megálmodója, Pakot József Nagyváradra utazva személyesen hívta meg Borost és együttesét mint fellépő-versenyzőket.

„Az első fesztiválon ott volt Bodor Pál, a magyar adás főszerkesztője, neki tetszett a fellépésünk, két díjat is kaptam, valószínűleg tőle, a tévé és a rádió különdíjait. Utólag tudtam meg, hogy elsősorban azért, mert magyar költők megzenésített versei hangzottak el, Szabó Lőrinc mellett Reményik Sándoré, aki a háború után sokáig indexen volt”

– emlékszik Boros. Valószínű ez a találkozás volt a döntő abban az elhatározásában, hogy ne maradjon a váradi színháznál, hanem lépjen, zenével foglalkozzon, egy szakmailag színvonalas helyen. Így 1970 őszén Bukarestbe ment, megkereste Bodor Pált, elmesélte neki, hogy a magyar adás hűséges követője, aki érzi a műsorokon a zenei szerkesztő hiányát, szívesen eljönne Bukarestbe. Az emberhiánnyal küszködő főszerkesztőnek ez kedvezett, ám, mint kiderült, Borost a káderosztályon nem akarták felvenni, mert bár országosan a legnagyobb jegyátlaggal végezte a Zeneakadémiát, az önéletrajzából nem hiányozhatott a Bolyai Egyetem bölcsészkarán eltöltött több mint három év, aminek az lett a vége, hogy 1958 november negyedikén kizárták.  Ekképp ír erről: „Ezzel a fekete ponttal kellett megküzdenie Bodornak ahhoz, hogy a káderosztály jóváhagyja a felvételemet. Váradon meglátogatott egy káderes, a szomszédokat is kikérdezte rólam, de még hónapokig nem volt pozitív válasz. Pedig az a tény, hogy a zeneakadémiára hatvankettőben simán felvettek, számomra azt jelezte, hogy változtak az idők. Bodor – valószínűleg a káderosztállyal egyeztetve – eldöntötte, hogy elutazik Kolozsvárra velem együtt, és a történet hajdani főszereplőjével, azzal a KISZ-titkárral, aki a gyűlést és az azt követő ankétot vezette (magyarán a letartóztatások és kizárások KISZ-aktivistájával) megpróbálja tisztázni a dolgot. Őt, azaz akkor már Farkas Zoltán filozófiatanárt a Széchenyi téri első emeleti lakásában kerestük meg. A köszönések után engem megkértek, hogy az előszobában várakozzam. Közel egy óra múlva jött ki Bodor, és azt mondta, hogy rendben van, mert az akkori kisebb bűnök már nem számítanak.” Aztán 1971-ben, a nyári színházi szünetben megkapta az értesítést, hogy jóváhagyták az átigazolást.

Boros Zoltán a keverőpultnál

A kezdet számára sem volt könnyű, hisz hiába volt zenei képzése, a televíziózástól, műsorkészítéstől távol állt. A legnehezebb az akkori szerkesztőknek az volt, hogy mindent útközben kellett megtanulniuk, külön tanulmányok folytatására nem volt idő. Egyedüli zenészként majdnem minden műfajjal foglalkoznia kellett, kezdeti botlásokban volt része bőven, hisz abban az időben hetente két magyar adásban kellett zenei műsort szerkesztenie, ami egy embernek nagy kihívás volt. Főleg, hogy a magyar előadók Erdélyben éltek, a szerkesztőség meg Bukarestben volt, élő adásokra pedig nem volt lehetőség (ez részben így van ma is). A hangot előzőleg rögzítették a zenei stúdióban. A kolozsvári és a marosvásárhelyi rádió együttműködésével a kolozsvári Magyar Opera előadásaiból vettek fel részleteket, illetve sikerült egy igényes stúdiófelvételt készíteni a Maros együttessel. Az alig két éve működő, archívummal még nem rendelkező magyar adásnál ez nagy megvalósításnak számított. Itt jegyzem meg, hogy a romániai magyar televíziózás kezdetén heti egy adás volt, mintegy fél órában,  amelyben a híradó mellett a magyar népzene és tánc kapott helyet, majd ez hamarosan két és fél órára nőtt. Két napra téve, majd Bodor Pál főszerkesztő ügyességének köszönhetően hétfőre került a magyar adás, 3 egész órában, amikor már sokkal több lehetőség volt adott. Így megszüntetéséig, 1985-ig a szerkesztők egyre inkább nagyobb terjedelmű produkciókban is gondolkodhattak – lásd színházi, zenei felvételek. Boros Zoltán hamar belerázódott tévés mivoltába, hisz bár erre külön nem képezte magát, már a kezdetekkor feltűnt tehetsége, igényessége, a szakma iránti tisztelete és alázata. A 13 emeletes tévéépületben is hamar otthonra talált, ahol állandóan valamilyen szegletbe kellett rohangálni különböző feladatok elvégzésére.

A nem sokkal utána érkező Simonffy Katalin így emlékszik Boros Zoltán segítségére, amit a pályakezdőnek nyújtott: „(…) Pár napi téblábolás után Boros Zoli »földrajzórát« tartott nekem, felfedezőútra vitt a 13 emeleten tornyosuló épületben, amelynek föld alatti labirintusában órákig tévelyeghetett a szerencsétlen látogató. Ő akkoriban a tévéadások mellett a Román Rádió magyar adásának zenei műsorait is szerkesztette, és naponta több kilométert megtett a szerkesztőségből, a 9-ik emeletről a mínusz kettőig a szalagtárba, onnan pedig gyalog fel a másodikra, a hangstúdióba. Nagyon unhatta már ezt a fizikai erőpróbának sem kis feladatot, mert rekordidő alatt betanított, hogyan kezeljem a keverőpultot, ha kell, technikus nélkül, és aztán már én gyalogol(hat)tam 10-12 nagy dobozzal a hónom alatt, le és fel, szöveget írtam, beállítottam a hangszintet, elindítottam a szalagot, berohantam a vezérlőből a stúdióba, felolvastam, majd összevágtam a műsort, és késő délután megjelentem a kész termékkel a szerkesztőségben. (…)” Mondhatni nem volt teljesen önzetlen a Boros segítsége, hisz Simonffy Katalin, s vele Feczkó Zoltán érkezése a magyar adáshoz egy lépés előrehaladást jelentett ama rejtett vágya beteljesüléséhez, hogy kimondottan csak könnyűzenével, jazzel, valamint régizenével foglalkozzon.

Felvétel a marosvásárhelyi Kultúrpalotában

„A szokványos szerkesztői munkától eltérően, a műsorkészítésen túl felelősnek éreztük magunkat azért, hogy maga a műfaj, amely hozzánk tartozik, fejlődjön, gazdagodjon”: és ezt nemcsak mondta, vallotta Boros Zoltán, hanem ekképp is cselekedett. Erre szolgál bizonyítékul az a nagy számú zenei felvétel, produkció, amely őrzi kézjegyét. Kétségtelenül Boros Zoltán, bármennyire is akarná, nem tudná elkülöníteni magát a 70-es, 80-as évek romániai magyar könnyűzenei életétől. Ennek kulcsfigurája volt. Sok énekes, együttes köszönheti sikerét, népszerűségét a magyar adásnak, Boros Zoltán szerkesztő hathatós munkájának. Nevéhez sok minden fűződik. A „régi magyar adásra” emlékezők leginkább a Zenés Karavánokhoz, a Siculus Fesztiválhoz, a csíkszeredai Régizene-fesztiválhoz, egykori erdélyi együttesekhez fűzik Boros Zoltán tévés munkásságának első szakaszát.

A kezdeti műfaji nehézségektől a változásig

Bár megkapta az általa felvállalt műfajokat, hamar kiderült, hogy nem lesz könnyű dolga. Rá kellett jönnie, hogy más zenei műfajjal ellentétben, erdélyi magyar könnyűzenei előadó alig volt.  Néhány felvételt készítettek a kolozsvári és a marosvásárhelyi rádióban, de az kevésnek bizonyult.

„Törtem a fejem, hogyan lehetne abból a felfogásból, hogy minden romániai kell legyen, erényt kovácsolni. Ha nem lehet külföldi (magyarországi) előadókat képernyőre vinni, jöjjenek a hazaiak. Ha nem lehet külföldi számokat játszani, játsszuk a hazaiakat. De hát csak néhány bevált előadó van? Nincs vagy alig van hazai szerzemény? Nem volt más megoldás, úgy kellett tennünk, mintha lenne!”,

írja A mi Magyar Adásunk 1969–1985 című könyvben Boros Zoltán, ahol részletesen felvázolja azokat az énekeseket is, akikre akkor számítani lehetett Marosvásárhelyen és Kolozsváron. De ha megnézzük a nyers adattárat, hamar kiderül, hogy csak kezdetben volt ez a helyzet. A szerkesztőség nyilvántartásában az szerepel, hogy a Román Televízió zenei stúdiójában a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején hatszázhetvenkilenc (679) magyar nyelvű könnyűzenei felvétel készült, és nem egy-két előadóval, együttessel – a lista túl hosszú lenne. Tehát valami előrelendítette a hazai magyar könnyűzenét. Ebben óriási szerepe volt elsősorban a már említett, négy kiadást megért Siculus táncdalfesztiválnak. Boros Zoltán az első kiadáson mint előadó vett részt, az ő javaslatára vezették be a szerzői versenyt is, hogy ne csupán import számok legyenek. Ennek később nagyobb jelentősége lett az adás szempontjából is. A második Siculusra, 1971-ben már a magyar adás zenei szerkesztőjeként érkezett Boros Zoltán: „A házi gyártmányú hangszerek és a gyatra felvételi körülmény miatt összefogtunk Borbély Zoltánnal, aki a Marosvásárhelyi Rádió riportkocsijával volt ott, a tévéfelvétel playbackre mehetett, az ő szalagjainak a felhasználásával. Mondanom se kell, az előadók hevesen tiltakoztak azért, hogy a záró, díjkiosztó előadáson a zene magnóról szóljon, amire tátogni kell, és nem élőben (pedig ez akkor már egy általánosan elfogadott jelenség volt). A közönség – és később a tévénéző – viszont kapott egy elviselhető minőségű zenei hangzást, az énekesek, együttesek jobbnak tűntek, mint amilyenek még akkor voltak.”

Boros Zoltán kvartettje, 1966

A magyar adás már társszervezőként társult a fesztivál további kiadásaihoz, amelyek színvonalasabbak lettek, a kezdeti kritikus sajtóvisszhang hangneme is megváltozott, egyre gyakoribbak voltak a pozitív elismerések. „A negyedik és egyben az utolsó Siculusra  1973-ban került sor – emlékezik Boros Zoltán. Ez zenei-szakmai szempontból már minden igénynek megfelelt. A záróhangversenyt élőben vettük fel, külön műsora volt Győry Klára énekesnőnek a Metropol együttes kíséretével. A zsűribe elnöknek George Sbârceát hívtuk meg, aki országosan ismert zeneszerző és zeneíró volt, kiválóan beszélt magyarul, könyvet is írt kolozsvári éveiről Szép város Kolozsvár címmel.”

És itt véget is ért ez a történet, a negyedik kiadás után a megye propagandatitkára, Szekeres elvtárs leállította az Udvarhelyen és egész Erdélyben igen népszerű táncdalfesztivált, egy évre rá már nem lehetett megrendezni. Zavarta a rockzene, a hosszú hajak és a szakállak, és főleg az, hogy minden magyarul zajlott. Abban az időben már egyre nehezebben lehetett csak magyar előadásokat tartani. (2018-ban, egy sikertelen próbálkozás után, újraélesztették Székelyudvarhelyen a Siculus fesztivált. A zsűri tiszteletbeli elnöke és a fesztivál főtanácsadója Boros Zoltán volt, a hatodik kiadás társszervezését pedig, a hagyományt folytatva, a mai magyar adás vállalta fel.)

A magyar adás a televíziónál megpróbálta továbbra is fenntartani a kialakult, énekesekből, együttesekből álló könnyűzenei préri működését. Boros Zoltán kísérletet tett Temesváron, az ottani diákszövetséggel együttműködve, pop-rock-folk műfajban összehozni egy versennyel egybekötött fesztivált, de nagy ellenállásba ütközött. Az akkori, Iliescu névre hallgató megyei propagandatitkár mindenbe belekötött – hogy túl hangos lesz az előadás, és leszakad a mennyezet, hogy Virányi Attilának a Metropoltól miért hosszú a haja. Boros, amikor látta, hogy az előadás előtt fegyvereseket vezényelnek ki a rendfenntartás érdekében, rögtön rájött, hogy provokációra készülnek, és lefújta a közönséget, az előadást csak a zsűri jelenlétében tartották meg. Ez volt az utolsó nagy fesztiválpróbálkozás. 

Forgatáson (1979)

Az 1969-es legendás woodstocki fesztivál hatására Romániában is egyre nagyobb teret nyert az új zenészgeneráció, amely nemcsak szórakoztatni, hanem üzenni is akart. Mindenki számára ismeretes már, hogy a cenzúra ellenére sok mindent el lehetett rejteni a szavak mögé. A dalszövegek közöltek, realitást tükröztek, így nem csoda, hogy bár zenéről, „könnyű műfajról” beszélünk, a magyar nyelvű műsor zenei szerkesztői sem mentesültek a tiltásoktól. Meg kellett tanuljanak sorok közé rejtőzni, állandóan bravúroskodtak, a zenében is metakommunikáltak. Boros Zoltán nem egyszer hallotta a tiltó szót, ennek ellenére, ha valamire nemet mondtak a hatóságok, találtak valami kibúvót.

A Román Televízió zenei stúdiója igazi workshop helyszíne volt. Hisz itt tökéletesítették az együttesekkel, énekesekkel a felvett darabot, egészen addig, amíg elérték a közmédia szakmai elvárásait. Ezt nehéz volt megérteniük a kezdő muzsikusoknak, de bíztak Boros és kollégái szakmai tudásában, és nem ellenkeztek a több órát, napot igénybe vevő felvétel ellen. Lassan kialakult egy több műfajú, százegynéhány zenészt, énekest számláló zenei mozgalom a tánczenétől a rockig, jazzrockig, a folkmuzsikáig és a régizenéig.

„A kapcsolat olyan volt köztünk – meséli Boros, hogy elég volt egyetlen telefonértesítés egy hetek múlva bekövetkező rendezvényről vagy stúdiófelvételről, és biztos lehettem benne, hogy ott lesznek. Zenei szerkesztőként az erdélyi könnyűzene művelését teljes körűen képzeltem el: a televízió magyar adása égisze alatt koncerteket is szerveztünk, versenyeket, toplistát működtettünk a tévében és a bukaresti rádióban, amelyeket a megyei lapokban is közöltek, és szavazni lehetett a dalokra. Néhány zeneszámunk bekerült a román országos toplistába is. Emlékszem, hogy amikor Tamás Gábornak nagy sikere lett A Donát úton nyílnak már az orgonák című dallal, néhány hét alatt kb. 1400 levél érkezett, amiben kérték a dalt. A Donát úttal „kisebbségi” magyar sláger született, erre példa addig csak Újvidéken volt: a Bolyongok a város peremén.”

Klubdélután Nagyváradon

Boros Zoltán zenei szerkesztőként a jazznek sem fordított hátat. Sikerült meggyőznie akkori főszerkesztőjét, Bodor Pált, hogy ez a műfaj is fontos kisebbségi ügy, így az 1974-ben beinduló nagyszebeni nemzetközi jazzfesztivál is a magyar adás terítékére került, hisz a fellépők között volt néhány magyar vagy magyarul tudó muzsikus is. Az első néhány rendezvényen a magyar adás még támogatta is anyagilag és szervezésileg a fesztivált. Évente fesztiváli beszámolókat készítettek, Boros pedig a román adásban is szerkesztett egy jazz-sorozatot vasárnap esténként, a kettes csatornán.

A Zenés Karavánok és egyebek

A kimondottan zenei műsorok mellett két kollégájával, Csáky Zoltánnal és Tömöry Péterrel kitaláltak egy olyan műsort, amelyben a zene ötvöződött a költészettel, irodalommal és a helytörténettel. Egy-egy városban, nyilvános előadással képzelték el a műsort, amit Zenés Karavánnak neveztek el. Voltak vele Brassóban, Szebenben, Nagybányán, Nagyváradon, Csíkszeredában. Nagyon népszerűek voltak ezek a műsorok.

Az egyik legemlékezetesebb kiadást ekképp elevenítette fel Boros Zoltán 2009-ben, a magyar adás Negyven a kilencediken című műsorában:

„Szejkefürdőn, emlékszem, 7000 ember váltott jegyet, ahhoz, hogy a domboldalon helyet foglaljon. Ott volt a Színművészeti Főiskola, előadtak egy középkori drámát, dehát ott énekeltek könnyűzene-énekesek, volt táncházmuzsika, és Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Czegő Zoltán vallott a szülőföld szeretetéről. Merthogy a hazafiságról, ugye, kötelesek voltunk a programba műsorrészletet összeállítani, mi úgy vettük, hogy akkor a hazafiság nekünk azt jelenti, hogy igenis mi szeretjük a Székelyföldet, szeretjük a saját városunkat, legyen az Brassó, legyen az Csíkszereda vagy éppen Székelyudvarhely, és gyönyörű verseket mondtak ők is, és Visky Árpi, a később tragikus körülmények között meghalt színművész. A Román Televízió vidéken, vidéki rendezvényeknek tudott segíteni olyan szempontból, hogy a helyi párthatalmasságoknak az valamilyen garancia volt, hogy politikailag nem lehet az a rendezvény olyan rossz, ha a »bucureşti-i« román tévé is felkarolja. Persze ebben összekacsintás is volt, mert az, hogy mi felkaroltuk, vagy hogy én beszálltam egy-egy ilyen rendezvénybe, azt is jelentette, hogy én megpróbáltam megfogalmazni valahogy úgy a rendezvénynek a futtatását, hogy azt valahogy elfogadják az elvtársak. Hazudtunk a jó ügynek az érdekében.”

A  Zenés Karavánok is ugyanarra a sorsa jutottak, mint a korábbi zenei fesztiválok: közönséggel már nem lehetett ezeket megszervezni. És akkor egy csavarral, az eredeti elképzelést nem feladva, tévéműsort készítettek belőle. Átnevezték Klubdélutánra, hogy legyen egy semmitmondó, kifogásokra okot nem adó neve. Így Marosvásárhelyen pl. a Kultúrpalota tükörtermében a Teleki Téka kincseiről beszélgettek, az idős marosvásárhelyi színészek a Székely Színház aranykoráról meséltek. És mindez 1982-ben történt, akkor, amikor a cenzúra egyre inkább kezdett beleszólni a műsorpolitikába is. Az utolsó, a Nagyváradon készült Klubdélután egy évet ült dobozban. Senki nem értette, hogy miért. Boros szerint egyszerűen azért, mert a múltról szólt. És a nyolcvanas évek elején már egyáltalán nem lehetett beszélni a magyar adásban történelemről, az erdélyi magyarok történetéről.

Csíkszeredai Zenés Karaván, 1978

Boros Zoltán neve szervesen összeforrott a Csíkszeredai Régizene Fesztivál elindításával is. Megkereste őt és Pávai István muzikológust a csíkszeredai Mikó Várban működő Megyei Múzeum muzeológusa, Miklóssy-Vári Vilmos, aki azzal a javaslattal állt elő, hogy valamilyen helyhez illő rendezvényt kéne szervezni a Mikó-vár udvarán, hisz színpadot állítanának fel és székeket tennének be, 200-300 ember elférne benne. Boroséknak egyből bevillant, hogy régizenét, régi verseket, színdarabokat lehetne itt előadni. A fejtörést viszont az okozta, hogy vajon ezt hogyan fogják fogadni, hogyan fognak rábólintani: „Kitaláltuk azt – emlékszik vissza Boros, hogy úgy kellene kezdeni, hogy rendezünk egy Kájoni-ünnepséget, aki jellegzetesen erdélyi, barokk művészegyéniség, a csíksomlyói ferences rendnek a főnöke volt egy ideig, és világi tevékenysége is volt ennek ellenére, pl. a Kájoni Kódex, egy hallatlan értékű zenei dokumentum, mert a XVII. századi világi dallamok egy része csak ott található meg. S ráadásul román származású. S mi megpróbáltuk eladni azt a dolgot. Létrejött egy Kájoni-ünnepség a Mikó-vár udvarán, volt egy improvizált színpad, meghívtuk a megyei elvtársakat, hogy nézzék végig, a szöveg, a bemutatás olyan volt. És megszületett a Régizene Fesztivál.” 1978-ban volt az első, és betiltásáig, 1986-ig hét kiadást ért meg. A magyar szerkesztőség, amíg lehetett, mindennel, anyagiakkal, kosztümökkel is támogatta a fesztivált, Boros műsort szerkesztett, többször volt műsorvezető, egy XVII-XVIII. századi világi énekgyűjteményt is összeállított Énekben hallottam címmel, amit a régizenészek a mai napig használnak.

A hetvenes évek végén még volt egy nagyobb, ma már kordokumentumnak számító tévés vállalkozás. A Boros Zoltán–Csáky Zoltán szerzőpáros, Dan Grigore Popa rendezővel és Adelman Alfred operatőrrel 1978-ban a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium történetére épített fel egy eredeti dokumentumszövegekre alapuló, ének- és táncbetéteket tartalmazó másfélórás színes filmet, amelynek narrátora Sütő András író volt. A címe: Mondod-e még?

A kiemelt műsorok töredékét jelentik annak a munkának, amit Boros Zoltán a magyar adás hőskorának nevezett időszakban végzett. „Én úgy neveztem el ezt a fajta szerkesztési felfogást, hogy mi tulajdonképpen az aktív televíziónak, az aktív médiának voltunk a hívei. Tehát mi nem csak mutatni akartunk, hanem létre is hozni valamit, tenni is valamit” – írja A mi Magyar Adásunk című könyvben.

Régizene fesztivál

1986 januárjában a Román Televízió magyar adása, az összes délutáni műsorral és a kettes csatorna minden műsorával együtt, egyetlen telefonhívásra megszűnt. Maradt mindössze egy kétórás adás este nyolctól tízig, híradóval és hazafias, az ország vezetőjét éltető dalokkal. A hajdani nemzetiségi szerkesztőség magyar tagjai szétszéledtek. Bár különös, érthetetlen módon senkit nem kényszerítettek eltávozásra. Volt, aki visszament Erdélybe, volt, aki Bukarestben maradt, és rádiósként dolgozott tovább. Boros Zoltán a Román Televízióban maradt, a zenei osztályon. Bevallása szerint az ezt követő közel öt év nem is volt olyan rossz a számára. Egy szempontból: teljesen visszatért a zenéhez, zenei rendezőként működött, zenei felvételeket készített, azt tehette, amit a legjobban szeretett. Közben visszatért a színpadra triójával, saját szerzeményeikből lemezeket adtak ki, az összes dzsesszfesztiválon jelen voltak, koncerteztek Románia-szerte.  Aztán jött az 1989-es fordulat. A zenészből ismét tévés lett.

Trabanttal a Szabad Televízió fele

Az 1989-es romániai változások idején a közszolgálati televíziózás új szakaszához érkezett, közel öt év hallgatás után a román televízióban újra megszólalt a magyar adás. A szerkesztőség csapata ugyanazon az emeleten gyülekezett, mint húsz évvel azelőtt, 1969-ben, ugyanolyan izgalommal, ugyanolyan lelkesedéssel, ugyanolyan odaadással. De a hangulat, a közhangulat teljesen más volt. Forradalmi. Boros Zoltán így emlékszik azokra az időkre:

„December 22-én kimentünk mi is a Palota térre, néztük a tömeget, alig értettünk valamit abból ami történik és egyszercsak eszembe jutott 1956, amikor a tömeg a hatalom szimbólumához, a rádióhoz vonult Budapesten. És akkor azt mondtam Simonffy kollégámnak, aki velem volt, és Veronkának, a feleségemnek, hogy gyerekek, menjünk a televízióhoz. Bevágtuk magunkat a Trabantba, és elrohantunk győztes tülköléssel a televízióhoz, hiszen a diktátor már addigra elrepült. A televízió tele volt lelkes emberekkel, több mint tízezer ember lehetett. Mi tényleg azt hittük akkor, hogy forradalom volt. Bennünk akkor az volt, mert azt akartuk látni. És azt éreztük, amit akartunk érezni.”

Akkor még nem tudták pontosan, hogy mit is akarnak, csupán részesei kívántak lenni egy jelentős eseménynek. De amikor észrevették, hogy a Román Televízióban kizárólag csak a bukaresti eseményekről beszéltek, a temesvári előzmények szóba se jöttek, akkor szóltak, hogy ők is fel akarnak lépni. A román kollégák ismerték őket, az is előnyükre vált, hogy akkor az lépett fel a televízióban, aki éppen akart. Bementek Simonffy Katalinnal a híres 4-es stúdióba, ahonnan akkor éjjel-nappal élőben közvetítették a történéseket, és elmondták a magukét. Részlet Boros Zoltán akkori beköszönéséből: 

„Bună ziua, stimaţi telespectatori! Jó napot kívánok! Suntem deosebiţi de emoţionaţi, că suntem împreună, lângă colegii noştrii în acest studiou al televiziunii libere, care suna aşa de frumos si in limba maghiara: Szabad Román Televízió. Cer scuze că sunt emoţionat, si voi vorbi la fel…” (Magyar fordítás: „Rendkívül meg vagyunk hatódva, hogy kollégáinkkal együtt itt lehetünk a Szabad Román Televízió stúdiójában, amely olyan szépen hangzik magyarul is. Elnézést kérek, hogy ennyire meghatódtam.”) Majd emlékeztetett arra, hogy Temesváron a tömeg Tőkés László parókiája elől indult el, és azt kiabálták: románok, gyertek velünk (români, veniți cu noi), „mondjátok most ti is, hogy magyarok, németek, más nemzetiségűek, gyertek velünk!” 

Simonffy Katalinnal a Román Televízió 4-es stúdiójában, 1989 decemberében

Aztán jött a karácsony. Egyértelműnek vélték, hogy az akkor már szabad televízióban magyarul is el kell hangozzon az ünnepi jókívánság. Boros Zoltán, szintén a négyes stúdióban, románul és magyarul is Boldog karácsonyt kívánt, közben valaki bevitt neki egy lemezt, amelyen magyar és német karácsonyi dalok voltak, ezek kíséretében megrázott egy kis korondi csengőt, ami egyértelműen jelzésértékűnek bizonyult. (Boros Zoltán főszerkesztősége alatt többször előkerült még az a bizonyos csengő.) De a négyes stúdióban akkor sok minden történt még, ami nemcsak a hazai magyar televíziózás újjáélesztésében volt jelentős. Részlet Boros Zoltán visszaemlékezéseiből:

„Egy héten keresztül csak hálni járunk haza, hol nappal, hol éjszaka, Simonffy Katalinnal váltjuk egymást a négyes stúdióban. Nem tudjuk, mit akarunk, csak azt tudjuk, hogy itt van a rég várt pillanat. A hosszú némaság után lehet beszélni, élni, élni! Egyetlen dolog foglalkoztat bennünket. Miután már öt éve a propagandából még a »románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek« szlogen is eltűnt, a magyarok csak mint a románok legősibb és legádázabb ellenségei jelenek meg, most itt a pillanat, hogy a forradalom első perceitől újra jelen legyünk a változásokban, tudassuk a világgal, hogy igenis, a magyarok is támogatják a román forradalmat, hogy ebben a forradalomban a szikraszerepet egy temesvári magyar pap, Tőkés László játszotta, Szinte erőszakkal »citáljuk be« a magyar nagykövetet. Hosszasan kell magyaráznom Szűcs Pálnak, hogy miután a holland, a bolgár, a dán stb. nagykövet már megszólalt, és kormányaik támogatásáról biztosította az új román vezetőket, ideje, hogy Magyarország is letegye a garast. Megsértődik: »Ki maga, hol volt eddig, hogy nem ismertem«; de mégis bejön tanácsadójával, Rudas Ernővel együtt, aki állandóan súg neki. A nagykövet még hónapok múlva is emlegette nekem követségi fogadásokon, hogy milyen udvariatlanul és tiszteletlenül viselkedtem. (…) Egyengetjük az útját Domokos Gézának, aki bejelenti az RMDSZ megalakulását. Ami aztán később meg is alakult.”

Mikor, ha nem most, ki, ha nem mi

1989 a szerkesztőség régi tagjait a világ minden tájára szétszórtan találta. A Bukarestben maradottak összegyűltek tehát, a Román Televízió kilencedik emeletén, a régi szerkesztőségi szobákban. Hozzájuk csatlakozott néhány, a fővárosban élő fiatal értelmiségi is. Sokáig nem volt meghatározott műsora a televíziónak, hanem össze-vissza azt sugározta, amit egy szerkesztő épp beengedett. Január első napjaiban az ott lévő igazgatókból, főszerkesztőkből, tévés szakemberekből álló stáb egy gyűlésre ült össze, hogy megpróbáljanak kialakítani egy programstruktúrát. Ezen jelen volt Boros Zoltán is, Aradits Lászlóval, az egykori kollégával együtt.

Tüntető tömeg a tévé udvarán, 1989 decemberében

„Előtte beszéltünk a kollégákkal – meséli Boros, hogy ha van egy programgyűlés, akkor mi mit mondjunk, hogy mi csináljuk, mi vállaljuk a magyar adást? Többen azt mondták, lehet, én is azt mondtam, hogy ilyen rövid idő alatt nem lehet csinálni. Aztán a programgyűlésen kezdődött a hétfővel, mentek  az órákkal, hogy akkor mi legyen, elértek a délután négy órára, és nézem Lacit, ő is felemeli  a kezét, én is, s mondtam, hogy négytől hétig magyar adás. A beszélgetést vezető igazgató egy régi temesvári zenészbarátom volt. Rám nézett, és azt mondta: igen, természetesen. És lett magyar adás. Három nap múlva. Hogy milyen is volt ez az első adás? Én a bevezető szövegemben »kócosnak« neveztem. Műszakilag katasztrofális, a fele amatőr kazetta. De ezek voltak a romániai színes televíziózás első napjai. Mindenkinek minden gyönyörű volt.”

Boros Zoltán, a főszerkesztő

Így indult újra 1990. január 8-án, egy hétfői napon, délután négy órakor a magyar adás. Nyoma se volt még politikai alakulatnak, mindez nem felsőbb utasításra vagy jóváhagyásra történt, hanem tévések kezdeményezése volt, akik nem törődve azzal, hogy az utcán még lövöldöznek, a megfelelő percben ott termettek a megfelelő helyen. Úgy is mondhatnánk, hogy ez volt a tévések békés médiaforradalma. Az első adást a korábbi szerkesztőség néhány tagja, Simonffy Katalin, Aradits László, Aradits Lukács Zsuzsanna, Feczkó Zoltán, Öllerer József, Miklós Pataki Georgina, és két hozzájuk csatlakozott fővárosi fiatal, Kacsó Sándor és Györfi György készítették. Mindketten elektromérnök szakon végeztek, az első hónapokban szinte éjjel-nappal a televízióban voltak, majd az új szerkesztőség hivatalos megalakulásakor ők is munkatársakká váltak. A szerkesztőség élére pedig Boros Zoltánt választották. Naivul úgy gondolták, hogy ezután a főszerkesztőt választani fogják, nem kinevezni. A tévé vezetősége akkor el is fogadta ezt a döntést, valószínűleg így volt egyszerűbb.

Boros Zoltán a korondi csengővel

Boros irányítása alatt a magyar adás szervezetileg önálló szerkesztőségként működött. Ez előnyt, de hátrányt is jelentett. Főszerkesztőként nem volt könnyű dolga, hisz a ’90 januárjában újjászületett magyar adásnak más kellett, hogy legyen a jellege. A régi magyar adás szerkesztői jelzésekkel üzentek a nézőknek, metakommunikáltak, kikacsintottak. A tájékoztató jellegű műsorok szigorúan a párt politikájának a vonalán működhettek, a tájékoztatás helyett propaganda szólt a médiából. A '89 utáni új körülmények között lehetőség nyílt arra, hogy a televízió képernyőjén bemutassák a valós problémákat, elsősorban a romániai magyar kisebbség szemszögéből.

„Annyi minden maradt kimondatlanul az adás első 16 évében, hogy ennek a pótlását láttuk az egyik legfontosabb feladatunknak, dokumentumfilmek készítését a háború utáni erdélyi magyarságról, az ötvenhat utáni megtorlásokról, a világháborúk idején történt magyarellenes atrocitásokról, tényfeltáró riportokat a fordulat utáni évek valóságáról, amelyben volt elég olyan esemény, ami a magyarságot közelről érintette. A kilencvenes években a magyar adás volt talán a legszabadabb magyar média. Beleszólási kísérletek voltak, de a szabad szólás érdekében főszerkesztőként vállalt konfliktusaim a tévés feletteseimmel, a parlament kultúra és média bizottságával, az Országos Audiovizuális Tanáccsal nem jutottak el a kenyértörésig, nem szűnt meg a szerkesztőség, nem váltottak le. Kollégáimmal együtt vigyáztunk arra, hogy tényeket, dokumentálható, bizonyítható tartalmat sugározzunk, ne alaptalan feltételezéseket, netán rágalmakat, ezért nem talált soha szakmai hibát az ellenünk indított vizsgálat”

–  mondja Boros Zoltán a főszerkesztői éveiről.

A hirtelen jött demokrácia, bár a szólásszabadság nagy lehetőségek kapuját nyitotta meg, mégis hatalmas felelősséget rótt az új szerkesztőségre. Olyan eseményekkel kellett szembesülniük a kilencvenes évek elején, amelyek igazi próbára tették a régi-új csapatot. A korábbi kommunista nomenklatúra második vonalából alakult országos vezetés minden áron el akarta hitetni, hogy valódi forradalom volt, és az éledező ellenzékkel szemben semmitől nem riadt vissza, hogy hatalmát megőrizze. Etnikai zavargásnak tüntették fel a Marosvásárhelyen megszervezett pogromkísérletet, hogy legyen ürügy a betiltott Szekuritáté más néven való felélesztésére, a Zsil-völgyi bányászokkal feldúlatták Bukarestben az ellenzék székházait, a vezetők lakásait, kegyetlenül szétverették az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetést, és mindezt az egyetlen tévé híradójában másként akarták feltüntetni.

Ebben a zavaros időszakban, a ’90-es évek elején az újraindult magyar adás bátor magatartással vívott ki magának országos ismertséget és elismertséget. A márciusi vásárhelyi eseményekről először a magyar adásban  volt tudósítás, telefonjelentés alapján. A feszültséggel tele napok, hetek ma is elevenen élnek az akkori főszerkesztőben: „1990. március 19-én délután négytől hétig volt magyar adás. A műsor főleg az első szabad március tizenötödikéről szólt, amelyet – akkor először – Erdély-szerte megünnepeltek. Adás közben csengeni kezdtek a szerkesztőségi telefonok, Marosvásárhelyről hívtak bennünket ismerősök és ismeretlenek, és elmondták a husángokkal felfegyverkezett hodákiak beözönlését, az RMDSZ-székház ostromát. Miután a kollégák ellenőrizték több forrásból az információkat, a riportok között magyarul és románul beszámoltak a Marosvásárhelyen történtekről. Még aznap este vonatra ült Simonffy Katalin és Györfi György, és másnap, 20-án reggeltől késő estig, testi épségüket kockáztatva forgattak a helyszínen, Aradits László pedig megkereste a bukaresti Katonakórházban a sérült Sütő Andrást.” És fegyverténynek számított később Koczka György interjúja is az egyik Vásárhelyre verekedni jött, de földre tiport, és ezért áldozatnak, hősnek kikiáltott falusi emberrel, Mihai Cofariuval, amelyből kiderült, hogy a marosvásárhelyi véres összecsapások nem spontán módon robbantak ki, hanem szervezettek voltak. Akkortól kezdte megismerni a szerkesztőség a változások igazi arcát.

Fekete vasárnap (1993)

Az 1990-es bányászjáráskor sikerült Boros Zoltánnak és kollégáinak olyan beszámolókat készíteni, amelyekből nyilvánvalóan kiderült a diverziós jelleg. Ennek elég súlyos következménye az lett, hogy változott az adás időpontja. A főszerkesztő maradt, ám 1991 februárjában „hatóképesség” indoklással az adást korábbi időpontra tették és kettévágták. Ez volt az első nézettségi törés, hisz az emberek a jól rögzült időpontban sugárzott három órás magyar adáshoz szoktak, már a kezdetek óta. (Az évek során több ilyen feldarabolást, csatorna-, időpontváltást szenvedett a magyar adás.) Egyre nagyobb kihívás volt a feldarabolt adásban műsort készíteni. Az sem segített, hogy a nézők tömegesen küldték el a tiltakozásukat, a szerkesztőséghez több mint 700 000 aláírás érkezett, a református templomokban még évek után is megkongatták a harangot az adásért a hagyományos kezdőidőben, hétfőn délután négy órakor.

Az adásidő és a szerkesztőség ezután mégis 2002-ig megőrizte a státuszát, és ebben talán az is segített, hogy a főszerkesztő a legnagyobb nyilvánossághoz fordult minden olyan esetben, amikor veszélybe került az adás. Ilyenek: RMDSZ-es képviselő felszólalása az Európa Tanács közgyűlésén, a Helsinki Watch dokumentumkötete a magyar adásról, Tom Lantos romániai látogatása, amikor a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény USA általi megadásának egyik kritériumaként a magyar adás háborítatlan működését jelölte meg.

Közben gyarapodott a szerkesztőség is. Boros Zoltán egyre több fiatal kollégát szerződtetett az adáshoz. Ám a kilencvenes évek végén bekövetkezett „médiarobbanás” gyökeresen megváltoztatta a közszolgálati televízió addigi kiváltságos helyzetét. Megszűnt a Román Televízió magyar adásának monopóliuma. A kábeltévé-társaságok egyre több magyarországi csatornát kínáltak, megjelentek a román közszolgálati televízió területi stúdiói, no meg számos kereskedelmi tévétársaság. Folyton szabályozni kellett ezt a médiapiacot, korábban megalakult az Országos Audiovizuális Tanács és az audiovizuális törvény. Ebben a felállásban Boros Zoltán főszerkesztőnek világossá vált, hogy a megnövekedett színes médiakínálatban az adás identitását nem a formák világában, hanem a sajátos gondolatiságban kell keresse.

A Nyugatosok A Holnap városában forgatásán

Néhány gondolat a Boros Zoltán irányítása alatt megfogalmazódott magyar nyelvű műsor stratégiai alapelvéből: „Megőrizve közszolgálati alapgondolatainkat, azt, hogy a közszolgálatiság számunkra a közösség, a mi esetünkben a romániai magyar nemzeti közösség szolgálatát jelenti – az adás róluk szól, értük szól –, meg kell tennünk a kötelező lépéseket a médiadömpingben elkényelmesedett néző irányában. Legfőbb feladataink az értékmegőrzés, az értékteremtés, tárgyilagos tájékoztatás, tényfeltárás. A román és a magyar közvélemény közötti szakadékot a magyarság irányából a legsikeresebben egy románul feliratozott magyar nyelvű és szellemiségű műsor hidalja át. Ki kell aknáznunk ezt a lehetőséget, sőt kibővíthetjük azzal, hogy olyan román személyiségeknek, akik a kisebbségi kérdés megoldását fontosnak látják, teret adjunk a magyar adásban. Közelebb kell kerülnünk a nézőkhöz.” Ezekkel a főbb alapelvekkel, tévés hitvallásnak is beillő meggyőződésekkel, célokkal készült a kilencvenes években a magyar adás, amelyet akkor nagyon sok román is nézett,  nézettségi mutatói a román forradalom utáni években messze meghaladták a magyar lakosság lélekszámát (!). Boros Zoltán főszerkesztősége alatt a Román Televízió Magyar Szerkesztősége 2001-ben megkapta a Magyar Köztársaság Kisebbségekért Díját. A már említett Negyven a kilencediken című műsorban, 2006-ban a Román Televízióból való távozásáról is mesélt:

„Az 1996 után kormányzati pozícióban lévő magyar érdekképviselet egyes vezetői kifogásolták, hogy a kialakulófélben levő erdélyi magyar politikai pluralizmus egyéb szereplői is szóhoz jutnak a közszolgálati televízió magyar adásában, és 2002-ben a köztévé elnökénél kezdeményezték nyugdíjazásomat, főszerkesztői szerződésemnek lejárta előtt.”

Boros Zoltán ezt a „menesztést” politikai döntésnek vélte, és 2002-ben nyugdíjba vonult. 

A tévészerkesztő és dokumentumfilm-készítő

Az új magyar adásban Boros Zoltán nemcsak főszerkesztett. Nagy jelentőséggel bírnak műsorai is. Igaz, hogy a kilencvenes évek után már nem zenei szerkesztőként jelentkezett az adásban, hanem vitaműsorokkal, Fórum, Hinta című rovataiban pedig elsősorban társadalmi, politikai témákkal, problémákkal foglalkozott. Ebben a 13 évben bontakozott ki leginkább tévésként, ebben az időszakban derült ki leginkább igazi tévészerkesztői kiválósága, tehetsége. A magyar adásnál töltött években is készített személyes történéseken, élményeken alapuló dokumentumriportokat, -filmeket, de a legjelentősebbek ebben a műfajban nyugdíjazása után készültek.

Boros Zoltán és Szép Gyula a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban, 2018

„Úgy éreztem és úgy érzem most is – nyilatkozta Boros egy korábbi interjúban –, hogy annak a fél évszázadnak, aminek élő tanúi vagyunk, a történeteit, történéseit azok tudnák a legjobban elmondani, akik benne éltek, és ha van eszközük is erre, meg ha valamennyire értenek is hozzá, akkor bizonyos értelemben kötelességük ezt megtenni, amíg még élnek túlélők, szemtanúk. Első próbálkozásom a Fekete vasárnap volt, 1993-ból, amikor a médiában először esett szó a második világháború végén történt sajnálatos eseményről: egy többségében magyarok lakta faluban a román katonák több mint negyven magyar civilt végeztek ki. Ez Bihar megyében, a szülőfalumban, Gyantán történt. Később a pitești-i börtönben végzett szörnyű „átnevelésről” forgattam, aminek magyar áldozatai is voltak, az ’56-ban, ’58-ban a Bolyai egyetemen és a marosvásárhelyi orvosi egyetemen történtekről, bukaresti magyarként a bukaresti magyarokról is Magyarok a Balkán kapujában címmel, meg egy Párizsban híres, itthon szinte ismeretlen magyar szobrászról, Román Viktorról. Egy kicsit a filológiához is visszatértem, az Ady köré csoportosult „holnaposokról” és a kolozsvári elfelejtett, elhallgatott Hitel című folyóiratról készítettem dokumentumfilmet. Nagyon szerettem ezt a témát, hiszen eközben megismertem egy sajátos világot, megtudtam azt, hogy a két világháború között Kolozsváron olyan felelős értelmiségi csoportosulás élt, amely, ha a történelem úgy hozza, minden későbbi korszak vezető rétegénél felelősebben és szakmailag magasabb szinten vezethette volna az erdélyi magyarságot, sőt, az erdélyi társadalmat.” 

Boros Zoltán a marosvásárhelyi Jazz&Blues Clubban (fotó: Bibó Lajos)

Boros Zoltán aktív maradt nyugdíjas éveiben is. Folyamatosan írja visszaemlékezéseit, előadásokat tart a 70-80-as évek könnyű-, rockzenei életéről, dokumentumfilmeket forgat és zenél. 2018-ban Kolozsváron a Györkös Mányi Albert Emlékház ZeneSzó című beszélgetés-sorozatának egyik meghívottjaként zenei pályafutásáról is mesélt.

„Az élet olyan, mint a jazz” – így összegezte élettapasztalatát Boros: elindul a kész dallamból, aztán a zene darabjaira törik, a végére pedig ismét összeáll. A zongorista-szerkesztő többször is megtapasztalta ezt a darabokra törést: amikor 1944-ben porig égett a családi házuk a Bihar megyei Gyantán, ahol az édesapja lelkész volt, amikor politikai alapon kirúgták az egyetemről, és tanúja volt több társadalmi törésnek is. Nem mindenkinek adatik meg, mint ahogy Boros Zoltánnak, hogy két, egymást váltó, egymással szemben álló korszak felelős tanúja lehessen. Bárhova hívják, nem megy üres kézzel. Soha nem hazudtolja meg tévés múltját: videóbejátszásokkal, fotókkal és pontra tett „adástükörrel” érkezik mindenhova, hogy minél hitelesebben mesélhessen a letűnt korokról, ami szerinte a jövő tükrében is nagyon fontos.

Tévéfilmek: Muzsikáló város (1971), Metropol story (1977), Mondod-e még? (1978), Fekete vasárnap (1993), Magyarok a Balkán kapujában (2000),  A 7EK (2001), Születésnap (2003), A Metropol otthon (2004), Az átnevelés poklában (2004), Égig érhetne az ének (2005), A félelem nevében (2006), Elfelejtett értékeink: a kolozsvári HITEL (2008), Nyugatosok A Holnap városában (2009), Attila szekere a Szajna partján. Román Viktor (1929-1994) (2014).

Tévésorozatok: Zenés karaván (1973-78), Klubdélután (1978-81), Meghívó a stúdióba (1976-79), Énekben hallottam (1978-81), Fórum (1990-99), Hinta (1999-2000).

Források: A mi Magyar Adásunk 1969–1985, a magyar adás archívuma, magyaradas.ro, tévéműsorok (Negyven a kilencediken, Közszolgálat régen és ma), Boros Zoltán visszaemlékezései, Boros Zoltán blogja, sajtócikkek (Új Magyar Szó, Maszol), személyes közlések.