Csép Sándor a romániai magyar televíziózás egyik „atyja” volt, aki Bodor Pál mellett kezdte a tévés szakmát. Mindig is újságíró szeretett volna lenni, bár papfiúként  teológiát is tanult, majd filozófiát végzett. Nagyratörő, művelt, tájékozott volt, elveihez mindig hűen ragaszkodott, felelősségteljes és céltudatos volt. Mindezek  mellett azonban értelmes és érzelmes volt egyaránt. Ezen tulajdonságai a terepen is megmutatkoztak, megtalálta a hangot a tudóssal, színésszel, íróval éppúgy, mint a piaci kofával, vásárlóval, parasztemberrel. Munkásságával egyértelműen beírta nevét az erdélyi és az egyetemes magyar kultúra történetébe.

Csép Sándor mélységesen tudott hinni, lelkesedni és szeretni, lendületes és indulatos volt, és haragudni is tudott. Kiválóan énekelt, a legjobb húsokat sütötte, és félelmei is voltak. Az 1977-es romániai földrengés után Bukaresttől is távol maradt, annyira rettegett a fővárosi katasztrófáktól.

A hangja még ma is a fülemben cseng. Markáns, szép, férfias hangját bármikor felismertem. Megjelenéséből határozottság sugárzott, tisztelni kellett, mese nem volt. A pályakezdőket nem kezelte le, bár mindig tudatta velük, hogy ő már régi motoros.

Csép Sándor 1938-2013 (archív)

A kezdet

De hogyan kezdődött Csép Sándor pályája?

„A torony aljából indultam és azóta is azzal telik az életem, hogy toronytól toronyig vándorolok, mondhatnám, hogy életem keretét ez a vándorlás teszi ki, egy templomtoronytól indultam és elérkeztem a tévéadótoronyig. Papgyerek vagyok és ezért is kötődök ennyire a templomtornyokhoz. Hetente megfordultam a templomban, és olyankor felmentem a toronyba, és nagyon szerettem harangozni. Meg szerettem a tornyot azért is, mert ott galambok és baglyok laktak. A mi falunkban, Ágyán, egy Arad melletti faluban békességben éltek egymás mellett baglyok és galambok. A kisközség templomtornyából követtem én végig ennek a kis falunak a zsugorodását egyharmadára. Ez egy életre szóló, meghatározó, drámai élmény volt. Szeretem azt, hogy a toronyból messze lehet látni, szeretem azt, hogy a torony az élet szimbóluma. Sokszor az az érzésem, hogy a tornyok olyanok, mint az űrrakéták vagy a bolygóközi rakéták, amelyek a végtelent ostromolják, s valahol az ember örök vágya, hogy megismerjen más világokat, illetve hogy közel kerüljön Istenhez. Ezt szimbolizálják a csúcsíves tornyok. Jó az, hogy a toronyból messze lehet látni és jó az, hogy onnan messze hallszik a szó, jó az, hogy messziről lehet látni a tornyot, és jó, ha annak, aki a hangját hallatja a toronyból, annak van is,  amit mondjon. Úgy érzem, hogy az én vándorlásom a templomtoronytól az adótoronyig egyetlen összefüggő pálya” – vallja Csép a saját indulásáról a Toronytól toronyig című, Xantus Gábor rendezte portréfilmben.

Versklub - sorozat, 1974

Más szülőföldet, más hivatást „nem választanék, mert bár nagyon nehéz, úgy érzem, ennél fenségesebb feladatot sehol nem lelnék. A filozófiai képesítésemnek köszönhetően már dolgoztam a rádiónál, amikor '69-ben, 38 éves koromban a bukaresti Magyar adás első megbízott vezető szerkesztője, Kónya Anna meghívott, hogy vegyek rész a szerkesztőségi munkában, egyelőre bedolgozóként”.

Az első műsorban helyet kellett kapjon Péterfi István akadémikus, biológus, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára, a Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnökének ünnepi beszéde, „aki leginkább hálálkodott a Pártnak, hogy megengedték a Magyar adás beindítását”. Ez volt Csép Sándor első tévés munkája, 1969 októberében: Péterfi beszédét kellett megszerkesztenie.

„Majdhogynem magam kellett megírjam az egészet, mert a professzor elvtárs − dacára szép magyar nevének és református papfiúságának – nehezen boldogult a magyar nyelvvel… Nem kis fáradsággal közösen létrehoztuk a szóbanforgó műalkotást, de ezzel nem volt vége a díszbeszéddel kapcsolatos megpróbáltatásainknak” – írja A mi Magyar Adásunk 1969-1985 című kötetben.

A romániai magyar televíziózás kezdetén heti egy adás volt, a mintegy fél órában  (a rádióhoz hasonlóan) a híradó mellett magyar népzene, tánc kapott helyet.

„Kezdetben heti egyetlen, tán 25 perces adásidőnk volt, ami voltaképpen gazdasági-politikai híradó volt, magyar népzenével, dallal, netán nótával, csárdással. Így nem lehetett túl nagy hatásunk az identitástudat erősítésére, a magyar nyelv ápolására. A hatalom azért hozta létre a magyar nyelvű tévéadást, hogy az állampártnak legyen magyar »transzmissziós szíja« is” – emlékszik vissza Csép Sándor.

A 25 perc hamarosan két és fél órára duzzadt: másfél óra vasárnap délben, egy óra pedig csütörtökön délben. Pár hónappal az indulás után Bodor Pál, a később Diurnusként is híressé vált kiváló publicista, kultúrdiplomata, költő és regényíró vette át a formálódó szerkesztőség vezetését. Bodor akkoriban a Kriterion főszerkesztője volt, Domokos Gézával együtt vezették a nemrég beindult kiadót.

Senkálszky Endre-portré, 1978

Bodor Pálnak köszönhetően – akinek sikerült meggyőzni az illetékes elvtársakat – hétfőre került a Magyar Adás, 3 egész órában. Azért hétfőre, mert a Magyar Televízió (az anyaországi) ezen a napon szünetelt. A romániai Magyar Adás pedig elkezdett nemcsak informálni, hanem formálni is, „mentalitást, magatartást”. Honismereti vetélkedők, önálló fikciós és dokumentumfilmek, portrék, táncházműsorok, szociográfiai riportok szerepeltek a műsorban.

Csép leginkább kulturális műsoroknál riporterkedett, szerkesztett, interjúkat készített Bálint Tiborral, Palocsay Zsigmonddal, Kányádi Sándorral, Fodor Sándorral, Kacsó Sándorral, a Korunk szerkesztőivel: Gáll Ernővel, Balogh Edgárral, Kántor Lajossal. Három év múlva, 1972-ben alkalmazták hivatalosan is a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségében. Abban az időben a rádió és a tévé még egy intézménynek számított, Bodor Pál vezette mindkettőt.

Bodor Csépben „a teológiát és filozófiát végzett, jól íróban, a művelt, romantikus papfiban” meglátta „a nagy ambíciójú, önfeláldozásra is képes, magától nagy teljesítményt váró őrültet”.

Így emlékezett Bodor Pál: „Egészen különös módon sikerült jóváhagyatni az alkalmazásodat Bujor Sion tévéelnökkel, aki korábban évekig a KB sajtóosztályát vezette. Az általa vezetett román tévés küldöttséggel repültünk Pestre, egymás mellett ültünk a gépen, néztük a tájat, amely benne fölidézte az 1944-es harcokat azokon a területeken. Augusztus 23-a után ugyanis ő, mint az illegális román KISZ tagja, önként jelentkezett a frontra, és végigharcolta, hogy úgy mondjam, Berlinig a háborút, súlyosan meg is sérült. Elfogta a nosztalgia, s mesélt, mesélt. Én meg elmondtam, hogy Arad körül, s így Ágya körül is előre-hátra mozdult a front, hol a szovjet és román, hol a magyar (és német?) csapatok voltak az urak. Amikor a magyarok másodszor is elfoglalták Ágyát és környékét, halálra ítélték azt a 33 román földművest (főleg »Adea-colonie« lakosait), akik »kollaboráltak« a román csapatokkal, amikor azok előrenyomultak és elfoglalták Ágyát. Édesapád a harminchárom bujkáló jó részét elrejtette, talán a templomba, talán a házuk pincéjébe, padlására – ahová lehetett, és elment a magyar parancsnokhoz, aki némely forrásom szerint maga Király Béla volt, az '56-ban megismert kiválóság. És elmagyarázta neki: »Ti kivégzitek ezeket a szegény embereket és tovább vonultok, mi pedig, ágyai magyarok, itt maradunk…« Meggyőzte Király Bélát, senkit sem lőttek agyon… Néhány évvel később, amikor Romániában megkezdődött a »kulákosítás«, édesapádból, ugye, kulákot csináltak, és eldöntötték, hogy deportálják a (mondjuk így) román Hortobágyra, a Baragánba, családostul. Erre az ágya-telepi földművesek, akiknek megmentette az életét, írtak egy gyönyörűen hiteles tiltakozást vagy könyörgést, hogy azt a magyar papot, aki megmentette az életüket, az istenért, ahhoz ne nyúljanak! Rossz helyesírású, kicsit primitív levél volt, és mellékletképpen még néhányuk személyes különlevelét is beadták: világos volt, hogy ezt nem valamilyen értelmiségi sugallatára tették, hanem úgy érezték, hogy ennyivel tartoznak. Bevallom, a közös beadványuk és a »mellékletek« is ott voltak a repülőn, a zsebemben. Odaadtam az elnöknek. Megkönnyezte. Mondom: elnök elvtárs, és ennek a papnak a fiát nem akarják beengedni nálunk a sajtóba, merthogy papfiú! Fölháborodott: »Ki az az idióta?« – »Nem idióta, kérem, csak talán nem is hitte el a történetet… ön az, aki nem hajlandó felvenni…« Sándorom, így vettünk fel a tévéhez. Az érdem az édesapádé s a harminchárom román földművesé…”

Csillagvirág - emlékezés Szilágyi Domokosra, 1980

Csép Sándor „nagy lélek volt. Lendületes, indulatos, bölcs és – mert alapvetően jó ember volt – néha naivnak néztük. Mélységesen tudott hinni, szeretni, lelkesedni – gyűlölni nemigen, de megvetni nagyon is. Teológiát és filozófiát végzett, hajlamos volt valaminő történelmi vértanúságra, hősire” – jellemzi kollégáját Bodor.

Honismereti vetélkedőiben a magyar identitás erősítését célozta, bár a műsortervben azt (is) írta, hogy a szocializmus vívmányait népszerűsíti majd. A nehézipar fellegváráról, Vajdahunyadról szóló részben például többet beszéltek Hunyadi Jánosról, mint a vasművekről. Módszerét történetíróktól kölcsönözte, vette sorba a folyókat és az ezek mentén kialakuló kultúrákat. A Maros, a Szamos, a Küküllő, Béga, Olt menti városokba látogatott el egész nagy stábbal, közvetítőkocsival és a középiskolások számára rendezett vetélkedőket. Nem hiányozhatott a „hű de mennyit fejlődtünk a szocializmus éveiben” téma, de a komoly történelmi vonatkozások is benne voltak a versenyekben.

„Csép Sándor sokat emlegetett, szinte egész adásidőt betöltő műsorainak egyike volt ez a vetélkedő, amely, úgy tudom, már abban az évben készült, amikor az erdélyi magyar városok nevét csak románul volt szabad kimondani. Ilyenkor használtuk, összekacsintva a nézőkkel, »a szőke Szamos menti nagyváros«, »a kincses város«, a Bernády György, Orbán Balázs, Ady városa szinonimákat” – idézi fel az akkori időket Miklós Pataky Georgina gyártásvezető.

„Mindig a misszió volt az igénye! Még ifjúsági vetélkedő-sorozatot is úgy szerkesztett, úgy vezetett végig erdélyi városokon, hogy mindmáig sokezren emlékeznek szellemileg-érzelmileg fölrázó fényére-erejére. Ilyen alkotásokért volt érdemes »megcsinálni« a romániai magyar televíziót” – vallja Bodor.

Bodor vezetése alatt a szerkesztőség úgy működött, hogy havi tervet kellett leadniuk a szerkesztő-riportereknek a leforgatandó témákról, a megvalósítás előtt mintegy két hónappal. A munkatársakból álló szerkesztőségi bizottság jóváhagyta, aztán Bodor vitte fennebb. Természetesen voltak előírt és kötelező témák is, azokat is meg kellett csinálni.

Csép Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor és Kányádi Sándor

„A szigorú cenzúra miatt ki kellett alakítanunk az úgynevezett metanyelvet, ami azt jelentette, hogy olyan áttételesen fogalmaztuk meg a kimondhatatlant, amibe nem köthetett bele a cenzor, mert tételesen nem lett kimondva semmi, ami sérthette volna a Hatalmat. Ez egy szép, de veszélyes játék volt, mert bizonyos idő múltán nem csak a nézők értették ezt a nyelvet, hanem az elmeőrök is. Minden esetre néhány évig sikerrel alkalmaztuk a kényszerből kimunkált kommunikációt. Ami a legfontosabb és amire büszkék is lehetünk, az az, hogy a nézők magukénak érezték műsorainkat és a műsorkészítőknek hitele volt a közönség körében. Lehet van némi szépítés és túlzás is abban, amit akkoriban gyakran lehetett hallani, miszerint hétfő délután négykor a gyárakban, hivatalokban leáll a munka, a mezőről hazamennek az emberek és mindenki leül a televziós készülékek elé, hogy végignézze a magyar adást. Mindenki odaül – egyemberként. És ez az, ami fantasztikus. A romániai másfélmilliós magyar közösségből százezrek ugyanazt nézték, hallották, többnyire ugyanazt gondolták a Barcaságtól Máramarosszigetig, Végvártól Csíkszeredáig. Azonos információk befogadása, az odafigyelés egy bizonyos irányba, hasonló késztetések kialakulása, közös értékrend formálódása jelentette a közösséggé fejlődést. A közös élmények erősítették az összetartozás élményét és számos kapcsolódási pontot teremtettek a többé-kevésbé egységes nemzeti lét megtapasztalásához. Ez a különös társadalmi folyamat külön szociológiai tanulmányozást érdemel. A 20. századi romániai magyar nemzetiségi folyamatok és jelenségek alakulásában fontos katalizátori szerepet töltött be az RTV magyar nyelvű adása” – mondta Csép Sándor.

Csép Sándor (archív)

„Figyeltem, mindenkitől tanultam valamit, de a legtöbb ismerethez Csép Sándor segített hozzá. Miután túl volt a kötelező riportok szerkesztésén, és rohant az igazi alkotásainak terve, víziója után, én pedig kéznél voltam, rám bízta az anyagainak befejezését, gondozását az adásig. Az elkészült anyagokat Bodor Pál „»vizionálta«, aztán jött a hivatásos cenzor, majd a készen összeállított adást a tizenegyedik emeleten a tévé legmagasabb beosztásban lévő vezetői is végignézték” – meséli Miklós Pataky Georgina.

A nagy filmek

1975 – Egyetlenem

A kalotaszegi egykézés témáját feldolgozó Egyetlenem ma is nézhető, élvezhető film. Túl azon, hogy a fekete-fehér képeken megjelenő, ma már eltűnőben levő falusi miliőn nosztalgiázni lehet, szépen felépített története, dramaturgiája van. A film első képsoraiban a gyönyörű kalotaszegi házak sorakoznak, zenei illusztrációként egy népdal hallatszik, aztán egyszer csak, mint egy jól eltervezett pofon, beúszik egy keserves gyermeksírás. Ezt a síró gyereket majd csak a film közepén túl mutatja meg Csép. Kérdései nem körülírtak, néha „húsbavágóak”. Egyenesen és köntörfalazás nélkül kérdezi meg alanyait, hogy miért nem vállalnak több gyereket, és hogy az anyagiak gyűjtése vajon mire való, ha csak erre teszik fel életüket?

„Szinte hihetetlen, de az Egyetlenem volt az az ankétom, amiből sem egy szót, sem egy snittet nem mozdítottak el az előzetes vetítések során. Pedig milyen hosszú vita előzte meg a kalotaszegi filmezéseket. Hónapokig ült forgatókönyvem a szerkesztő fiókjában… Valóban egy nagy ötlettel jöttem én a televízióhoz. Az egyke jelentőségéről azonban már filozófiai kari hallgatóként írtam, de nem a kalotaszegiről, hanem az alföldiről, még pontosabban az ágyairól, ahol gyerekkoromat töltöttem − szüleim egyetlen gyerekeként. Az nem egy ilyen jól körülhatárolható tájegység, nem is cifrálkodnak, pusztán megszokásból egykéznek. Persze akkor még ilyesmiről nemigen lehetett cikkezni, úgyhogy a Korunk nem is közölte az írást. Azóta már a második egyke-ankét is elkészült, de még nem érzem lezártnak az ügyet…

Már Kalotaszegen, az egyke-ankétok készítésekor felmerült bennem az a gondolat, hogy valahogy meg kellene támadni a közönyt. Az egykébe nem fogalmaztam bele, de nem tudom felejteni, hogy a palotáknak beillő házak előtt göröngyös, elhanyagolt, poros volt az út. A nagyon kifejlett igényesség a magánszükségletek kielégítésére itt egy rendkívüli közösségi közönnyel párosult. A kapun kívül már nem az övé az út; nem az övé az iskola, pedig az ő gyereke is ott és odajár” – fogalmazott a filmmel kapcsolatban Csép Sándor.

A Román Televízió kiváló szociológusa, a közvélemény-kutató Pavel Cîmpeanu elvitte a spanyolországi egyetemes szociológiai kongresszusra Csép Sándor filmjét. Lelkesedett érte, hogy mivel az egyik legfogasabb társadalomtudományi-kisebbségi tematikában, a népességfogyás és szaporulat tárgyában Sándor aggodalmas és mélyen reménykedő filmje egy kalotaszegi magyar községről igazán maradandó érték, a kongresszus ezt a művet tartotta a legjobbnak. A mű Budapestre is eljutott, az MTV-hez, s aki látta, megrendült, több, mint 40 újságcikkben írtak róla.

1976 – Ellenfilm (szerk. elnevezése)

Az Egyetlenem nagyon zavarta a cenzúrát, de más okokból a magyar sajtót is. Ezek után a tévé vezetősége kötelezte Csépet arra, hogy elkészítse az „ellenfilmet”, egy sokgyerekes család főszereplésével. Ez lett az egyik nagy kedvencem, vélhetően 1976-ban készült.

A kezdő képek havas, mezei utat mutatnak, az alatt hallatszik Csép szövege:

„Amit a következő 20 percben látnak, kedves nézőink, az egy riporteri kudarc. Egy áldozatos élet lelki rugóit szerettem volna felderíteni, hogy miért vállalja az ember a nehezet, akkor, amikor a könnyebbet is választhatná. Mi az anyaság, hol válik ez a szerep hősiessé? Magammal elégedetlenül távoztam Gyergyókilyénfalváról, özv. György Ferencné házából. Hazafele, a 30 fokos télben jöttem rá, hogy hibás volt a kiindulásom, mert nem lehet úgy megállni az élettel szemben, mint ahogy a tanító megáll az osztállyal szemben, rájön, hogy a nagy kérdésekre a válasz sokszor a megfoghatatlanságig egyszerű.”

A film főszereplője özv. György Ferencné, született Czirják Juliánna, aki a konyhában fogadja Csépet. És elmeséli az életét: szegény, sokgyerekes családból származott, 18 évesen férjhez ment, majd jöttek a gyerekek szépen, sorban. A riporter felteszi a kérdést, hogy könnyebb volt-e akkor, mint most?

„Fiatalok voltunk, könnyű volt, sokat különbözik, ma panaszkodnak sokat. Varrtam, én szerettem a férjemet, s ő is, de ő nem tudta kimutatni, mert nem volt ideje, kellett menjen dolgozni. Kevés volt a birtok, nekem itthon maradtak a teendők” – jön a válasz.

Bevallása szerint 24 év alatt 12 gyereket szült és nem tekinti magát áldozatnak. A következő képsorban már városon vagyunk, a csíkszeredai Központi (ma Tulipán) áruházban vadászik Csép az alanyokra. Javarészt fiatal nőket kérdez arról, hogy mi a véleményük a nagycsaládosokról, áldozatnak számít-e egy nő, ha sok gyereket vállal. A többség elismerően nyilatkozik a „hős” anyákról, tisztelik őket, de nem követnék példájukat. Egy kivétel van, egy szőrmebundába öltözött hölgy, aki szerint „elég sajnos, hogy ennyi gyermeket szült”. Aztán kiderül, hogy ő gyermektelen.

A filmben még helyet kap egy családi ebéd is, a Juliánna néni gyerekei, unokái ülik körül az asztalt, a riporter evés közben kérdezősködik. A film vége pedig egyenesen szenzációs. Újra konyhaasztal, néni, riporter. Elhangzik egy utolsó kérdés, amire a néni már nem akar válaszolni. És a befejezés: „– Most akkor megszítom a tüzet, jó?” És elbattyog a kályhához, tüzet varázsolni...

1979 – Kalandos Társaság, avagy hóstáti ünnep- és hétköznapok

„Az Egyetlenem után, a hóstáti filmezés alatt, akkor szálltak rám nagyon (a szekusok, szerk.).  A hóstáti filmmel úgy volt, hogy Bodor Pali még vizionálta, ki volt tűzve két héttel azutánra, hogy elmegy, de akkor eltűnt a film. Akkor elővettek engem, hogy volt, mint volt. De ezt a filmet nem bocsátották meg. Az volt az első falurombolásos anyag meg az első táncházas − a hóstátiban egy táncházas rész is lett volna” – idézi fel Csép Sándor a film keletkezésének körülményeit.

„Emlékezetem szerint cenzor volt Fülesi, Cordoneanu és Podoabă elvtárs, akit magunk között Kösöntyű elvtársnak hívtunk. Volt, amikor a cenzor az egész riportot letiltotta. Igy például Csép Sanyinak a Hóstát felszámolásáról szóló dokumentumfilmjét, ami a falurombolásról szólt. A hatalom számára kényelmetlen célzásokat ki kellett vágni, az utolsó képet kicserélni. Ezen óriási emelődaru látszott a távolban, mint egy nagy kereszt, és körülötte a hostátiak tönkretett gazdasága. Kicseréltük. A másik kép, amit kidobattak, egy krumplival teli, a Hóstáttól távolodó szekér volt, amelyen a kocsis szomorúan fütyörészett. Újabb vizionálás, újabb képvágás következett, ennek ellenére a riport nem került képernyőre, és el is tűnt a vágóból. Amikor 1989 után az adás újraindult, a Hóstátról szóló riportot megtaláltam” – meséli Rostás Emília vágó.

A film, amilyen rejtélyesen tűnt el, pontosan úgy került vissza a szerkesztőségbe.

Csép elmondása szerint gyakran zaklatták őt Kolozsváron (a '77-es földrengés után egyre ritkábban jött Bukarestbe, félt nagyon, hiszen a kilencedik emeleten élte végig a borzalmakat), de a szerkesztőségben is. Már akkoriban gyanakodott egy belsős kollégára, hiszen olyan dolgokat olvastak a fejére, amelyeket csak a közvetlen környezetében levők tudhattak. Amikor kiderült, hogy a Biró Ferenc névre hallgató ügynök operatőrtársa, Xantus Gábor volt, összeroppant.

„Gyalázatos dolgokat írt, hogy »elhagyta a családját, együtt él egy színésznővel«, meg ilyenek voltak benne, hogy »állandóan nacionalista eszméket hirdet«. És amikor elővettem Xantust, hogy ő írta ezeket rólam, bizonygatta, hogy egy szó sem igaz. Akkor jóhiszemű, segítőkész emberként mondom, ezt írd meg nyílt levélben, sürgősen egy nagy »mea culpát«! Hát ezt nem írta meg. Erre sohasem adott magyarázatot, hogy miért lett besúgó, írt valamit, hogy így meg úgy szorongatták...” – mondta Csép Sándor „utolsó magnós beszélgetésében”, amely A mi Magyar Adásunk 1969-1985 című kötetben látott napvilágot.

Ez azért is érdekes, mert az egyik legtöbbet emlegetett filmet, a Hóstátról szólót, Xantussal csinálták együtt.

„Tudtommal egyedül Ő készített kemény dokumentumfilmet a kolozsvári Hóstát fölszámolásáról. Az akkori kolozsvári városi pártbizottság elsőtitkára (talán Cristea volt a neve) hívott fel engem, akkori főszerkesztőt Bukarestben, és tiltotta le a filmet. Valamivel később, amikor befejeződött Hóstát tragikus históriája, amikor széltében-hosszában már elcsitult mint beszédtéma, és már nem arról beszéltünk, hogy hány hóstáti akasztotta fel magát, hány hóstáti házat bontottak le a hatóságok, milyen mértékben szegényedett a kolozsvári piaci kínálat, miután beszántották a hóstátiak évszázados zöldséges és gyümölcsöskertjeit, kis csirkenevelő, tojástermelő „üzemeit”, és gyorsult fel a város lakosságának változása...” – emlékszik vissza Bodor Pál.

A hóstáti riportfilm, amelyet végül soha nem sugárzott a tévé, nagyon komolyan dokumentált anyag volt. Csép megszólaltatott mindenkit, aki élt és mozgott, őslakosoktól városiakig, piacadminisztrátort és TSZ-vezetőt, árusokat és vevőket. Mindeközben végig ott leng a falurombolás borzalmassága, illetve az ott lakók tehetetlen „közönye”. Mi mást tehetnének? – belenyugszanak az „ítéletekbe”. Egy 1865-ben épült ház kapuja előtt kérdezi a gazdát Csép, hogy mi lesz a sorsa a szép, egyedi kapunak? A válasz – odaadom a múzeumnak, mert megéri…

Itt is, akárcsak az Egyetlenemben gyönyörű, sokatmondó képek sorakoznak. Nekem beleégett az emlékezetembe kettő is: egy kapualjban háttal álló férfi, amint a végigsuhanó vonatot nézi, a másik meg a nagy, szocialista építkezésben résztvevő daru mellett elhaladó zöldséges szekér.

„Tönkretették ezt a több ezer fős magyar református földműves, kertész, kiváló közösséget... A kalandos társaság az ő közösségüknek a temetkezési testülete volt... Ezek az emberek egyik napról a másikra elvesztették a házukat, kertjüket, a jövedelemforrásukat, bedugták őket blokkokba. Nem csoda, hogy tucatszámra lettek öngyilkosok, és őrültek meg, kerültek be a bolondokházába. Erről szólt ez a film, találtam én ehhez még román megszólalót is, az egykori TSZ  főmérnökét, aki nagyon szép dolgokat mondott róluk, de végül is ez szemet szúrt és ahogy kitettem a lábam valahonnan, később megtudtam, hogy nyomomba lépett be a szeku. Másfélórás film lett belőle, meg volt hirdetve az újságban is, hogy mikor megy adásba. Nade ebből nem lett semmi, mert akkor közbelépett az obskúrus hatalom, a filmet elvitték, engem pedig röviddel utána útratettek. Én vallottam, hogy az újságírás, a közírás nem csupán informál, hanem formálni is próbál. Az ember igyekszik olyant csinálni, amit jónak lát, ami általános erkölcsi megítélés szempontból jó, azt igyekszik megosztani másokkal és szeretné, ha mások is eszerint élnének, dolgoznának és cselekednének. A szomorú az, hogy az én legfontosabb problémám aktuális maradt 35 év után is. A demográfiai kérdés maradt, azóta nem oldódott meg sok minden, sőt országosan súlyosbodott a helyzet, mert annak idején, ami a Kalotaszegre volt jellemző, az még nem volt jellemző például a katolikus Csíkországra, ma már sajnos ott is többen halnak, mint születnek” – összegez Csép Sándor.

1980–81 – Mi, Bethlen Gábor

Csép Sándor drámát is írt, Mi, Bethlen Gábor címmel. Ezt a kolozsvári színház a '81-'82-es évadában tűzte műsorra, Kovács Ferenc rendező állította színpadra.

Páll Árpád így írt az előadásról: „Az új dráma Bethlen Gábora előbb menekül a hatalomtól, ő azt nem birtokolni, hanem szolgálni akarja, meggyőződése szerint ugyanis a kormányrúd mellé az való, aki az adott, konkrét körülmények között súlyánál, lehetőségeinél fogva a megmaradás és a közjó érdekében legtöbbet tehet. Amikor mégiscsak vállalnia kell a legfőbb felelősséget, akkor a reménnyel kecsegtető lehetőségek felkutatása és okos kihasználása válik gondjává, még a lehetetlennek, reménytelennek látszó körülmények között is. Ez szabja meg magatartását, viselkedését a török birodalom és a császári udvar képviselőivel szemben csakúgy, mint kézfogásait a szövetségesekkel, sőt még szerelmi választásait is ez határozza meg. Ennek köszönhetők az ész csillogó fegyvertényei, de az emberi magány gyötrelmei is. Kétségtelenül érdekes, újszerű, sok lehetőséget magában rejtő elképzelés.”

Csép Sándor barátjának, a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkárának véleményére is kíváncsi volt.

„Pedig Csép Sándor személyiségét, gondolkodásmódját, elkötelezettségét, közéleti bátorságát talán ez a műve fejezi ki leginkább. A reménnyel kecsegtető lehetőségek felkutatása és okos kihasználása lehetetlennek, reménytelennek látszó körülmények között is – ezekkel a fogalmakkal rajzolható meg leginkább Csép Sándor szellemi robotképe. A dráma címe eredetileg csak Bethlen Gábor volt. A színházi műhelyünkben született meg a végleges cím: Mi, Bethlen Gábor. Érzékeltetni akartuk a hatalomtól menekülni akaró főúr fejlődési ívét, amíg vállalja a legfőbb felelősséget” – világítja meg a mű születésének körülményeit Kötő József.

Csép Sándor nyilatkozik a Mi, Bethlen Gábor ősbemutatója után (archív)

Pár perces tudósítást találtam a Román Televízió archívumában, amelyben a kolozsvári ősbemutató után Aradits László kérdezi a szerzőt és a rendezőt. Én még ilyen boldognak sosem láttam Csép Sándort, még élőben sem. Szinte végigmosolyogja az interjút, alig tud uralkodni magán.

„Furcsán érzem magam a mikrofonnak ezen az oldalán, mert általában a te helyeden szoktam ülni, csodálatos élmény, nagyon izgalmas, nekem egy szavam sem volt. A végén meg kellett hajolnom a közönség előtt, de jobban izgultam, mint máskor kamerák előtt, vagy akár élő közvetítésben közönség előtt kellett megjelennem, nem tudom, hogy mitől. Furcsa, a gyermek elindult, a darab elindult, elment, sokszor úgy érzem, el is idegenedett tőlem, szóval nekem jóformán már nem sok közöm volt hozzá, persze azért nagyon közel maradt hozzám, szóval nem volt semmi dolgom ma este, mégis jobban izgultam, mint bármikor” – vallotta Csép Sándor.

1983 – A vég

Két évvel a Magyar Adás megszüntetése előtt, 1983-ban Csép Sándort minden indoklás nélkül kirúgták és kitiltották az egész romániai médiából (ekkor már Bodor Pál is Magyarországra ment, több, mint két évig tartott a kivándorlás engedélyezése).

„A szerkesztőségi gyűlésen, amikor közölték, hogy megszüntették munkatársi minőségemet, Majtényi Ágnes kolleganő felajánlotta, hogy szüntessék meg az ő állását, ha netán létszámcsökkentésről lenne szó, mert neki nincs gyereke s nekem pedig három kiskorúm van otthon. De szó se lehetett erről… nyilván másról volt szó” – emlékszik vissza Csép Sándor.

Ezekről az évekről alig lehet valamit is tudni. Három évig munkanélküliként élt, majd „Gáll Ernő és Rácz Győző támogatásával bevonulhattam a Korunk szerkesztőségébe – takarítónőnek” – vallja Csép. „Áldott emlékű Gáll Ernő, mondom én, mert akkor nekem már három kisgyerekem volt és meglehetősen nehéz 3 év volt, amikor a feleségem (Albert Júlia, a szerk.) gyenge színésznői fizetéséből meg a szüleink nyugdíjából költségvetésünkbe bepótolt összegekből éldegéltünk. Akkor Gáll Ernő nagy nehezen fel tudott venni terjesztőnek, de viccesen szoktam mondani, hogy takarítónő voltam egészen a forradalomig, a 3 év alatt a kebleim megnőttek, mint egy igazi bejárónőnek, de sepregetni még ma sem tudok” – mesélte kacagva.

A gyoroki magyar temetőben, 2005 (kép forrása: diaszporaalapitvany.ro)

Visszatekintve a bukaresti szerkesztőségi éveire, így vallott: „Úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem benne és ebben Bodor Palinak nagyon nagy szerepe volt. Hogy ráérzett arra, hogy mi az, ami nekem fontos, mi az, amit én jól meg tudok fogalmazni, ki tudok fejteni, és hagyta, hogy dolgozzak. Ez volt a legfontosabb. És az ő főszerkesztősége alatt értem el a legnagyobb szakmai sikereket és saját lelki elégtételt.”

2009-ben a Magyar Adás 40. születésnapját ünnepelte. Ekkor készült a 40 a 9-en sorozat, amelyben régi munkatársak vallottak a szerkesztőségről, a bukaresti időkről, szakmáról és hivatásról. Akkor ezt mondta: „Újságíró lett légyen az, aki írógéppel vagy pennával dolgozik. Avagy mikrofonnal és kamerával – én azt mondom, hogy ez hivatás. Valahol a szakma és a művészet között van és művészi szintre lehet emelni. Én az elején azt hittem, hogy ha van némi tehetség egy személyben s megtanulja a műfaji dolgokat, akkor már nekivághat bátran a pályának. Aztán rájöttem, hogy ez nem elég, mert ehhez alapos műveltség is kell, vagy legalábbis tájékozottság minimum. Aztán rájöttem, hogy ez sem elég, hogy életmű legyen a hivatásból, hanem erkölcs is kell hozzá.”

Forrásanyag: archív tévés felvételek – Magyar Adás. A szövegben szereplő – külön nem jelölt – Bodor Pál-, Csép Sándor-, Miklós Pataky Georgina-, Rostás Emília-idézetek forrásai: A mi Magyar Adásunk 1969-1985. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014.

A szöveg létrejöttében nyújtott segítségéért köszönet Rostás Emília vágónak, a Magyar Adás archívumkezelőjének.