Egy Oscar-díjra való pályázás vonta újból a nemzetközi figyelmet a moldovai filmre, miután az hosszú éveken keresztül halottnak tűnt. Pedig egykor virágzott az ottani filmipar, és számos nemzetközi díjat is elvittek saját produkciók. A Szovjetunió bukásával azonban minden romba dőlt, és a moldovai mozi azóta is próbál feltápászkodni. Most úgy tűnik, jó lesz a lendület.
Amikor Olga Ulickaja elfújta ötvenedik gyertyáját a születésnapi tortán, kívánsága máris teljesült: éppen aznap, 1952. július 1-jén kezdte meg működését az ő irányítása alatt Moldova első filmstúdiója. Az odesszai születésű rendezőnőre, noha korábban már négy filmnek volt rendezőasszisztense vagy segédrendezője, meglehetősen nagy feladat hárult: csapatával saját gyártású filmhíradókat, dokumentumfilmeket kellett készítenie, illetve rájuk várt az orosz nyelvű filmek moldávra történő szinkronizálása.
Ha a moldovai filmgyártás akkor még gyerekcipőben is járt, a műfaj nem volt ismeretlen Kisinyovban. Moszkvában, Kijevben, Alma-Atában vagy Odesszában, mint tudósítói pontokon, akkoriban már rendszeresen születtek filmhíradók, dokumentumfilmek, sőt, ahol szakképzés is folyt – mint például Odesszában –, a filmes kollégiumból kikerült hallgatók játékfilmekkel is próbálkoztak, ezeket az alkotásokat pedig a Szovjetunió tagállamaiban is bemutatták. Az első nagyobb produkciót 1928-ban készítették el frissen végzett, de már filmhíradós tudósítóként dolgozó hallgatók, amelyben egy besszarábiai mezőgazdasági mintafalut mutatnak be, de a moldovai játékfilmek úttörőjeként A Prut és a Dnyeszter között csend van (Între Prut și Nistru e liniște) című filmet jegyzik. Ezt jórészt Moldova különböző városaiból származó művészek készítették: a forgatókönyvet Vladimir Berezinschi írta, a rendező Carl Tomschi volt, a kamera mögött a kisinyovi Vladimir Gorițin állt, és a főszereplők is moldáv menekültek voltak: V. Aslanov és C. Dombrovszkaja.
Szép szovjet élet
A játékfilm azonban a ritkább produkciók közé tartozott: az akkori szovjet pártvezetés jobban díjazta a munkásosztály mindennapjaiba betekintést engedő dokumentumfilmeket. „A Szovjetuniónak elsősorban propagandafilmekre volt szüksége, ezért is volt természetes, hogy előbb dokumentumfilm stúdiókat nyisson. Propaganda alatt nem feltétlenül a butítást értem, viszont a filmeseknek – már a tervezési fázisban meglévő szigorú kontroll alatt – kötelessége volt pozitív témákat vagy a Szovjetunió sikertörténeteit és az ottani szép életet bemutatni. Ebből aztán olykor egészen jó filmek is születtek” – magyarázza a Filmtettnek Dumitru Marian, a moldovai filmgyártás újraélesztésén dolgozó kisinyovi producer. Az ALTFilm megalapítója és vezetője szerint az elkészült alkotásokat aztán a központi szovjet elosztórendszeren keresztül az unió teljes területén forgalmazták. „A mozihálózat rendkívül jól ki volt építve, még falvakon is. Ráadásul a moziba járás az emberek egyik legfőbb szórakozási formájának bizonyult, kortól függetlenül” – teszi hozzá a szakember.
A témaválaszték pedig meglehetősen színes volt, noha létezett bizonyos fokú központi kontroll: Moszkva csak azt szabta meg, miről nem szabad filmet készíteni. Ezért aztán olyan alkotások jöttek ki a rendezők keze alól, amelyeknek jól kivehető nemzeti színezete volt (ilyen A bíbormadár / Lăutarii, vagy az A cigánytábor az égbe megy / O șatră urcă spre cer Emil Loteanu rendezésében), vagy a főként Örményországra alapozó és gazdag színvilágot használó Paradzsanov-életmű, a tucatfilmekben pedig a Szovjet Ember kultuszát, a szocialista rendszer hatékonyságát ábrázolták.
Kijátszani a cenzorok túlbuzgóságát
Az alkotók irányában meglehetősen nagy volt a szakmai tisztelet még a párt részéről is, így gyakran a cenzúrát is sikerült megkerülniük, olyan elemeket csempészve be a filmekbe, amelyek akár a párthatóság aláaknázását célozták.
A szovjet cenzúra különben a filmkészítés teljes folyamatában igyekezett jelen lenni. A forgatókönyvet egy külön szaktestület hagyta jóvá, és ugyanez a bizottság vigyázott kínosan arra, hogy a végeredmény se veszélyeztesse a szocialista értékeket. „Ha a forgatókönyv »hibásnak« tűnt, egyszerűen nem kaptál pénzt a forgatásra. De ha megvolt az esély, hogy egy jó film szülessen, ezek a grémiumok »segítettek« neked a forgatókönyv újraírásában, hogy tudd elkészíteni a produkciót. És mivel nem létezett szerzői jog, egy propagandisztikus potenciállal bíró forgatókönyvet könnyen letilthattak egy »problémás« rendezőtől, hogy majd egy szófogadónak adják oda – magyarázza Dumitru Marian, rámutatva arra a trükkre, hogyan próbálták aztán kijátszani a rendezők a cenzorok éberségét. – Egyszercsak a filmkészítők megérezték a cenzorok túlbuzgóságát, amivel mindenáron kellett találniuk valami kivetnivalót ahhoz, hogy igazolni tudják létjogosultságukat. Ezért szándékosan írtak a forgatókönyvbe egy-egy látványosan szovjetellenes, de legalábbis kivetnivaló részt. A bizottság persze abba a fejezetbe kötött bele, a rendező pedig eljátszotta, hogy igenis fontos az a jelenet, de végül hosszas alkudozások után belement a kompromisszumba, és kivette a problémás fejezetet – a cenzorok pedig elvégezték feladatukat, észre sem véve egyéb hiányosságokat.”
Szereposztás
Noha a kisinyovi filmstúdió – amely 1957-től moszkvai utasításra már dokumentum- és játékfilm stúdióvá alakult Moldova-Film néven – termékenyen ontotta magából a különböző produkciókat (itt született meg az első koncertfilm, a Moldovai melódiák / Melodii moldovenești, illetve A katonai dicsőség emlékművei / Monumentele gloriei militare, A Dnyeszter partján / Pe malul Nistrului, A mi Moldovánk / Moldova noastră című dokumentumfilmes alkotások), a szakemberek még mindig máshonnan érkeztek. A moldovai fővárosban ugyanis 40 éven keresztül, egészen 1992-ig nem létezett ilyen szakképzés, a régi rendszer filmeseit Moszkvában tanították. Az orosz vezetés viszont nagyon is vigyázott arra, hogy a Szovjetunió lakosságának egységesítése, a tagállamok polgárai nemzeti identitásának eltüntetése és az egységes szovjet identitás megteremtése érdekében mozgassa a kádereket a hatalmas országban. Marian meglátása szerint ellenben mindez Moldova számára nem jelentett feltétlenül rosszat: a térségbe számos kiváló rendező került más szocialista országból, a moldovai filmművészeknek pedig lehetőséget biztosított arra, hogy más államokban tanuljanak.
A Sztálin-kultuszt követően, a 60-as években rohamosan kezdett fejlődni a kultúra valamennyi területe, és számos tabunak számító téma lekerült a tiltólistáról. Ekkor filmesítette meg Mihail Solohov művét, Az ember sorsát Szergej Bondarcsuk, és ugyanekkor debütált az orosz mozikban két kiváló filmmel Grigore Ciuhrai: A katona balladájával (Balada soldatului) és a Derült éggel (Cerul senin). Mihail Kalatozov Szállnak a darvak (Ciocorii) című alkotása aztán a magasságokba emelkedett, főként miután elnyerte a Cannes-i Fesztivál fődíját. Az elismerések pedig a többi produkció esetében sem maradtak el: az évtizedek során számos külföldi filmfesztiválról tértek haza moldovai alkotások valamilyen díjjal.
Fade out
A Szovjetunió összeomlása után ínséges időszak köszöntött rá a hatalmassá nőtt filmiparra, és ezt a moldovai filmgyártás is megérezte. Az államnak azonban nem volt pénze produkciókba fektetni, ennek ellenére 1991 után is fenntartotta a Moldova-Film stúdiót. A propagandafilmek továbbra is virágoztak, főként a kommunista vezetés idején, amikor a Moldova-Film automatikusan pártstúdióvá vált. Független filmes alkotások viszont alig születtek – az egyik kivétel a Sergiu Prodan rendezte Prokrusztész ágya (Patul lui Procust), amelyet ugyan az állam támogatott, de egy független filmvállalat készített el, és amely nemcsak otthon örvendett hatalmas közönségsikernek, hanem a 2001-es Berlinálén is.
1992-ben létrehozták az első filmkatedrát a Kisinyovi Művészeti Akadémián, amely a későbbi évek során folyamatosan fejlődött, olyan tehetségeket képezve, akik már nemzetközi fesztiválokon is eredményesen szerepelnek, és akik egy új mozi alapjait fektetik le Moldovában. Ekkor kerülnek Bukarestbe olyan nevek, mint Oleg Mutu, Igor Cobileanski, Leontina Vatamanu, Veaceslav Cebotari stb.
Hiába viszont a sok tehetség, a jó filmek, ha nincs ahol megmutatni őket. A központi (vagyis az egykori moszkvai) filmelosztó rendszer megszűnésével a régi tagállamok filmszínházai is lehúzták a rólót. Olyannyira, hogy mára még Kisinyovban sincs adat arról, mi történt a vidéki mozikkal. Egyedül a Patria hálózatot átvevő Șelinnek sikerült takaréglángon megtartania néhány termet, ahol viszont csak orosz szinkronos filmeket vetítenek. A művészfilmek kizárólag filmfesztiválok keretében vagy célzott vetítések során jutnak el Kisinyovba.
Dumitru Marian szerint ugyanakkor a kalózkodás is nagy gondot jelent: nem létezik erre irányuló kontroll, ami egyrészt ugyan lehetővé teszi a lakosság hozzáférését az új filmekhez és ezáltal a filmes nevelését, másrészt viszont hátrányosan érinti Moldova forgalmazói potenciálját és megítélését az európai vagy egyéb filmeket illetően.
Újjászületőben a moldovai film
Az ifjú moldovai filmesek „makacssága”, amely nem engedi az emigrálást, de azt sem, hogy az egykor virágzó moldovai filmipar csak úgy eltűnjön, jó irányba kezdte terelni az ottani filmgyártást. Az utóbbi néhány évben egyre több olyan produkció jelent meg, amellyel Moldovát újból számon tartják a filmtérképen, sőt: két év után a 2015-ös Oscarra a szomszédos ország ismét saját filmet (Az ég alsó határán / La limita de jos a cerului, r. Igor Cobileanski) jelöl a legjobb külföldi film kategória díjára. „Persze még mindig sok a tennivaló, és nem hinném, hogy 2014 jelentené a mozi feltámadását, de az biztos, hogy ez egy kezdet – ismeri el Marian. – Talán a nemzetközi filmfesztiválokon való jelenlét és ezzel párhuzamosan a technika elérhetőbb áruvá válása is fontos szerepet játszik abban, hogy megnőtt a produkciók száma, ez pedig, elkerülhetetlenül, a minőség javulásához vezet.”
Kihagyhatatlan moldovai filmek:
- Sergiu Prodan, Viorica Mesina: Patul lui Procust (2001)
- Napoleon Helmis: Nunta în Basarabia (2009)
- Ana Felicia Scutelnicu: Panihida (2012)
- Igor Cobileanski: La limita de jos a cerului (2013)
- Anatol Durbală: Ce lume minunată (2013)
