Akár mulatságos is lehet a temetésed előkészítése, ha ez életed első nagy eseménye. Ha már megvan a helyi temető legjobb kilátással rendelkező sírhelye egy dombon, és vannak ismerőseid a szakmában (a temetkezési vállalatoknál), a dolog határozottan fennköltnek ígérkezik. Ez a lényege Igor Cobileanski „backwards comedy”-jének.
Tache (Mircea Diaconu) életének nagyrészét egy kisváros temetőjében élte le sírásóként. Egyetlen barátja van, aki rendszeresen bejár hozzá táblézni; ő az első ember, akivel közli, hogy az orvosi vizsgálatok szerint gyógyíthatatlan rákos, már csak 2 hónapja van hátra az életéből. A hír nem rendíti meg a jóbarátot, az már annál inkább, hogy az a hely, amit évekkel azelőtt kinézett elhunyt feleségének, alkalmatlan a sírásásra. A temető legjobb helyét Tache a saját maga számára tartogatott.
Tachenak sürgősen el kell kezdenie a saját temetése szervezését, mert valami nagyszabásút szeretne. Eredeti elképzelése szerint nem hiányozhat sem a szép gyászkocsi, sem a koszorúk, sem egy nagy kőkereszt, sem a rezesbanda – eddig a főszereplő álmai és elképzelései, mert a temető részeges tulajdonosa (Gabriel Spahiu) közben eladja a szuper sírhelyet. Ezt a sértést már a szelíd sírásó sem tudja szó és bosszú nélkül hagyni, de valahogy még a bosszú sem jön össze neki, nemhogy a halál.
A producer, Cristian Comeagă jól választott rendezőt a forgatókönyvíróhoz: igazi sírva-nevetős vígjátéknak ígérkezik Mara Nicolescu második nagyjátékfilm-forgatókönyvének (az első az Un acoperiş deasupra capului) a megfilmesítése, mivel Igor Cobileanski éppoly érzékeny a balkáni vidéki környezetre és a rá jellemző megmosolyogtató helyzetekre, mint a forgatókönyv szerzője.
A legtöbb szereplő kicsit önző, kicsit csaló és haszonleső, de alapjában véve egyikük sem gonosz, mindegyikük inkább csak szegény, szerencsétlen és nagyon emberi. Természetes, hogy a főszereplő úgy ragaszkodik a díszes temetéshez – egész életében erre spórolt és ez az egyetlen lehetősége arra, hogy megmutatkozzon egy bezárkózott élet után, ezért lelkes például, amikor felpróbálhatja a temetésre szánt zakót.
A temetkezési vállalat igazgatója és a film összes szereplője magától értetődőnek veszi Tache lelkesedését – ettől tűnik cseppet fonáknak a helyzet. Valóban lehetséges, hogy a halál legyen egy embernek az életcélja? A temetőigazgató felesége és a temetkezési vállalat igazgatója a temetőigazgatói állásra pályázik, a temető bejáratánál áruló cigányasszonyok minél népesebb gyászmenetekben reménykednek, mert annál nagyobb a forgalmuk. A végtisztesség mint üzlet és mint hagyomány az egyedüli alapja és célja ennek a filmbe zárt világnak.
Ez már önmagában elég lenne ahhoz, hogy elgondolkodtassa és szórakoztassa a nézőket, különösen a jó értelemben túlzó színészi játéknak (Mircea Diaconu az egyedüli nagyjából hitelesnek mondható szereplő), a groteszk párbeszédeknek és helyzeteknek köszönhetően. Sajnos mindehhez helyenként hozzáadódik a burleszkes hatást keltő zene és a nagylátószög torzításaival vicceskedő felvételek. Lehet, hogy ezzel csak ellenpontozni próbálják az alkotók a komor témát és könnyíteni szeretnének a kínos nevetésen, de inkább az ellenkező hatást érik el (legalábbis nálam). Szerencsére így is elég erős marad a film ahhoz, hogy beváljék nagyjátékfilmes pályakezdő-munkaként, ráadásul sikerül megtartani Igor Cobileanski korábbi kisfilmjeinek hangulatát, így akár azok folytatásaként is értelmezhető.
