Dér Asia új filmje intim és kegyeletteljes portré egy hasnyálmirigyrákkal küzdő férfiról, amely valójában kevéssé szól a betegséggel való megküzdésről. Szól viszont örökített mintákról, káros berögződésekről, és arról, hogyan vehetjük kezünkbe saját életünket.
A Nem halok meg alapvetése szerint összefüggésben áll életmódunk, lelki egészségünk azzal, hogy milyen testi problémák alakulnak ki a szervezetünkben. Persze itt nem arra kell gondolni, hogy a stáb vagy éppen a főszereplő, Einspach Gábor minden megfázás mögött traumát sejt, ám utóbbi feltétlenül hisz abban, hogy volt valami oka annak, hogy hasnyálmirigyrák alakult ki nála. A ráknak köztudottan ez az a típusa, amely talán mind közül a legveszedelmesebb, a statisztikák szerint a betegek alig néhány százaléka éli túl a kórt, ráadásul a legtöbbeknél kifejezetten agresszív a lefolyása.
Einspach – aki galériatulajdonosként, műgyűjtőként a budapesti művészeti elit egyik prominens arca – azonban eldönti, hogy meg fog gyógyulni. Ráadásul nemcsak a betegséget próbálja legyőzni, hanem arra is igyekszik rádöbbenni, hogy miért volt káros eddigi életmódja. A film során pedig tulajdonképpen annyit látunk, hogy valóban meggyógyul. Ám közben mintha a kérdéseire nem kapna választ.

A Nem halok meg több szempontból sem klasszikus „betegségfilm”. Főhőse olyan ember, akinek még a legkiszolgáltatottabb pillanatában is fontos a decens viselkedés és az alkalomhoz illő megjelenés. Persze a kemoterápia bizonyos szakaszaival szemben ő is fegyvertelen, de Dér Asia ezekben a jelenetekben is nagyon jó arányérzékkel ábrázolja az egyre kilátástalanabbá váló helyztet. Ebből – valamint abból, hogy Gábor ennyire erős elhatározással rendelkezik és ezt kommunikálja is a néző felé – fakadóan az egész filmnek lesz egy nagyon különleges drámaiatlansága. Ha semmit nem tudunk a moziról, minden bizonnyal azzal az elvárással ülünk be, hogy ez a történet levisz majd minket a legmélyebb kilátástalanságba, de közel sem erről van szó. A rendező eléri, hogy a főszereplővel együtt mi is biztosak legyünk a gyógyulásban – ezért is kerülhetett a címbe egy ilyen határozott kijelentő mondat.

Dér Asia új rendezése dokumentumfilm-elméleti szempontból is rendkívül izgalmas. Egyrészt annak a nagyon klasszikus példája, hogy a valós történet alakulása hogyan hat a filmre. Mivel – a többek között az CineFest idei életműdíjasa. Almási Tamás nevével fémjelzett – követéses dokumentumfilmmel van dolgunk, az alkotók szélsőségesen kiszolgáltatottak voltak Gábor sorsának. A miskolci vetítést követő közönségtalálkozón a rendező is kiemelte, hogy amikor elkezdték a munkát, nagyjából egy százaléknyi esélye volt a főszereplőnek a túlélésre. Az evidens, hogy más kimenetellel más lett volna a film, de az egyes jelenetekben is nagyon látványos, ahogyan a valóság befolyásolja az alkotói koncepciót. A beszélgetések erőteljesen függenek a diagnózistól, sőt olyan jelenet is van, amikor Gábor a felvétel közben lesz rosszabbul.

Másrészről az alkotó és az alany közötti hierarchikus viszony is árnyalódik e film kapcsán. Alapvetően azt gondoljuk, hogy a filmes rendelkezik hatalommal, hiszen nála a kamera (profán metaforával a fegyver), ő dönti el mi kerül a filmbe, ő „használja” az alanyt. Most viszont ennél bonyolultabb a helyzet, hiszen Gábor többször is elmondja, hogy ő nagyon is szeretné elkészíteni ezt a filmet, mert egyrészt dokumentálni akarja a gyógyulását, hogy legyen egy elérhető inspiráló példa a családja vagy a többi beteg számára, másrészt úgy érzi, a megkezdett önismereti úton is segítségére lehet, ha a felvételeken keresztül láthatja magát és reflektálhat bizonyos jellemvonásaira.

Mit kezd a rendező egy olyan főszereplővel, aki saját bevallása szerint sem szeret beszélni az érzéseiről, akit egy gyermekkori barátja azzal vádol a film egy pontján, hogy még vele is úgy beszélget, mint egy újságíróval? Gábor minden téren nagyon szervesen alakította ezt a filmet, talán ebből következik az is, hogy a Nem halok meg a betegséggel való megküzdése mellett számtalan résztémával foglalkozik. Megjelenik benne a középkorú férfiakkal szembeni elvárás, melyek szerint Gábornak is folyamatosan kompetensnek, magabiztosnak kell mutatkoznia. De a főhős orvosa, Bodoky György arról is átélhetően beszél, hogy miért jelenthet sokszor a betegséggel egyenértékű traumát az „egészséges” társadalomba való visszailleszkedés.

De ennél is fontosabbak az egyént érintő elvárások és továbbörökített minták. Gábor részletesen mesél az elsőgenerációs értelmiségi szorongásáról, arról, hogy az ebből fakadó célorienáltság miként nyomta rá a bélyegét emberi kapcsolataira. Ebből pedig természetesen következik a főhős félelme attól, hogy a fiainak is ezt a működésmódot állítja példaként. És bizony sok képsor tanúskodik arról, hogy nem is teljesen alaptalan ez a félelem. Gábor gyerekei egyébként is nagyon fontos karakterei a Nem halok megnek, önálló szereplőként is könnyen megérthető viszonyulással, motivációkkal rendelkeznek, de a titkokra épülő családi dinamikák is sokkal érthetőbbé válnak a szereplésük által.
A film főszereplője meggyógyul, sőt válását követően a szerelem is újra rátalál. Mégsem lehetünk biztosak abban, hogy a nehéz időszak után nem kezdi el működtetni ugyanazt a káros mókuskereket, mint korábban. Dér Asia nem tett úgy, mintha a valóságot a maga teljességében tudná lefilmezni, de érzékenyen és mértáktartóan nyúlt egy tanulsággal teli úthoz, amelyből a legtöbb néző egészen biztosan magával tud vinni valamit.