Az észt dokumentumfilm női sorsok, támogató kapcsolatok keresetlenül őszinte polifóniáját mutatja meg, felszabadítóan egyszerű eszköztárral: a beszédkúra és a terapeutikus hatású megtisztulás rituáléit követi anélkül, hogy ideologikussá válna.

Nincs is jobb egy olyan „magunk közt vagyunk” filmnél, amiben megmártózhatunk egy távolról ismerős, mégis bennünket is közelről érintő, húsbavágó intimitástérben. Egyszerre adja meg a szemlélődés és a részvétel kettős érzését, amit a mozi olyan jól tud: „puszta” látványként, mégis valami átélhetőként mutat meg valami nagyon emberit. Ezt tudja Észtország idei Oscar-nevezett dokumentumfilmje, a 2023-as Sundance egyik fődíjas filmje Anna Hints rendezésében, méghozzá magas színvonalon.

Egy kis tó partján vagyunk, valahol Észtországban: évszázados hagyományok szerint füstszaunába járnak nők, hogy erőt merítsenek egymás jelenlétéből, a beszélgetésekből, és hő/víz/masszázsterápiát tartsanak. Egy igazán színházi és filmes helyzet, ahol mindenki meztelen, közvetlen, feltárulkozó. Annak érdekében, hogy a szereplők megőrizzék anonimitásukat, csak 1-2 nőt láthatunk a jelenetekben arccal is, ők kísérik végig a megszólalókat, és őket magukat is halljuk a traumáikról beszélni.

Sok, szűk térben játszódó filmet ismerünk: kamaradrámákat, tárgyalások, zsűrizések, vacsorák helyszínét. Egy nagyon magától értetődő forgatási, dramaturgiai helyzet, és mégis meghökkentő magukat a meztelen női testeket látni egy internetes meztelenséggel elárasztott korban is. A film egyik erőssége mégis ez: hogy tökéletlen, elernyedt testeket láthatunk. A szauna rituálé, kúra, ami a méregtelenítés, megtisztulás helyszíne, és ami ugyanakkor egy próbatétel is: tűrni kell a meleget, a hőt, majd a hideg vizet, a dörzsölést, a vérpezsdítő nyírfaágakat.

A film több évszakon, éven át követi a szereplőit, akik betérnek a szaunába, beszélgetnek, majd a befagyott téli vagy zöldellő nyári tóban mártóznak meg. A dramaturgia ritmusát a tematikus beszélgetések, a szereplők váltakozása és a rítusok maguk adják: észt népdalok, ráolvasások, fohászok a szauna szelleméhez, az ősökhöz. Elmosódott füstalakot látunk időnként megjelenni, ilyenkor idősebb generáció tagjai hangját halljuk. Amennyiben ők szintén kortárs szereplők, megjelenhettek volna, hiszen az idős testekhez is számos tabu fűződik, különösen ami a női öregedést illeti: gyakorlatilag láthatatlanná válnak az idős(ebb) nők. Másfelől érthető, hogy rövid pihenőkre is szükség van, stilizálásra, ami kikapcsolódást ad a testeket pásztázó tekintet számára.

A film másik erőssége a részvétteli semlegesség: az éppen beszélő nőt nem szakítják félbe, nem kapcsolódnak rá saját sztorikkal, hanem hagyják, hogy végigmondja történetét, egy csoportterápiás helyzethez hasonlóan. Együttérző arcot, vagy bátorító kézfogást láthatunk, és ez éppen elég is. A humor is erőteljes eszköz, amikor felszabadult nevetések központozzák a történetét, például amikor férfiak nevetséges kéréseit idézik fel.

Természetesen ez nem egy férfiellenes közeg, mielőtt bárki feminizmumust kiáltana. Bántalmazó anyákról, elhidegült szülőkről, elutasítóan viselkedő barátnőkről éppúgy szó esik. Ahogy az észt mentalitásról is – miért olyan nehéz egymáshoz kapcsolódni, érzelmeket kifejezni? Itt akár Székelyföldön is elhangozhatna a mondat, hogy a szülők üdvözlete és érdeklődése kimerül abban, hogy „Hazajöttél?”. A nélkülözés transzgenerációs hatása is megjelenik a Szovjetunió, a kuponozás, kenyérjegyek felidézésében. A túl korán kapott szexuális nevelés, a szüzesség/tisztaság felmagasztalása az utolsó, legdrámaibb történetben jelenik meg, ahogy a szexuális erőszak, az előbújás, a rákbetegség, a testképzavar is megjelenik az elmondott történetekben.

A füstszauna a zárófelirat szerint Észtország UNESCO által védett kulturális öröksége. A szaunázáson kívül itt füstölik télen a húsokat is, és bevett szokás volt, hogy a nők itt, vízben szültek. Közösségépítő jellege abban is megnyilvánult, hogy a családok sorra látták egymást vendégül hétvégenként.

A Smoke Sauna Sisterhood épp egyszerűsége, a szaunázás rítusai és a természetben szemlélődés, pihenés révén marad önazonos. Nem sulykol aktivizmust, nem javasol megoldásokat, hanem a legértékesebbet adja és mutatja: egymás figyelmét, odafordulását, a természet és a szauna gyógyító erejével kombinálva. Egyszerre szól a megpróbáltatásról és a feltöltődésről, támogatásról, elengedésről. Elkerüli a spiritualizmus csapdáit, miközben megmutatja, hogyan élnek tovább a jelenben az évszázados női körök gyógyító, ráolvasó, természetgyógyászati hagyományai, amik az „ép testben ép lélek” egyszerű belátásán alapulnak.