Az Új világrend (Nuevo orden, 2020) mexikói rendezője 2021-ben, a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyében mutatta be Sundown című, minden eddigi filmjénél szerényebb és dísztelenebb alkotását, amely most a TIFF „szupernóvái” között ragyog – a kérdés csak az, hogy egyszerűségét a néző erényként vagy hátrányként fogja-e értelmezni.
A Sundown egy jól szituált londoni család álomnyaralásának a képeivel kezdődik: a középkorú Alice (Charlotte Gainsbourgh) két, szinte felnőtt gyerekével (Albertine Kotting McMillan, Samuel Bottomley) és bátyjával, Neillel (Tim Roth) űzi csendben az édes semmittevést egy luxusszállodában, valahol a mexikói tengerparton. A családi idillt egy telefonhívás szakítja félbe: kórházba kerül, majd váratlanul meghal a nagymama, Neil és Alice anyja, aki mellesleg egy húsfeldolgozó cégbirodalom tulajdonosa. Alice azonnal pakolni küldi a családot, és indulnak a reptérre, ahonnan azonban Neil nem tart velük: az útlevele eltűnésére hivatkozva visszamegy Acapulcóba, hogy többnyire részegen tovább lógassa a lábát a tengerparton.
Valljuk be: Neil igazi szemétláda módjára viselkedik. Nem megy el a saját anyja temetésére, a szervezéssel magára hagyja a puszta hírtől is láthatóan összetört testvérét, nem világos, hogy legalább a lelke mélyén gyászol-e, csak punnyad és vedeli a sört, és felcsíp egy boltos lányt, aki – eleinte legalábbis – csak a pénzes külföldi turistát látja benne, pedig Neil az örökség kérdésére is tesz magasról. Rövidesen kiderül, hogy csőstül jön a baj, ráadásul Neil sem a legbiztonságosabb környéken talált tanyát verni – itt akár thrillerbe is átcsavarodhatna a műfaj, de nem, megmarad színtiszta (melo)drámának, hiszen Neilt szemmel láthatóan ez sem érdekli, csak tengődik céltalanul tovább és tovább, mi pedig nagyon-nagyon sokáig nem értjük, hogy miért, mi (nem) mozgatja, honnan a pókerarc, az esetlenség, a passzivitás.
Egyetlen, nagyon későn érkező, nihilista csavarra épülő, síkegyszerű film a Sundown, amit a főszereplő Tim Roth kiváló alakítása visz el a hátán: sikerül éreztetnie a nézővel a napsugarak simogatását, a víz ringatását, az angol nagyvárost vidékre és külföldre váltó döntés jogosságát, az egyszerű élet báját, a beletörődés és sorsunk elfogadásának végső nyugalmát – kapunk egy diszkrét társadalomkritikát is. A közel másfél órára szóló forgatókönyv azonban már-már elnagyoltan egyszerű és lieáris, kevés dialógust és túl kevés – fizikai vagy akár lelki – történést tartalmaz. Úgy tűnik, az újrakezdés filmjét nézzük, csakhogy fojtott hangulata miatt végig sejtjük: valami mégsincs rendben hősünkkel – talán csak furcsa, talán elkényeztetett ficsúr, talán szociopata –, míg a címbeli alkony egy ügyes húzással a palliatív (ön)kezelés időszakává nem minősül át.
Kétségtelen, hogy érdemes beülni a Sundown vetítésére, de ne számítsunk bonyolult vonalvezetésre, lángoló drámákra, kideríteni való titkok tömegére vagy izgalmas konfliktusokra. Mégis a maga módján okosan kitalált, jó filmet fogunk látni: ellenszenves főszereplője képes magával sodorni a nézőjét, aki Neil titkát nem is sejtve egy adott ponton csodálkozni fog, amiért elkezd szimpátiát érezni iránta. És végül a néző úgy fog kimenni a moziból, hogy legszívesebben maga is leülne egy ócska nejlonszékre, valahol egy random tengerparton...
Vetítik a TIFF-en: június 12., hétfő, 20:30, Florin Piersic mozi; június 16., péntek, 21:45, Iulius park (Asfințit). A rendező mesterkurzust tart június 14-én, szerdán 10:30-tól a Radisson Blu Hotelben.
