A szerelem ideje betegségfókuszú szerelmi melodrámát vegyít nonlineáris történetmeséléssel és nem áll neki rosszul. Bár Crowley filmje irreálisan idillivé teszi a főszereplő pár kálváriáját, megvan benne az a báj és érzelmi töltet, ami „randiképessé” teszi.

Arról, hogy mi vethet véget egy szerelemnek, hosszú listát lehetne vezetni, de talán annyiban megegyezhetünk, hogy léteznek páron kívüli, „külső” tényezők – ilyen lehet a szülői tiltás, a háború vagy a betegség –, és „belső” tényezők, amelyek már a páron múlnak – itt merülhet fel a közös tervek összeférhetetlensége vagy éppen a másikból való kiszeretés keserűsége. Utóbbi lehetőség végtelenül kiábrándító, így nem csoda, hogy a szerelmi melodráma – Rómeó és Júlia drámájától a Love Story-n át napjainkig – gyakran hajlandóbb a szereplőit, semmint a szerelmet megölni. A potenciálisan halálos betegség (ami egyben a szerelmesek szétválasztásával is fenyeget) gyakori hivatkozási pont lett az elmúlt évtized tini-románcaiban – ld. Csillagainkban a hiba, Két lépés távolság, Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni – de A szerelem ideje egy távolabbi rokona ezeknek a filmeknek. John Crowley rendezése egyrészt egy felnőtt pár életébe helyezi a betegség motívumát (ahogy a 2000-es évek elején azt az Édes november (Sweet November) vagy az Ősz New Yorkban teszi), másrészt olyan elbeszélésmódot társít a történethez, ami jótékonyan rázza fel az ún. „sick flick” sémáit.

Almut (Florence Pugh) és Tobias (Andrew Garfield) szerető élettársi viszonyban élnek közös gyermekükkel. Almut ambíciózus séf egy felső-középosztálybeli éteremmel, Tobias egy zabpehelycégnél tölt be jó pozíciót. Nyugodt hétköznapjaikat a nő kiújuló rákbetegsége szakítja meg, ami nem csak a jelenre ró hatalmas terhet, de a család jövőjét is bizonytalanná teszi. Bár ez a kiindulópontja A szerelem idejének, a film nonlineáris elbeszélést használ, ami egyből két idősíkra bontja Almut és Tobias történetét, felvillantva a pár életének kritikus és eksztatikus pillanatait, további „alegységekkel” fűszerezve a film tematikai palettáját – ilyen a gyermekvállalás vagy a munka-magánélet közötti egyensúly kérdése.

Crowley nem először nyúl szerelmi melodrámához – a Brooklynban a távolság teszi próbára a szerelmeseket – ezzel együtt A szerelem ideje inkább „forgatókönyv-film,” ahol inkább a történet szerkezete és az ezt szolgáló vágás hívja fel magára a figyelmet. A brit dráma- és forgatókönyvíró Nick Payne egy vaskos emléktárt épít fel a pár számára, ettől függetlenül a jelen tétje (Almut küzdelme a betegséggel) végigkíséri a filmet. És noha a nonlineáris szerelmi történet nem újdonság, kifejezetten megnyerő a film idősíkokkal való játéka, a pozitív és negatív előjelű történések és hangulatok egyvelege. A fragmentáltság emellett olyan alkotói szabadságot is ad a készítőknek, amely megengedi, hogy kizárólag kitüntetett momentumokat mutassanak be a pár életéből – az egyik legemlékezetesebb, több fázisban visszatérő életesemény éppen a lányuk születését járja körül.

Payne forgatókönyve érezhetően azt szuggerálja, hogy a betegség narratív motívuma nem jelenti azt, hogy csak drámai hangulatok társulhatnak a történethez és ebben kétségkívül igaza van. A szerelem idejének drámája pont akkor a legerősebb, amikor azt látjuk, hogy a pár a betegség árnyékában is képes örömöt érezni. Ennek a mantrának a túljáratása azonban furcsa torzulásokhoz vezet: a betegség antagonistává materializálódik, míg a főszereplők közötti viszony valószerűtlenül idillivé válik. A kapcsolat történetében megjelenő személyes konfliktusok dekoratív intermezzók, amelyek hamar megoldódnak (javarészt a férfi kompromisszumkészségének köszönhetően). Másrészt Almut a kemoterápiás kezelés dacára rendkívül aktív, a munka és a család mellett egyéb karrierprojektbe is belefog. Az önmagában dicséretes, hogy A szerelem ideje nem teszi passzívvá a betegét, de felmerül a kérdés, hogy az a szintű pezsgés és energia, amit Almut képvisel, nem-e generál irreális elképzeléseket a (rák)betegekkel szemben. Egy pár akut kényelmetlenséget leszámítva a film nem mutatja meg a kezeléssel járó letargiát, a (fizikai-lelki) fájdalmat vagy anyagi terhelést, ahogy azt sem, hogy mindez milyen feszültségekhez vezethet a párkapcsolaton belül, amikor a beteg képtelen arra, hogy párkapcsolati és szülői szerepköreit pontosan úgy gyakorolja, mint azelőtt.

A film mázlija, hogy ezeket a történet kibontásában rejlő repedéseket rendkívül ügyesen takarják el a frappáns helyzetek és dialógusok, de még inkább Florence Pugh és Andrew Garfield párosa. A két színész közötti munkakémia erőlködés nélkül működik: Pugh nyersességével, dinamikus regiszterváltásaival ismét bizonyítja, hogy megérdemelten lett Hollywood üdvöskéje, a nálánál tapasztaltabb Garfield pedig otthonosan pengeti a szerelmi melodráma húrjait. Almut és Tobias időben és térben változatos történetét Stuart Bentley operatőr finom, meleg fényekkel szintetizálja, egyszersmind aláhúzva a film életigenlő és (néhol túlzottan is) idilli hangulatát.

John Crowley rendezése kétségtelenül meg fogja találni a nagyközönséget: A szerelem ideje könnyen behúzza nézőjét, talán azért is, mert az idősíkokkal való játék nem csak elbeszélésmódbeli bravúr, de olyan mentális gyakorlat is, aminek valószínűleg mind művelői vagyunk jelenlegi vagy volt kapcsolataink visszajátszásakor. Az összkép – mint láttuk – ugyan felvet kérdéseket, de igényes és „randiképes” filmről van szó, ami némileg áthangolja a betegségfókuszú melodrámát anélkül, hogy változtatna a lényegén: a szerelem önmagunkon túlmutató végtelen is lehet.