Baldoni filmje egy zsebkendős tinirománc, ami fontos problémára hívhatná fel a figyelmet, ha elengedné a nyálas popslágereket és csöpögős fordulatokat.
A szerelmeseket szétválasztó melodrámáktól megszokhattuk, hogy a románc útjába többnyire a következő akadályok gördülnek a hősök elé: háborúban az ellenségbe habarodnak bele, a felek különböző társadalmi osztályba tartoznak vagy éppen az ősök nem adják áldásukat a párra. A XXI. századra az imént felsorolt okok berozsdásodtak, mivel ezek a problémák egyre kevésbé jellemzőek (bár a mai napig léteznek, ha nem is fajsúlyosan). Feltevődik hát a kérdés, hogy akkor mégis milyen leküzdhetetlen elem az, amely szétszakíthatja a szerelemeseket? Az elmúlt évek tinifilmes termését nézve úgy látszik, hogy a súlyos, krónikus betegségek léptek előtérbe, elég ha eszünkbe jut a Csillagainkban a hiba sikere, vagy a függetlenebb filmkészítés szférájából az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni. Justin Baldoni filmje is ezt a vonalat erősíti: két beteg fiatal közti szerelemről mesél, akik komoly egészségügyi intézkedések miatt nem érinthetik meg egymást. A Két lépés távolság egy zsebkendős, túlzottan szentimentális romantikus tinifilm, ami végtére is egy fontos problémára hívhatná fel a figyelmet, ha elengedné a nyálas popslágereket és csöpögős fordulatokat.

Stella (Haley Lu Richardson) egy 17 éves lány, aki kórházban tölti mindennapjait cisztás fibrózisa miatt. Ez a genetikai betegség rengeteg kényelmetlen és legfőképpen életveszélyes körülménnyel jár, gyakoriak például a légzési nehézségek (köhögés, fuldoklás), míg sok esetben végül a tüdő teljesen feladja a szolgálatot. Stella a szörnyű kilátások ellenére egy pozitív, roppant ambíciózus lány, aki állandóan azon van, hogy kontroll alatt tartsa a testét (rendszeresen szedi a gyógyszereit, megteszi az óvintézkedéseket) és az elméjét (bakancslistát ír, teendőket tűz ki magának). Will (Cole Sprouse) egy 18 év körüli srác, aki ugyanebben a betegségben szenved, viszont teljes ellentéte Stellának: lázadó, nem érdeklik a szabályok, sem a kezelése. Természetesen Stella és Will eleinte ki nem állhatják egymást, de hamarosan megtörik a jég és kialakul különös szerelmük története.

A film egy könyvadaptáció, ami három szerző közös munkája – közülük Mikki Daughtry és Tobias Iaconis társíróként a forgatókönyvben szintén segédkeztek. Az, hogy Stella és Will flörtölős replikái nem mindig a legeltaláltabbak, még megbocsátható, ellenben a több jelenetben is cukormázos hangulat elég lehangoló, mivel így a cisztás fibrózis – ez a valóságban tényleg létező, emberi életet követelő betegség – teljesen élét veszti. Mindössze érintőlegesen jegyzik meg a szereplők, hogy a betegség nem pusztán önmagában jelent problémát, hanem az is, hogy a drága kezelések megejtésére felnőttként sokkal kevesebb lehet majd az esély. Ráadásul Stella és Will viszonyrendszerében szappanoperákat idéző, drámai váltások vannak. A legszembeötlőbb példája ennek, amikor a lány megsértődik, de nyilvánvalóan kiderül, hogy mindössze félreértés történt, majd ez az egész újból megismétlődik úgy, hogy a fiú és a lány felcseréli az előbb leosztott szerepeket.

Ilyen dramaturgiai háttérrel abszolút dicséretes, hogy Richardson színészi játéka mégis képes a néző szívéig eljutni és gyönyörűen érezhető, ahogy megtalálja magát minden egyes pillanatban. Sprouse játéka, ha valamennyire alul is marad, méltó partnere Richardsonénak. Mivel a színészi alakítások teljes mértékben rendben vannak, zavaró, hogy a rendező (mintha nem bízna fiatal tehetségeiben) minden drámai momentumot elönt mollban csengő hangszerekkel, a nézőket empátiára sarkallva, holott ez a hatásmechanizmus a zene nélkül is létrejönne.
Az alaphelyzet, miszerint a fertőzés lehetősége miatt egyáltalán nem érhetnek egymáshoz a szerelmesek, egy törékeny, már-már költői gondolatot fejez ki, amivel a rendező a film utolsó negyedéig ügyesen zsonglőrködik – aztán annak reményében, hogy talán jobban fogunk sírni, irracionális túlzásokba esik. Persze ellenérvként a rendező védelmére szolgálhatna, hogy Baldoni filmjének célközönsége tizenéves lányokból áll, ugyanakkor a moziteremben ülő hölgyek nem voltak különösebben meghatva, másrészről hervasztó az az elképzelés, hogy a szerelemmel most ismerkedő fiatal lányokat ilyen tündérporos mázzal kellene nyakba önteni. Elvégre az érintés hiánya a szerelem egy olyan próbája, ami tulajdonképpen áthidalhatatlan, a film mégis úgy tesz, mintha az érintés a szex olcsó és semmirekellő játékszere lenne, és ezért érintés nélkül is kialakulhat a harmonikus párkapcsolat.

A Két lépés távolság mindössze a tavaszi szezon aktuális tinifilmje, és ez azért bosszantó, mert bár adott a témájában a lehetőség, elszalasztja, hogy komolyan vegye a fatális betegség jelentette tétet, ezzel szemben az érinthetetlenség líraiságát túlságosan le akarja nyomni a néző torkán. Stella optimizmusához híven jó hírként legalább meg lehet jegyezni azt, hogy a következő generáció színészi utánpótlása viszont nem tűnik kiábrándítónak.