Kumail Nanjiani és felesége megírta az év egyik legszebb, legőszintébb és legviccesebb romantikus filmjét.

Hihetetlennek és lehetetlennek tűnik, hogy a halálos kórokat és menthetetlenül tragikus létállapotokat többnyire manipulatív módon romantizáló filmek tömött sorában elkészülhetett a The Big Sick. Michael Showalter műve érzelmi komplexitása ellenére is meghökkentően egyszerű és könnyed filmnek tűnik, mely példátlanul lazán, bámulatos arányérzékkel és komolytalan eleganciával kerüli ki az olyan tenyérbe mászóan és számítóan kiszámított, lélekfacsaró filmek fordulat nélküli fordulatait, mint például a Máris hiányzol (Miss You Already), a Csillagainkban a hiba (The Fault in Our Stars), az Altatódal (Lullaby), a Szerelem és más drogok (Love & Other Drugs), a Most jó (Now Is Good), a Csak a szerelem számít (Den skaldede frisør), A nyugtalanság kora (Restless), a P.S. I Love You. Az ilyen exploitation-jellegű családanya-ríkató szívszaggatásokkal a The Big Sick szembemegy, noha Showalter filmjében egy ismeretlen betegség pontosan úgy dönti le a lábáról a férfi által éppenhogy megismert lányt, ahogy annak elvileg történnie kell a romantikus zsáner keretein belül. Nem lehet ugyanakkor pőre melodrámaként, tiszta romkomként nézni Showalter filmjét, mely a hibátlan rendezés ellenére sem igazán az ő filmje.

A The Big Sick Kumail Nanjiani és Emily V. Gordon mesterműve. A pakisztáni komikus (Szilícium-völgy, Portlandia) és felesége közösen vetették papírra megismerkedésük nem mindennapi, igaz (jó, félig-meddig igaz) történetét. A nappal Uber-sofőrként güriző, este pedig kezdő stand-up komikusként nevettető Kumail és a terapeutának tanuló Emily (Zoe Kazan bámulatos) az aspiráns humorista egyik fellépésén jönnek össze, sokáig pedig nem is akarják elhinni, hogy járnak. Mikor azonban Emily rájön, hogy Kumail hithű muszlim szülei minden családi vacsorán bemutatnak a férfinak egy-egy feleségjelöltet (fergeteges jelenetek) és, hogy kettejük viszonya a pakisztáni pereputty (köztük a Kumail apját alakító Anupam Kher, bollywoodi legenda) olvasatában tiltott és jövőtlen, kapcsolatuk véget ér. A szakítást véglegesíti az is, hogy Emily összeesik. Az orvosok nem tudják, mi a baja, mesterséges kómába küldik. Kumail végig vele marad, közben pedig megismerkedik barátnője szüleivel (a drámai szerepet földre teperő Ray Romano és őszentsége Holly Hunter). Közös jeleneteik a film csúcspontjai, melyekben a szemkápráztató melankólia, a családi tragédiát két vállra fektető humor, a tolerancia és a feltétel nélküli szeretet katartikus pillanatai másodpercenként követik egymást.

Ha valami igazán megható a The Big Sickben, az a film egészét körbejáró igaziság, őszinteség, melegszívűség, valamint a műfaji mesterkéltség, a zsánermanírok teljes hiánya (igen, ez is lehet megható), ami viszont nem jelenti azt, hogy Showalter valamiféle atipikus köldöknézős romantikus filmkísérletet rendezett. Az egész folyik, ahogy folynia kell, ahogy az ilyen filmeknek folynia kellene, emberien, humorral, frusztrációval és aggodalommal, fájdalommal, szégyennel és bűntudattal és feloldozással és örömmel. (Hasonlóan összetett, zavarba ejtően őszinte, mégis könnyed romantikus filmet szintén egy stand-up komikus, a zseniális Mike Birbiglia készített saját életének egyik meghatározó szakaszából, ez volt a 2012-es Sleepwalk with Me.)

A The Big Sick minden nyál, negédes merengés, olcsó siratás nélkül képes láttatni és éreztetni, hogy Kumail akkor szeret bele Emily-be, miközben a lány élet és halál senkiföldjén lebeg. Az pedig, hogy mindeközben a néző könnyesre neveti a sírásra váró szemeit, egyszerűen csodálatos. Nanjiani trágár nyúlbéla-perszonája elveszti a karakterét körvonalazó jegyek többségét és sebezhető, kitárulkozó, odaadó, de belül vívódó emberré válik, ahogy minden jelentős szereplő a filmben (Bo Burnham és Kurt Braunohler komikusok kacagtató mellékszereplői nem tartoznak ide, szerencsére).

Kumail keresztülveri magát a mindennapi rasszizmus vicces és kevésbé vicces stációin, generációs ellentéteken; borzasztóan, vagy épp emlékezetesen szerepel a színpadon; szüleivel és kulturális örökségével szemben kiáll azért, amit igazán hisz: hogy nem tudja, miben hisz, kivéve azt, hogy oda van egy amerikai lányért, aki a halálán van. Zoe Kazan alakításának bravúrja, hogy miközben a film tetemes hányadát a kórházi ágyban fekve tölti, imádnivaló – romkom-filmektől eltérően sokkal karakánabb és senkinek sem alávetett – személyiségének emléke mégis végig ott rezonál a nézőben, aki így gond nélkül érzi, amit Kumail érez, ezért pedig drukkol is neki, nekik. Nem görcsös, nem kikényszerített drukk ez, hanem valamiféle furcsán természetes, önfeledt empatikus reakció, melyet a gördülékeny forgatókönyv felemelő és elgondolkodtató, megható és mély és – ismételten – baromi vicces fordulataiban lubickoló színészek kitűnő munkája vált ki, észrevétlenül, organikusan, simán. Azt érezni egy film alatt, hogy erőlködés és elvárások és prekoncepciók nélkül vagyunk együtt a szereplőkkel, hogy velük együtt éljük meg a film narratív és emocionális meglepetéseit, hogy velük nevetünk keresztül a könnycseppeken, nagyon ritka jelenség, és meg kell becsülni. A The Big Sick az év egyik legjobb filmje.