A film egy esküvő bonyodalmait járja körül, egyformán nagy figyelmet szentelve a násznép fő- és mellékszereplőinek. A középpontban (először) Ida, a menyasszony anyja áll, aki az első jelenetben épp az onkológián ül, majd az orvosi vizsgálatról hazaérve a nappali kanapéján térdelő nőcskében találja férjét. A konfliktust persze nincs idő elrendezni, hiszen mindenki be van zsongva a közelgő ünnepély miatt, amit egyébként Olaszországban tartanak, csak hogy ne legyen egyszerű a helyzet. Itt ismerkedik össze a frissen megcsalt Ida a lánya leendő apósával, a sármos Pierce Brosnannel, aki néhány éve özvegyként éli az elfoglalt és sikeres üzletemberek életét.

Elsőre úgy tűnhet, hogy az előttünk álló 110 perc arról fog szólni, miképpen képes vagy nem képes közel kerülni egymáshoz a kissé szórakozott, temperamentumos skandináv családanya és a tisztes távolságot tartó rideg férfi. Erről is szól a film – meg a többiekről. A násznép nem túl nagy, így aztán szinte mindenki személyes drámájára jut idő, beleértve a menyasszonyt és a vőlegényt is.

Ahogy azt az újévezred skandináv – avagy bármilyen más – filmjétől elvárnánk, az itt látott népség családnak már csak jóindulattal nevezhető. Ennek az újfajta, divatos szóval diszfunkcionálisnak nevezett családmodellnek a szakértője Susanne Bier és állandó forgatókönyvíró társa, az egyébként rendezőként is elismert Anders Thomas Jensen (ő jegyzi a Gengszterek fogadóját, a Zöld henteseket és az Ádám almáit). Kettejük közös munkái kivétel nélkül azt vizsgálják, hogyan működnek a bensőséges (tehát családi, jóbaráti és szerelmi) kapcsolatok a 21. század jóléti társadalmában. A filmek által adott közös válasz sejthető: nehezen. De azért valahogy mégis.

Személyes, néhol egyenesen intim (pl. a Hogy szeretsz? című filmben) drámákról van szó, amelyeknek majdnem mindig ugyanabban rejlik a tragikuma: a modern emberben. Bier egyes filmjeiben nem törekszik univerzális igazságok kimondására, az – egyre jelentősebb életpályáját egészében nézve – mégis ebbe az irányba halad. Dolgozatai legtöbbször olyan emberekről szólnak, akiket már nem kötnek az előző évtizedekben (vagy évszázadokban) rögzült társadalmi normák. Ebben az új, liberális világban viszont elveszítik a viszonyítási pontokat, és a végtelen választási lehetőség előtt állva egyre nehezebbé válik megkülönböztetni a jót a rossztól.

Bier legnagyobb érdeme viszont, hogy egyik filmje sem válik moralizáló eszmefuttatássá. Mindegyik nagyon is emberközeli, életszagú munka. Ha frappáns akarok lenni, még azt is megkockáztatom, hogy ő a dán Mike Leigh. A párhuzam már csak azért sem alaptalan, mert az utóbbi időkben Leigh is könnyedebb filmeket készít. A Csak a szerelem számít is jóval oldottabb hangulatú, a gyomrot kevésbé megfekvő történet, helyenként egyenesen limonádé. Valamelyest ki is lóg a Bier-Jensen páros rendkívül konzisztens életművéből, egész egyszerűen azért, mert megpróbálnak humorizálni is. Sajnos ez kevésbé megy nekik. Míg Jensen önálló filmjeiben az éjsötét északi humor talán minden korábbinál nagyobb kultuszt vívott ki, addig jelen esetben a poénkodás erőltetett. Jó ellenpélda erre egy tíz évvel korábbi dán film, az Oké! Hatalmas hahotázás ott sem fenyegette a közönséget, Jesper W. Nielsen viszont kiválóan érzett rá arra, hogy a mindennapok abszurditása már önmagában is humorforrás lehet, így jópofa, hollywoodi egysorosokra semmi szükség.

Szerencsére itt sem válik dominánssá a viccelődés, főleg a film második felében, ahol már igazán bonyolult lesz minden. Onnantól kezdve már csak hátra kell dőlni, és keserédes, a legjobb pillanataiban pedig könnyes mosollyal kell követni a csetlő-botló szereplőket. Láttunk már ilyet, olvastunk már ilyet, átéltünk már ilyet. Susanne Bier filmjeiben nem az újdonság ereje a példaértékű, hanem a kivételesen mély emberismerete.