Susanne Bier újra veszteségfilmet forgatott. Ezúttal a bűnügyi és a pszichothriller keverékét, kedvenc forgatókönyvírójával és a Trónok harcás Nikolaj Coster-Waldauval, valamint állandó stábjából Ulrich Thomsennel. Északi noir, párhuzamos családtörténet, kissé hatásvadász fordulatokkal. De, mint Dánia életszínvonala, még így is messze vezeti a mezőnyt.

Az unalmasnak és érdektelennek tartott Serena után (vagy előtt?) a dán rendezőnő vissza/áttér védjegyének tartott témájához, újabb tanulmányt készít a családban történt haláleset nyomasztó súlyáról, a veszteség feldolgozásáról, vagy az arra való képtelenségről. Volt már hősies, a gyengék védelmezése közben meggyilkolt családapa (a 2004-es Testvéred feleségét címűben, és a 2007-es A tűz martalékában), rákban elhunyt, leépült családanya (a 2010-es Oscar-díjas Egy jobb világban, valamint 2012-es keserédes Csak a szerelem számítban) s így csak a legtragikusabbnak tartott téma, a gyermek elvesztése maradt hátra. Bier eddig elkerülte a könnyfacsaró, gyomorszorító érzelmeskedést, kérdés, hogy e még inkább exploitív témánál sikerül-e megakadályoznia, hogy a nézők felháborodva és kihasználtnak érezve hagyják el a mozikat.

A történet ugyanis elég kemény. Andreas, a dán kisvárosi rendőr (Nikolaj Coster-Waldau gyengéd, de erőteljes alakításában) idilli életet él fiatal feleségével és pár hónapos fiukkal, amikor egy rutinellenőrzés alkalmával egy drogos pár lakásán saját szennyében fekvő, síró kisbabára talál. Noha jelenti az esetet a hatóságoknak, azok nem tehetnek semmit. Mikor egyik éjszaka saját gyermeke hirtelen elhalálozik, a felesége épségét féltve és a jobb élet reményében kétes értékű döntést hoz: kicseréli a két csecsemőt.

Innen pedig rohamosan követi egymást a kiszámíthatatlan események folyama, s noha a kidolgozott koncepció a történeten belül megmenti a filmet az önkényes megbotránkoztatástól, egyes képek mégis örökre beleégnek a retinánkba. Soha kisgyermekek nem voltak ennyire védtelenek és kiszolgáltatottak. Ennyire törékenyek. Markus Schleinzer Michaelje hagyott ilyenfajta rettenetes, kísértő képeket maga után, amelyeket leginkább a szereplők viselkedésének természetessége, magától érthető volta tesz visszataszítóvá. Ahogy az osztrák film főszereplője sem lát semmi összeegyeztethetetlent abban, hogy szabadnapján állatkertbe vigye elrabolt, molesztált kiskorú áldozatát, úgy az erőszakos narkós sem talál kivetnivalót abban, hogy pár hónapos kisfiát óvatosan, szinte gyöngéden a fürdőszoba padlójára tegye, s ott hagyja saját mocskában, étlen, sírva, míg ők a másik szobában belövik magukat.

A film viszont nem csupán egy érdekes alapfeltevés kibontása, hanem kemény társadalomkritika is: a jóléti társadalom unatkozó, neurotikus háziasszonyokat nevel, míg a kilátástalanok a szegénységből a drogba menekülnek. Vagy nem a szegénység kényszeríti a kábítószer bódulatába a „másik”, ellenpárt? A film ezen a téren meglepően szűkszavú. Keveset tudunk meg az események előtti háttérről, ezért karaktereink kissé elnagyoltnak hatnak. Rákérdez viszont társadalmi előítéleteinkre, melyek miatt mi is oly önelégülten jogosnak racionalizáljuk a zsaru erkölcsileg egyértelműen téves döntését. De tényleg jobb anya a középosztálybeli szépség, mint a lecsúszott drogfüggő?

A Második esély nem oly aktuális, mint a tagadhatatlanul tökéletesre sikerült Egy jobb világ, s a párhuzamos történetvezetés itt kissé didaktikusra sikeredett; viszont zsánerfilmként talán szélesebb közönséghez eljut. Nagyszerűen illeszkedik mind Bier életművébe, mind a skandináv bűnügyi film emelkedő trendjébe. S ugyan kevés az Északot fémjelző nagytotál az egyedüllétet szimbolizáló üres tájakkal, de a néhol megcsillanó hideg hó, a gyakori éjszakai jelenetek halványan megvilágított, sötét háttere, a semmibe vesző éjjeli utak a városi képet is elidegenítővé, szuggesztívvé teszik. Így lesz a film több egy izgalmas történetnél két teljesen különböző család dinamikájáról és gyermekük elvesztéséhez való viszonyulásukról, s a karakterábrázolás hiányai ellenére is egy emlékezetes mozivá válik.