Nem tudni, hogy a Telluride-ban debütált filmek kitiltásának vagy az idei filmtermés általában gyenge voltának köszönhető, hogy a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál idén híján maradt a kimagasló, nagy tetszést arató favoritoknak. Pedig ez a világ második legnagyobb seregszemléje.
Ide hozza Hollywood és az összes valamire való, független filmes a díjesélyes opuszát. Star power, azaz celebvonzó erő tekintetében csak Torontó és a Sundance tud konkurálni Cannes-nal. Telluride, amely alig néhány nappal a TIFF előtt jelenti be kínálatát, minden évben váratlanul elrabolta a világpremier státuszt a torontói program néhány gálapremierjétől (miután Toronto már ősbemutatóként harangozta be a szóban forgó filmeket). Megelégelte ezt a TIFF programigazgatója, Cameron Bailey – aki megboldogult filmkritikusi korszakában a kolozsvári TIFF-en is részt vett a FIPRESCI-zsűri tagjaként – és ultimátumot adott a producereknek: az első négy napban – ami Berlinben, Velencében is az akciódúsabb időszak – nem kaphat helyet Telluride-ból érkező film.
Filmdömping és piaci pangás
A közel 300 játékfilmet felvonultató fesztiválon mindhárom szaklap (The Hollywood Reporter, Variety, Screen Intl.) napi kiadással jelentkezik. De idén már hétfőn véget ért a széria. A korábbi években szerdán. Hiába, nincs elég hirdetés, nincs elég pénz a szakmában.
Csillogás a bársonyszőnyegen azonban volt bőven. A TIFF vendéglistája minden fesztiváligazgató irigységének tárgya. A legnagyobb figyelem idén Al Pacino, Jane Fonda, Dustin Hoffman, Adam Sandler, Al Pacino, Jake Gyllenhaal, Benedict Cumberbatch, Keira Knightley, Tobey Maguire, Jennifer Anniston, John Travolta, Robert Downey, Jr., Robert Duvall, Reese Witherspoon, Sam Rockwell, Kevin Costner, Denzel Washington, Channing Tatum megjelenését és új alakításait övezte. Mivel 196 színész kísérte el filmjét Torontóba, a nagy dömpingben olyan neves előadóművészek is a háttérbe szorultak, mint Ryan Reynolds, Jennifer Connelly, Patricia Clarkson, Diane Keaton, Jennifer Garner, Kevin Kline vagy Salma Hayek. Olyan nagy a kínálat, hogy itt minden évben van egy-egy sztár, aki legalább két-három új filmmel érkezik. Idén Reese Witherspoon és Julianne Moore duplázott, Sam Worthington pedig triplázott.
A zsúfoltság olyan nagy, hogy egy-egy repülőn seregnyi sztár érkezik. Így került egymás mellé az égben Richard Gere, Vanessa Redgrave és Michael Moore. Útközben azon tanakodtak, ha lezuhannak a géppel, vajon kinek a nevét említenék szalagcímeikben elsőnek a napilapok? Redgrave-re tippeltek.
Olyan rendezők tartották Torontóban legújabb opuszaik világpremierjét, mint Susanne Bier (a gyerekrablásról szóló A Second Chance), Oren Moverman (Time Out of Mind, amelyben Gere hajléktalant játszik), Michael Winterbottom (a gyilkosságért elítélt Amanda Knox esetét feldolgozó The Face of An Angel), Noah Baumbach (a generációs szakadékról ironizáló While We're Young), Alan Rickman (a XIV. Lajos udvarába visszarepítő A Little Chaos), Lone Scherfig (aki Oxford belterjes köreibe hatol be a The Riot Club című thrillerben) és Hajdu Szabolcs, kinek hortobágyi westernje, a Délibáb elsikkadt a nagy nyüzsgésben.
Hollywood csak Chris Rock – vélhetően önéletrajzi ihletésű – komédiájától jött lázba annyira, hogy licitbe kezdjen a forgalmazási jogokért. A Top Five egy komikus egy napját meséli el New Yorkban, amint éppen új imázst és karriert próbál kialakítani magának. A Paramount 12,5 milliót fizetett a világjogokért. Ezt leszámítva a szaksajtó lanyhának ítélte a piac mozgását az idei fesztiválon.
Pacino Unlimited
Al Pacino rossz nyelvek szerint kissé átszabatta arcát az elmúlt években, mégis mind a 74 éve ott van az ábrázatán, s ez nem válik kárára két új főszerepében. A Manglehornban magányos lakatost alakít, akinek csak a macskája a társa (a jószág persze lenyel egy kulcsot – mi mást?!). A kisvárosi életképek montázsos képsorait leszámítva David Gordon Green mintha puritán Dogma-filmet készítene. A dokumentarista jellegű jelenetekben vagy sok az amatőr epizódszereplő, vagy jó színészekre osztotta a szerepeket (hasonlóval próbálkozott Soderbergh is a Bubble-ban, 2005-ben). Pacino is visszafogja magát. Kifelé csak a háziállatoknak osztogatja érzelmeit. Belül izzik, régi szerelme iránt. Csak éppen a sztori – hősünk közeledése Holly Hunterhez – nem elég megható. (Hihetetlen, de a filmnek 17 producere van, vélhetően mindegyik néhány centtel járult hozzá a büdzséhez.)
A The Humbling már jóval operaibb munka, Barry Levinson lubickol a groteszk helyzetek humoros kibontásában, amihez jól illik Pacino ezúttal nagy decibelű, széles gesztusrendszerű alakítása. Tulajdonképpen önmaga paródiáját nyújta. Shakespeare-színészt, aki javíthatatlan ripacs. Semmilyen pillanatot nem él át önmagáért, mindig kívül marad az eseményeken, saját „alakítását” méricskéli. Ez persze mély lelki válsághoz vezet. Öröm nézni, ahogy próbálja összekanalazni ripityára tört lelkét.
Drónok és papírrepülők
Ethan Hawke is meghasonlott férfit játszik legendás alkotótársa, a Gattacával debütált Andrew Niccol új filmjében. A Good Kill a 2010-ben elindított amerikai drónprogram kritikus látlelete. A Las Vegas-i katonai bázison apró bódékban játszik lövöldözőst a főszereplő, aki harci pilóta volt. Újra levegőbe vágyik. Ez a távolsági hadviselés túl absztrakt neki, hiányzik a kockázat, az adrenalin pezsgése a vérben. Életét túl kisszerűnek érzi, amit a hitves rendszeres időközönkénti megkettyintése sem igazán tud izgalmassá tenni.
Szokatlan módon a telefonvonal túlsó végén nem a Pentagon, hanem a CIA – vagyis azon keresztül a Fehér Ház akarata – veszi át az irányítást. És Washingtonban bizony nem sokat számít az emberélet. A célpont mellett elfutó gyereket éppúgy ripityára zúzza a robbanás, mint a hullákat összeszedő szomszédokat, vagy a terroristák temetésére érkező rokont. Egy idő után a helyiek megtanulják, hogy nem kell a felrobbant ház közelébe menni összeszedni a halottakat, mert úgyis jön a második lövés.
Hawke filmbéli otthona és a terroristák házai éppúgy néznek ki felülről. Mindegyik a sivatag szélén áll, falkerítéssel lekerítve. Ezzel a párhuzammal talán nincs is tisztában a főszereplő. A régi hollywoodi hagyomány szerint a főhős lelkiismereti tépelődése áll a cselekmény középpontjában. Hiába tudjuk, hogy ha ő kilép, majd másvalaki lövöldöz helyette. Hawke két szemöldöke között gondterhelten redőzött bőre már-már ikonikussá válik. Elkerülhetetlen, hogy frusztrációja ne vigye az önrombolás útjára. Sajnáljuk szegényt - és a rendezőnek pont ez a célja. A Gattaca zsenialitását keresve sem találjuk ebben a kispénzű munkában, de a jelenetek azért gondolatébresztőek, Hawke alakítása pedig empátiát ébresztő.
A repülők ártatlanabb fajtája szállingózik a Paper Planesben, mely a blockbuster fantasy-filmek tipikus kísérőzenéjével indul. Játékosan zengedezik a szimfonikus zenekar, csakhogy itt a nyitókép nem Charlie csokogyárát vagy valami más képzeletbeli birodalmat mutat, hanem egy igazi papírgyárat és egy igazi falut az ausztrál sivatagban.
A kisiskolás főhős sokkal talpraesettebb és élettelibb, mint a felesége elvesztésétől összeomlott apja (Sam Worthington), aki alvásba oltja depresszióját. Amikor kiderül, hogy a kölyöknek jó érzéke van a papírrepülők dobálásához, beindul a Rocky-narratíva: az elnyomott kölyök elindul a nemzetközi versenyen. Útközben a versenycentrikus értékrend helytelenségéről is beolt néhány bölcsességet az ifjúsági nézőközönségbe Robert Connolly, a komolyabb, politizáló filmekről ismert ausztrál rendező. Magával ragadó, lendületes, teljességgel üdítő opuszt látunk, amilyennel ritkán találkozik manapság az ember. A főszereplő, Ed Oxenbould tüneményes alak, egyszerre koraérett és gyerekes. Túlzás nélkül állítható, minden felnőttet lejátszik a vászonról. Hamarosan egy nagy Disney-szuperprodukcióban láthatjuk főszereplőként (Alexander, and the Terrible, Horrible, No Good, Very Bad Day).
Gyerekrablásos, sorozatgyilkosos
Ismerjük a népi idióma találó besorolásait a filmes műfajokra vonatkozóan. Hogy van a röhögős film, a ba**ós-megmentős, meg van gyerekrablásos és sorozatgyilkosos is. Előbbibe tartozik a másfél évtizede következetesen erős, ütős, a nézőt nyakon ragadó morál/melodrámákkal jelentkező Susanne Bier legújabb szösszenete. A Second Chance mégsem műfajfilm, ahogy Bier életműve sem csupán Dogma-mozik sora. Az Oscar-díjas dán rendezőnő újfent olyan morális dilemmákat boncolgat, amelyeket egész életöltőt befolyásoló döntések hoznak felszínre.
Bier kamerája ismét a szereplők arcába mászva követi a fergetegesen csavarodó történetet. Mert lélegzetelállító fordulatokban igazán nem szűkölködik a sztori. A rendőr főhős és felesége újszülött gyermeke meghal – nosza, apuka lop egyet egy drogfüggő bűnözőtől, aki annyira elhanyagolja kölykét, hogy az saját ürülékétől maszatos arccal hever a fürdőszobában naphosszat. A döbbenetes megrázkódtatás és az érintettekre még döbbenetesebb hatást gyakorló fordulat láttán csak kapkodja a levegőt a néző. Bier hozza a szokásos intenzitást – amihez jó partner a Trónok harcából ismert Nikolaj Coster-Waldau –, de egy idő után eltúlzottnak, szenzációhajhásznak tűnik a cselekmény, holott nyilvánvalóan egyáltalán nem ez volt az alkotók szándéka. Néha a kevesebb több.
Kedvencem a fesztivál elején látott The Voices maradt, melynek felforgató humorát semmilyen más film nem tudta felülmúlni, hiába igyekeztem minél többet látni a következő napokban.
A való életben is lökött, elsöprően lendületes Marjane Satrapi (Szilvás csirke, Persepolis) első hollywoodi munkája karakteresen idomul személyiségéhez. Tulajdonképpen horrorvígjáték, de amint látjuk, hogy a főhős munkahelyén, a gyári futószalagról rózsaszín csomagolásban gördülnek le a háztartási gépek, tudhatjuk, itt egy műfaji paródiával lesz dolgunk. Reynolds azonnal rákontráz erre, kissé együgyű fickóként a régi hollywoodi filmek örömködő, folyton mosolygó játékstílusát hozza, miközben ki is kacsint e manír mögül. Andy Hardy találkozik Norman Batesszel.
Merthogy Reynolds zavarodott elméjű fickó, akihez otthon a vérszomjas macskája és blazírt kutyája beszél. Rendkívül viccesen. (Maga Reynolds kölcsönzi a két négylábú hangját is – felismerhetetlenül.) És ez még semmi. Amint elkezdi eltenni láb alól a nőket, akikbe kis híján beleszeret, a hűtőbe tett levágott fejek szintén visszabeszélnek.
Satrapi szűk mezsgyén egyensúlyoz, a szakadék szélén, de egy percig sem válik ízléstelenné a filmje. Meg kell hagyni, fenomenális, amit művel. Ryan Reynolds pedig észvesztően fergeteges alakítást nyújt. Oscar-jelölést érdemelne érte. Hollywood politikai korrektségét ismerve nem fogja megkapni.
