Idestova egy évtizede, hogy Jussi Adler-Olsen a köznyelvben csak Q-ügyosztályként emlegetett regényfolyamának nyitódarabja, a Nyomtalanul belopta magát a világ mozitermeibe – és megannyi, a könyvsorozatot talán nem is ismerő rajongó szívébe. A döglött ügyek specialistái azóta több ízben is visszatértek a nagyvászonra, azonban talán egyetlen kalandjuk sem volt oly álmosító, mint a Hajtóvadászat. Carl Mørck és Assad nemcsak az obligát színészcserék miatt tűnik papírmasé-figurának: a szebb napokat is látott detektívpárost az idő múlása és az alkotói ötlettelenség őrölte fel.
Gondoljunk csak bele, mi történne, ha Kondor Vilmos Bűnös Budapest-ciklusként ismertté vált regényszériájának minden egyes fejezete nagyvászonra költözne. Abból ítélve, hogy a könyvsorozat nyitódarabjának, az egyébként a maga nemében kifogástalan Budapest Noirnak 2017-es filmadaptációja kíméletlen erejű arculcsapásként érte a zsáner tisztelőit – bizony, e „magyar noirt” kivételesen Kulka János zsenije sem tudta megmenteni –, a meg nem született folytatások alkalmasint hűvös fogadtatásra találtak volna. Ehhez képest – meg persze önmagában véve is – impresszív, amire a dánok vállalkoztak: 2013 óta szériagyártásban filmesítik meg „a saját Bűnös Budapest-ciklusukat”, Jussi Adler-Olsen a köznyelvben csak Q-ügyosztályként emlegetett krimiszériáját – melyet a detektívthrillerhez és a noirhoz is vérségi kötelék fűz –, méghozzá nem is sikertelenül. Zsinórban érkeztek a nemzetközi viszonylatban is színvonalas, exportképes „északi noirok”, melyek – a műfaj helyi hagyományainak megfelelően – nem pusztán metafizikai, hanem társadalmi kategóriaként mutatták fel a bűnt. A detektívhősök, Carl Mørck és Assad különböző szociális és egzisztenciális határhelyzetekkel (belterjes, elfeledett kisközösségekkel, páriákkal, nagyvállalati összeesküvésekkel, a felső tízezer devianciájával) találkoztak, midőn Dánia feneketlen, bűzös mocsarának mélyére tekintettek.
A múlt kútjából pedig, úgy látszik, mindig érdemes meríteni. Az elfeledett ügyek és a pókhálós sarkokban porosodó aktakupacok száma éppúgy végtelen, ahogy a Q-ügyosztály kalandjait megéneklő filmfolyam sem akar soha nyugvópontjára jutni. Ugyanakkor már a Zentropa égisze alatt készült epizódok is az idővel futottak versenyt: az egyes darabok mind kevesebb intellektuális izgalmat és formai-stiláris leleményt tartogattak. A Nyomtalanul és a Fácángyilkosok még pontos tempójú, remek szerkezetben elbeszélt, markáns hangulatú thrillerek voltak, a Q-ügyosztály sötét varázsa azonban később (Palackposta, A 64-es betegnapló) érezhetően kopni kezdett. Az ötödik, Hajtóvadászat című epizód (a magyar címválasztás szokásosan képzeletszegény) fontos töréspont az eddigiekhez képest, hiszen immáron új stúdió (Nordisk) bábáskodik a franchise felett, így írói- és színészfronton is látványos cserék történtek – joggal érezhetjük tehát úgy, hogy a Q-ügyosztály „rebootját” látjuk.
Carl és Assad természetesen ötödszörre is szövevényes bűnügy közepébe csöppen. A dán határőrség elfog egy tizenéves, cigány származású utcagyereket, akinél megtalálják William Stark, az évekkel korábban rejtélyes körülmények között eltűnt köztisztviselő útlevelét. Marco, a makacs kölyök hallgat, akár a sír, így Carlra és Assadra hárul a feladat, hogy összerakják a hatalmas mozaikot, s kiderítsék, miért, hogyan is szívódott fel a helyi közvélemény szemében időközben kegyvesztetté vált – pedofil bűncselekménnyel is vádolt – Stark. A nyomok végül egy, tevékenységét Afrikára összpontosító dán segélyszervezethez vezetnek. Detektívpárosunk hamarosan ráeszmél, hogy Stark csupán porszem a gépezetben: szerencsétlen flótás, akit egy nálánál sokkal ádázabb hatalom tett meg bűnbaknak. Az áttekinthetetlenül kusza bűnügy felgombolyítása során Carl és Assad ezernyi falba ütközik, s persze a markukból folyamatosan kicsúszó Marco is a saját útját rója: miközben szeretné újra felvenni a kapcsolatot sanyarú sorsú apjával, egy elszánt bűnbanda veszi üldözőbe a srácot, aki minden jel szerint sokkal többet tud, mint azt bárki is képzelné róla.
Már a korábbi fejezetekre is rányomta a bélyegét az a gyerekbetegség, ami eluralkodik a Hajtóvadászaton. A színvonalbeli egyenetlenség eddig a gyakori direktorváltásokból fakadt (a Mikkel Nørgaard által rendezett felvonások sokkal áramvonalasabbak, precízebben vágottabbak és a feszültséget is okosabban adagolják, mint a folytatások), ötödszörre azonban már a gyártási közeg is változott, és ez távolról sem üdvös fejlemény. Nikolaj Arcel írói közreműködése még az eddigi széria leggyengébb láncszemének tekinthető Palackposta esetében is garantált egy megbízható alapszínvonalat, most azonban Anders Frithiof August és Thomas Porsager vették át tőle a stafétabotot, ám képtelenek voltak felnőni a feladathoz. Mindenekelőtt arányérzékük hagyta cserben őket: tévesen súlypontozták a regénylapokon sokkal komótosabb tempóban kibomló történetet. A felütés (Carl sokadszori „összeomlásával”, továbbá annak következményeivel) remek, s még a Zentropa-korszakban fogant mozik lendületességét ígéri, amikor azonban kirajzolódik a konfliktus, s hőseinket magával ránthatná a sokszereplős bűnügy örvénye, megbicsaklik a tempó, s óhatatlanul is elapad a feszültség.
Kétségtelen, hogy a Q-ügyosztály minden egyes darabja egyén és közösség, morál és társadalom kontextusában vizsgálta a bűn természetét, azonban az írópáros meglehetősen ügyetlenül zsonglőrködik az aktuálisan felbukkanó szociális témákkal (az etnikai kisebbségek helyzete, fejlesztési segélyezés, a harmadik világbéli országok kizsákmányolása, mindent átszövő korrupció), s bár a sportmiliőben (közelebbről: az úszóvilág kulisszái mögött) elkövetett abúzus motívuma zavarba ejtően ismerős érzéssel töltheti el a magyar nézőket, egyetlen említett problémával sem vagyunk képesek azonosulni. A forgatókönyv ugyanis egyiket sem hozza igazán közel hozzánk, megrekednek a sokatmondónak szánt, de inkább fontoskodó dialógusok szintjén. Ennél is zavaróbb hiba, hogy Marco és Stark cselekményszála rendkívül későn ér össze – amíg ez megtörténik, Carl és Assad jóformán a sötétben tapogatóznak, és egy-egy valóban ütős, megindító pillanattól (az utcagyerek és Stark kislányának „találkozása”) eltekintve érdektelen-jellegtelen üresjáratok sorjáznak egymás után. (Üdítő kivétel a metróbéli üldözésjelenet – mely szinte már Brian De Palma klasszikusának, a Carlito útjának képsorait idézi –, valamint Marco kiszabadítása a nyomában loholó gyilkosok szorításából.) Sajnos azonban a főhősök és a háttérben megbúvó főkolomposok közti – fizikai és verbális – leszámolás megintcsak feledhető, köszönhetően a rutinszerű, egyéniségtelen rendezésnek, valamint a rossz ütemű feszültségadagolásnak.
A színészcserék is megnehezítik a publikum érzelmi azonosulását. Ulrich Thomsen Carlja megcsömörlött szürke eminenciás, fájóan hiányzik belőle az az arcpirító cinizmus és elszánt keserűség, amiért Nikolaj Lie Kaas jelenléte szavatolt. Ugyanakkor Assad is sokkal rétegzettebb, valószerűbb hősnek tetszett Fares Fares alakításában: utódja, Zaki Youssef betonszürke alakítást nyújt, ráadásul az írók végeredményben statisztaszerepre kárhoztatják a karaktert, akinek alig-alig jut lehetősége befolyásolni az eseményeket, arról nem is szólva, hogy Carllal való kapcsolata sem hordoz igazi mélységeket. Nem csoda, hogy számos ítész szőrösszívűnek bizonyult a Hajtóvadászat értékelése kapcsán: a Q-ügyosztály legfrissebb mozgóképes inkarnációja leginkább egy lagymatag vasárnap délutáni tévékrimire hajaz.
