Janne Teller 2000-ben megjelent sikerkönyve előbb tiltólistára került, majd Dániában kötelező olvasmány lett, végül pedig meghódította a világ könyvespolcait. Meglepő módon egészen 2022-ig kellett várni, hogy a Semmi provokatív felnövéstörténetét végre filmvásznon is átélhessük. És bár Trine Piil Christensen és Seamus McNally rendezőpárosának nem sikerült a filmes korpuszban maradandót alkotni, a regényben felvetett dilemma még ma sem hagyja nyugodni az embert.
Nyolcadikos diákok egy olyan tesztlapot készülnek kitölteni, amelynek célja a pályaválasztásukban történő eligazítás. Ifjúkoruk napjaira már csak nyomokban emlékező felnőttek sehova se tartó kérdéseire kellene válaszolni, és amikor néhányan megkérdőjelezik a felmérés létjogosultságát, az osztályfőnök mindenkit csendre int: bár megérti a fiatalok aggályait, ilyenkor mégiscsak ez a kötelező procedúra. Amire ezeknek a tizenéveseknek valóban szükségük volna, az felnőtté válásuk előkészítése, csakhogy a ,,nagyok” felől nem érkezik érdembeli segítség, hőseinket magukra hagyták, boldogulásukról egyedül kellene gondoskodniuk. Ekkor Pierre Anthon (Harald Kaiser Hermann) hirtelen kiviharzik az osztályteremből és kijelenti, hogy semminek nincs értelme, amiből szerinte az következik, hogy bizony semmit sem érdemes csinálni. Ő ezt az elkövetkezendő napokban azzal igyekszik szemléltetni, hogy egy fa tetején ücsörög. A többiek viszont már nem tudnak ennyire nyugodtak maradni és elhatározzák, hogy mindenképp bebizonyítják Pierre állításának ellenkezőjét. Harcba indulásuk felemelő menetelésként indul, csak épp a lehetséges áldozatokkal nem számolnak még.
A tinédzserek összegyűjtik a számukra nagy jelentőséggel bíró tárgyaikat, hogy majd egy elhagyatott épületben azokból halmot építsenek. A lemondás leckéjének első fejezetéből még mindenki megírja az átmenőt, a neheze akkor kezdődik, amikor rádöbbennek, hogy vállalásuk nem egy egyéni feladat, hanem egy csoportos projekt része. A hangsúly az egyénről a közösségre tevődik át, képletesen pedig egy teljes generációra, ha úgy tetszik, a mindenkori, nagybetűs Generációra. Az egyszerre több irányból is támadó ingerek és elvárások rendesen megdolgoztatják a vállalkozó kedvű diákokat, a sorstársak bevonásával addig nem látott feladatsorok előtt nyílik meg az út: most már egymástól kapják a parancsot, hogy mit kellene még ahhoz a bizonyos halomhoz hozzátoldani. A tétek hirtelen növekedésével a fiatalok játéka leállíthatatlan létkérdéssé nemesül, miközben vesztenivalójuk is egyre csak növekszik.
A film dramaturgiája ügyesen, de kissé repetitíven adagolja az egyre súlyosbodó feladatokkal járó feszültséget, még ha a néző a regény alaposabb ismerete nélkül is sejtheti, hogy mi lesz a következő dolog, amiről valamelyik fiatalnak le kell majd mondania: kedvenc bicikli, templomból ellopott feszület, a kistestvér kiásott koporsója vagy az egyik lány szüzessége – tehát mindig eggyel nagyobb sebességbe kapcsolunk. A sor legvégére érve a szereplők nemcsak ártatlanságuk elvesztésével találják szembe magukat, de a kamaszkortól is kiábrándító búcsút kell venniük. A film tartozásaként fogható fel, hogy a másfél órás játékidő alatt ezt a tizenháromfős mikroközösséget csak felszínesen, egy-egy szimbolikus tárgyon (pl. imaszőnyeg) vagy aktuson (pl. hajlevágás) keresztül ismerhetjük meg. Az alkotók nem adtak lehetőséget a jellemek részletesebb kibontására, pedig jó lett volna a szándékok mögé is betekinteni.
Az adaptáció leghatásosabb jelenetei az egyre durvuló próbatételek valósághű ábrázolásai, illetve a fiatalok közötti kapcsolatok ingadozásainak részletgazdag lekövetései. A közösség tagjai osztálytársakból harcostársakká válnak, a harc viszont nem csak a másik, hanem saját maguk megmentéséért is folyik. Ez a többfrontos konfliktus akkor válik igazán átélhetővé, amikor a folyamatosan változó célok egyre elfogadhatatlanabbá válnak. Pontosabban fogalmazva a célok a régiek maradnak – bebizonyítani, hogy az életnek mégiscsak van valami értelme –, csak az eszközök mutálódnak. A fiatalok egyre nagyobb teher cipelésére kényszerülnek, tarthatatlanságig fajuló vitáiknak a néző is szerves részévé válik. A dán rendezőpáros feszültséget árasztó kameramunkával figyeli a történéseket, de a brutálisba átcsapó betéteket már csak leskelődve mutatják meg a nézőnek. Az állatgyilkosságot, csonkítást, vagy defloreálást az alkotók nem grafikusan, mindössze sejtetve mutatják be. Óvatosan bekukucskálnak az elhagyatott épület foghíjas gerendái között, de a piszkos munkát inkább a nézőre bízzák. Figyelnek arra, hogy a brutálisba átcsapó tetőpontoknál mindig félrerántsák a kamerát, de az odáig vezető, bestialitásában csak méterekkel lemaradó képsorok megmutatásánál mi végig ott vagyunk. Mert bár a különféle kegyetlenkedések valódiak, a vér és a könnyek is azok, de ezek közül is kiemelkedik egy, amit a film egy percig sem fél megmutatni: a felnövés maga.
A Semmi fiataljai azt kifogásolják, hogy az igazán lényeges dolgokról nekik valójában soha senki nem beszélt. Foggal-körömmel ragaszkodnak igazukat bebizonyítani, de az ár, amit ezért fizetni kell, többüket is a földbe döngöli. Világossá vált számukra, hogy igenis van, ami számít, még ha a felismerésig vezető út soha be nem forradó sebeket okozott is. Annyi bizonyos, hogy a hátradőléssel még kicsit várniuk kell, felnőtté válásukig további halmok összehordására lesz szükség.
