A dán Csapdában a francia A gyűlölet és Nyomorultak című filmek nyomdokain jár, miközben – talán csak véletlenül, de – a George Floyd-ügyet is megidézi.

„Nem kapok levegőt!” – hangzik a Csapdában című film egyik első mondata egy olyan színesbőrű szereplő szájából, akinek éppen vaskos rendőrkarok fonódnak a nyakára, miután erőszakosan a földre teperték. Bár a jelenet kísértetiesen emlékeztet egy közelmúltbeli eseményre, amelynek híre az egész világot megrengette és nemzetközi szinten óriási felháborodást váltott ki, történetünk mégsem az Egyesült Államokbeli Minneapolisban játszódik. Koppenhága egyik rosszhírű, külvárosi gettója a helyszín, amelyben olyannyira elnépesedtek a keletről érkező, többnyire arab származású bevándorlócsaládok, hogy az egyik főszereplő – meglehetősen rasszista hangvételű, ám sokat sejtető – véleménye szerint a hely már nem is igazán nevezhető Dánia részének. A két eset közötti egybeesés valószínűleg tehát csak a véletlen műve, mégsem asszociálunk azonban tévesen, ha az elsőfilmes dán rendezőpáros, Frederik Louis Hviid és Anders Ølholm nyitóképei alapján a George Floyd-ügy jut eszünkbe. A Csapdában cselekményének ugyanis pontosan azok az általános társadalmi problémák a mozgatórugói, amelyek a tavalyi tragédiához is vezettek: a rasszizmus és a rendőri túlkapás.

Ezenfelül persze konkrétan Dániában jelentkező tünetekkel is foglalkozik a film, mint amilyen az országon belül, a dánoktól tudatosan elkülönülő, párhuzamos társadalomba rendeződő muszlim bevándorlók egysége, akik sokszor ugyanolyan agresszíven lépnek fel a rendőri erőkkel szemben, mint ahogyan az fordítva is történik. A Csapdában tételmondata „az erőszak csak további erőszakot szül” lehetne, megidézve ezzel olyan, hasonló témaválasztású mozgóképes alkotásokat, mint Mathieu Kassovitz A gyűlölete (La haine), a tavalyi év egyik – szintén Franciaországból származó – nagy művészfilmes dobása, a Nyomorultak (Les misérables), vagy az olasz A.C.A.B. – Minden zsaru rohadék. Halványabban pedig szintén ott dereng a képkockái között a John Carpenter-féle A 13-as rendőrörs ostroma (Assault on Precinct 13) és a Kiképzés (Training Day) is.

A fenti példákat látva sejthetjük tehát, hogy a Csapdában zsarufilm ugyan, de nem annyira a nyomozásra, inkább a megállás nélkül pörgő akcióra helyezi a hangsúlyt. A sztori egyetlen testileg, lelkileg is fárasztó és megterhelő nap eseményeit foglalja össze, amelyet beárnyékol egy nem sokkal korábbi – a film elején bemutatott – tragédia: egy arab származású tinédzser súlyos sérülésekkel kórházba került, miután egy csapat rendőr brutálisan megverte, amiért lopott autóval száguldozott a városban. A film eleji híradásokból kiderül, hogy a tizenkilenc éves fiú állapota kritikus, a helyi rendőrség pedig attól tart, hogy ha a srácot nem sikerül az orvosoknak életben tartaniuk, a városban elszabadul a pokol, a fellázadó bevándorlóseregek pedig elégtételt fognak követelni rajtuk. Ebben a rettegéssel és félelemmel átitatott hangulatban indul szokásos járőrkörútjára főszereplő zsarupárosunk, Jens és Mike. Első ránézésre semmi közös nincs a két figurában, hacsak nem az, hogy korábban mindketten szemtanúi voltak az arab tinédzser ellen elkövetett brutális rendőri intézkedésnek – Jens lelkiismeretes és szelíd természetű, míg Mike keménykötésű macsó, aki a színesbőrűeket zsigerből utálja és folyamatosan provokálja, hogy aztán visszaüthessen nekik. Mike furikázza a rendőrfőnök kifejezett tiltása ellenére a bevándorlónegyedbe magukat, hogy egy kis ízelítőt adjon Jensnek abból, milyen alakok is lakják azt, és ettől elmenjen a visszafogottabb kopó kedve a túlkapó társaik ellen való tanúskodástól. Itt aztán nem sokkal később, a megvert fiú halálának kihirdetésekor mindenüktől megfosztva csapdába esnek, és miközben kétségbeesetten bolyonganak a betondzsungelben a kivezető utat keresve, egymás és a jelvény iránt mutatott bajtársiasságuk is próbára tétetik.

A cselekmény középpontjában álló erkölcsi dilemma – hogy ki hogyan és milyen körülmények között védené be a másik rendőr seggét – bivalyerős konfliktusban tetőzik a két főszereplő között. Párosuk csupán a felszínen működik a klisés „jó zsaru és rossz zsaru”-dinamika szerint. A Csapdában című filmben ugyanis senki és semmi sem csak fekete, vagy csak fehér. Mindenki szürke – zsarujaink nem túlrajzolt, vagánykodó egysorosokat pufogtató szegény ember Piszkos Harry-jei, hanem komplex, hús-vér személyiségek. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több dimenziót kapnak, a körülmények okozta kiégettségüket és frusztráltságukat egyre inkább átérezzük és megértjük, ebben pedig – a forgatókönyv erős karakterépítése mellett – az őket alakító Simon Sears és Jacob Lohmann hibátlan alakításai is oroszlánrészt játszanak. Zavaró tényezőként talán csak az róható fel a karakterek terén, hogy egy ponton túl Mike személyiségfejlődése nagyobb képernyőidőt követel, mint Jensé, holott a film elején inkább a „jó zsaru” drámájaként pozicionálják az alkotók a történetüket.

A Csapdában azzal sem vádolható, hogy egyoldalú megközelítésben mutatná be a lakótelepi ostromállapotot. Eredeti címe nem véletlenül a „shorta” szó, ami arabul rendőrt jelent, így a film már ezzel is a kétarcú igazságra reflektál, és a szereplők színterén a másik oldalról is igyekszik felvonultatni éppen elég azonosulható és gyűlöletkeltő karaktert. Ahogy a rendőrök, úgy a bevándorlók is dühösek, elkeseredettek és emiatt sokszor kegyetlenek – drámájuk igazi felelősei a világban zajló politikai események, amelyekre a Csapdában nem tud, de nem is akar megoldást kínálni. Célja inkább a szélsőségesen eldurvuló társadalmi konfliktus húsbavágó ábrázolása, amelyet egyre sokkolóbb jelenetek (kiemelten brutális az a rész, ahol Mike-nak egy rátámadó Rottweilerrel kell elbánnia egy liftbe szorulva) és fojtogató, idegtépően feszült atmoszférateremtés révén ér el.

Zsarukra és bevándorlókra egyaránt kőkemény drámát pakol a dán rendezőpáros, akik igazán remekbeszabott elsőfilmmel büszkélkedhetnek. Filmjük zabolázatlanul pörgős, kellőképpen véres és lehengerlően emberi. A Csapdában nézése közben nem az a jóleső adrenalinlöket járja át az ember testét, amit már megszokott a sötétebb tónusú zsarufilmekkel kapcsolatban. Sokkal inkább valami furcsa viszolygás és zavaró nyugtalanság. Az események ugyanis valószerűbbnek és közelibbnek hatnak annál, hogy azt hihessük, mindez csupán a képernyőinken zajlik…