Mitulescu filmje napjaink égető problémáját tematizálja: a rendőrséggel szembeni bizalmatlanságot. A tragédiánk pedig az, hogy még a fikció sem képes ezesetben olyan immorális történetet eszkábálni, amit a most tapasztalható valóság ne tudna felülmúlni.
A társadalmi kiegyensúlyozottság elévületlen mércéje, hogy a polgárok bizalmat adnak-e a közintézményeknek és a sajtóorgánumoknak. Ebben az évben a romániai közhagulat enyhén szólva harapósra sikeredett, hiszen a caracali botránytól a kormányválságig olyan eseményekkel bombáztak minket, amelyek bizony laposra verhették az államigazgatással szembeni bizalmunkat. Viszont amíg egyesek a port a szőnyeg alá söprik, addig a román filmművészet azzal próbálkozik, hogy lerántsa a leplet a piszokságokról. Poromboiu anno a Rendészet, nyelvészettel a rendőrség intézményét vizsgálta, tavaly pedig a Rotaru-Șarga rendezőpáros által jegyzett Să nu ucizi (Ne ölj) fedte fel a kórházak vakfoltjait. Cătălin Mitulescu legfrisebb játékfilmje, a Heidi, újfent a közbiztonságra fókuszál és így társadalmi szempontból mindenképpen fontos témát boncolgat, de filmalkotásként kispadra kerül újhullámos nagytesóihoz képest.
Vișoiu (Gheorghe Visu) egy nyugdíjazás szélén álló rendőr, aki öregkorára megelégelte a bűn elleni szüntelen harcot és leginkább arra vágyik, hogy pecázgathasson élete hátralevő részében. Felettesének azonban még tervei vannak a megfáradt rendőrrel. Megbízza Vișoiut, hogy keressen fel két prostituáltat, akiknek a továbbiakban tanúskodniuk kell majd egy embercsempészettel és szervezett bűnözéssel foglalkozó ügyben. Vișoiu egy kezdő rendőrrel vág bele a nyomozásba és a kettejük között fennálló korkülönbség rásegít arra, hogy a tapasztalt, mindenkit jól ismerő rendőr képe megformálódhasson. Ennek ellenére ironikus, hogy a páros bár feltűnően hamar megtalálja a keresett nőket, mindez pusztán a véletlen műve. A két prostituált egyikének álneve Heidi (Cătălina Mihai): egy fiatal, gátlástalan és rejtélyes lány, akit Vișoiu megpróbál a felügyelete alatt tartani. A prostituált mozgalmas kihívások elé helyezi a leköszönő rendőrt, aki mindeközben egyre szorongatóbb morális dilemmákba keveredik.
A Heidi alapelve, hogy a rendőri szakma határait kijelölve minél kontűrözöttebb korképet rajzoljon a jelenkori Romániáról. Hétköznapi helyzetek és valós helyszínek pártolják az autenticitás iránti elkötelezettséget, de mindezt annyira nyersen teszi, hogy a film tempója és dramaturgiája leli benne kárát. Számtalan alkalommal utazunk autóban, látjuk a szereplőket az ablakon kinézni, váltanak egy-két, többnyire súlytalan replikát és kiszállnak. Majd ez az egész struktúra ismétlődik. A címszereplőről már elsőre lehet tudni, hogy nehezen bízik meg másokban és ő maga is kiszámíthatatlan természet. Ezáltal a hirtelen eltűnése, a szökései, hazugságai nem jelölnek váratlan fordulatot. Mégis, mintha Mitulescu szánt szándékkal akarta volna alacsony ingerszinten tartani nézőjét, a film utolsó negyedében felkavarja az állóvizet, a bárányt farkasnak kiáltja ki és egy nyitott végszóval perzseli fel a kedélyeket. Az izgalmas percek szájíze viszont keserű, hiszen azok aránytalanul szerveződnek, legalábbis a játékidő egészéhez viszonyítva.
A film mentőmellényeként nem más mint Gheorghe Visu funkcionál, akit pár évvel ezelőtt Bogdan Mirică Kutyák című filmjében fedezhetett fel magának újra a közönség. Visu a rendőr karakterét úgy képes megformálni, hogy kecsesen tudjon egyensúlyozni szimpatikus és antipatikus főhős benyomása között, önmagában váltogatva a jó zsaru-rossz zsaru kombinációját. Persze a karakter árnyaltságához a forgatókönyv szintén hozzájárul, ami ezen támpontok mentén erősebbnek bizonyul a szereplők építkezésében, mint a történetmesélésben. Amint azt Mitulescu egy interjúban megjegyzi: „a kornak súlya van” és ez a kijelentés hangsúlyos visszhangot kap Vișoiu esetében. A kiöregedett rendőr előéletéről nem tudunk sokat, de sejthető, hogy túl van csalódáson, megbánáson és magányon. Heidi felbukkanása reflexszerűen váltja ki belőle az apai hangnemet, de ahogy a kapcsolatuk erősödik, az apa-lánya felállás csendben mutálódik a férfi-nő tengely irányába. Moralitás és vágyakozás tépi egymást, tabu és érzelmi törékenység fenyegeti Vișoiut, aki felkavartságát sokat látott ráncai mögé igyekszik rejteni.
Formanyelve alapján a Heidi eltávolodik a mára már kanonikussá vált újhullámos filmek képi megoldásaitól. A hosszú beállítás és a statikus kameraállás elenyésző, helyettük a jelenetek aprólékosan fel vannak snittelve úgy, hogy általában a kézikamerás felvételek kerülnek előtérbe. Marius Panduru operatőr nyomasztó, szürke színvilágot teremt, amire a latyakos, szépségétől megfosztott tél teszi rá a bélyegét. Az, hogy a mozgások több szögből vannak felvéve és lelkiismeretesen, vágás során felhasználásra is kerültek, kérdésessé teszi, hogy valóban hasznos volt-e ez az eltérő módszer, mivel a részletes, pontról pontra való haladás akadályozza a film ritmusát.
A Heidi kísérteties módon megérezte az aktualitás szelét, mert bár a caracali gyilkosságokkal a történet nem kifejezetten közeli rokon, tematikája felveti a rendőrséggel szembeni bizalmatlanság elhatalmasodását. A tragédiánk pedig az, hogy még a határtalan képzelet ajándékával felruházott fikció sem képes ezesetben olyan immorális történetet eszkábálni, amit a most tapasztalható valóság ne tudna felülmúlni.
