Sabin Dorohoi első nagyjátékfilmje hiába próbálkozik néha kelet-európai thrillerre hajazó elemekkel feszültté tenni történetét, egy releváns és hatásos forma megtalálásának hiányában nem képes érdemleges diskurzust indítani a felvetett problémákról.
Tíz évnyi hosszú fejlesztés, majd a tavalyi cannes-i filmvásáron való bemutatást követően és egy cottbusi közönségdíjjal a háta mögött októbertől a hazai közönség is találkozhat Clarával. Sabin Dorohoi debütfilmjének alapjául 2014-es rövidfilmje (Calea Dunării / kb. A Duna útja) szolgál, amelynek fő témáját már más későbbi kisfilmjeiben is újra feldolgozta (Sărbătoritul / kb. Az ünnepelt). Jól bevált alkotócsapata pedig kitartott következő projektje mellett is: a Clara forgatókönyvírója Ruxandra Ghițescu, a főszerepet pedig 2017-es kisfilmjéhez hasonlóan Török Olga alakítja. (A kisfiú szerepében természetesen új gyerek tűnik fel, az eredeti színész ennyi idő alatt jócskán felcseperedhetett.) S ha mást nem is, a filmek között eltelt jópár év azt biztosan igazolja, hogy a munkalehetőségek miatt külföldre emigráló szülők ma is ugyanannyira meghatározzák a romániai társadalom családmodelljeit, mint tíz évvel ezelőtt.
Clara a németországi Ulm városában vigyáz egy hat év körüli kislányra, aki jelen nem levő édesanyja miatt hozzá kezd meglehetősen kötődni. A valaha tanárnőként dolgozó román emigránsnak jobb megélhetés reményében otthon kellett hagynia 12 éves fiát, akire jelenleg nagyapja vigyáz. Az ilyenformán árvául maradt fiú egy nap megszökik otthonról, s megpróbálja azon az egyetlen úton elérni anyját, ami még összeköti őket: a megannyi országon átfolyó Dunán. A kudarcba fulladt kísérlet miatt Clarának haza kell utaznia szülőfalujába, ahol fiát már a korházban találja. S bár állapota stabil, anyjához fűződő viszonya visszafordíthatatlanul megváltozott.
A film sikeresen túlteszi magát a külföldön dolgozó szülők azon elsőkörös alapdilemmáján, hogy míg gyerekeik jólétéért mennek ki dolgozni, hiányukkal éppen azok fejlődésében hagynak mély nyomot. Clara helyzete attól lesz izgalmas, hogy a németországi kislánnyal kialakult kötődésében meg tudja élni azt, amitől elszakadt és amit kénytelen volt itthon hagyni: a maga anyaságát. Ebben a történetben ő sérül tehát a legkevésbé. Abban a pillanatban pedig, amikor rájövünk, hogy a külföldi idill elhagyása és a hazatérés teher lett számára, Clara tényleg bűnössé válik: eredeti családjának behelyettesítése már valahol meg is történt benne. A forgatókönyv pedig szépen folyamatosan leplezi le ezt, a nyitójelenetekben Clara és Johanna akár fizikai szempontból is közvetlen kapcsolata azt követeli meg tőlünk, hogy a lány édesanyjának higgyük a román kivándorlót, míg váratlanul meg nem tudjuk, hogy valahol messze várja őt az igazi fia.
Az itt és ott kontrasztjának hangsúlyozásában pedig a film fő motívuma is közrejátszik: míg Németországban egy alig feltűnő, békés parkokon átcsordogáló patakként ismerjük meg a Dunát, ami hívogatóan egy harmonikus családi élet reményét ígéri, az csak törtrésze a Romániát elérő vízzuhatagnak, ami a Bánsági-hegyeket kettétörtve semmi jót nem tartogat. A helyszínválasztás azért is sikerült jól – a resicabányai rendező személyes kötődésén túl –, mert Románia sokszor elfeledett, egyik legzordabb környéke embertelenül kiszolgáltatottnak láttatja az egyént, ahol a víz csak elnyel, s nemcsak a jövőtől foszt meg, hanem a teljes elzártságnak és az alig megközelíthetőségnek köszönhetően a jelentől is. S ugyanígy kiábrándítóak az itt megfásult emberek, s az a lehetetlenség, amit Clarának újra meg kell tapasztalnia. A film pedig azzal válik a legkegyetlenebbé, hogy Clara igazi kötődését leleplezve egyszerre azt is bizonyítja, hogy bármilyen külföldi idill csak önámítás lehet, a gazdasági emigránsok ugyanis minden társadalom képzeletbeli hierarchiájának legaljára kerülnek.
Sabin Dorohoi külföldön dolgozó szülők gyermekeként személyes élményekkel a téma nagy szakértője, a személyesség azonban pont hogy kimarad filmjéből. Ez persze nem jelenti, hogy a visszafogott objektív narráció ne lett volna jó döntés, hasonló problémáknak sokszor ez teremti meg a kegyetlen tragédiáját. A Clara pontosan tudja, hogy az évezredforduló után márkajelzésé vált román film sikere nem az anakronisztikus terekben és 4:3-as képarányú modoros nosztalgiában rejlett, hanem az égető társadalmi problémák hiperrealista érzékenységű felismerésében. Ennek folytatásával azonban sajnos mintha olyanról próbálna újat mondani, amiről előtte már kétszer is elmondtak mindent. A film túlságosan hisz tárgyának súlyában, s a helyzet felvázolásán túl nem igazán próbál meg bármi lényegi gondolatot hozzáfűzni a történethez. Sokak számára valószínűleg sokkoló a film végi kiírás, miszerint több mint 5 millió román külföldön keres megélhetést, kérdéses azonban, hogy mennyire sikerült ezek közül egyetlent kiemelni. A saját nyomorunkkal való szembesítést már annyiszor megkaptuk, s így bár a téma aktuális lehetne, csak legyinteni tudunk: azt eddig is felfogtuk, hogy társadalmi problémák léteznek.
