Ki a gyerek „igazi” anyja? Aki megszülte, vagy aki örökbe fogadta? Szakonyi Noémi Veronika első nagyjátékfilmje a magyar közéleti kérdésekre való reflektálás helyett inkább lélektani síkon foglalkozik egy átpolitizált témával.
A női test, különös tekintettel a méhre, mindig is egy polarizált terület volt, aminek rendeltetéséről és jogairól nem feltétlenül a tulajdonosa dönt. Az utóbbi években megint egyre erősödik a magzat védelmét az anya döntése elé helyező konzervatív nézőpont, ami nemrég az amerikai és a magyar abortusztörvények szigorításában is megmutatkozott. A filmművészet is reagált az egyre jobban veszélybe kerülő női autonómiára a terhességmegszakításról szóló filmek elterjedésével, melyek hősei megpróbáltatások árán, de többnyire elérik céljukat. Mi van akkor, ha a hősnő nem tudja vagy nem akarja elvetetni a magzatot, de felnevelni sem? Az örökbeadás nem kevésbé kényes terület, mint az abortusz, és ennek az egyik legkritikusabb szakaszára fókuszál a Hat hét.
Áldatlan állapotok – Az abortusz témája a kortárs játékfilmben
A korábbi évtizedek klasszikusaival szemben a kortárs alkotók biztosra mennek: kényes bioetikai kérdések mélyre ható feszegetése helyett inkább az érzékenyítést és az agitációt választják.
Ahogy arra a cím is utal, Magyarországon az örökbeadásról szóló papírok aláírásától kezdve hat hét áll a biológiai anya rendelkezésére, hogy meggondolja magát. A jogszabály a szakértőket is megosztja, és nem nehéz látni, hogy miért. Hat hét alatt az örökbefogadó szülők mély kötődést alakítanak ki a gyermekükkel, ezért kegyetlenség tőlük visszavenni a babát. Hat hét viszont rendkívül kevésnek érződik arra, hogy a biológiai anya visszafordíthatatlanul lemondjon gyermekéről – pláne, ha egy hormonok által vezérelt, érzelmi hullámvasúton utazó tinédzser anyáról van szó. A Szarajevói Nemzetközi Filmfesztiválon debütáló és a miskolci CineFest versenyprogramjába beválogatott Hat hét főhőse egy terhes kamaszlány, aki az élsportban látja a kiutat a szegénységből, de ezt a tervet szabotálni látszik először maga a kilenc hónap várandósság, majd az örökbeadás utáni érzelmei. A szülés után a lány azonnal és látszólag határozottan mond le a kisbabáról, de a hetek teltével egyre inkább kételyei támadnak.
Zsófi nem egy Juno-karakter, nem ő a szellemes és laza csajszi, jófej szülőkkel és még jobb dumával – sokkal jobban emlékeztet egy hús-vér kamaszra, állandó bizonytalansággal, kínos viselkedéssel és végtelen makacssággal. A nehéz családi körülmények között élő, alkoholista és mentálisan beteg anyja által egyedül nevelt Zsófi valahol már most szülő, hiszen húgáról és anyjáról is lényegében ő gondoskodik, de a saját gyermek nevelése újabb anyagi és érzelmi terhet, egyben az asztalitenisz-sportkarrier végét jelentené. Román Katalin személyében a rendező megtalálta a magyar Elle Fanninget, aki végig hiteles magában tépelődő tiniként, manírmentes játékkal jelenítve meg a dac mögötti törékenységet, az elszánt minifelnőtt mögötti gyámoltalan gyermeket.
Szakonyi dokumentumfilm-rendezőként végzett, és kezdetben dokumentumfilmként szerette volna feldolgozni a hat hetes szabályt is, de a téma érzékenysége és a kamera befolyásoló ereje miatt inkább a fikció mellett döntött írótársával, Daoud Dániellel. A dokumentarista stílust viszont megőrizte: filmjében a Dardenne testvérek letisztult szociodrámája és a román új hullám autentikus társadalmi tablója is megidéződik. Mintha már maga az időkeretet jelző cím is szándékosan kötné magát a kortárs realista film nagyjaihoz. A Két nap, egy éjszaka és a 4 hónap, 3 hét, 2 nap is szorult és kilátástalan helyzetben lévő nők kálváriáját követi nyomon egy hasonlóan nyomorgó vagy teljesen részvétlen emberekből álló környezetben, de ide sorolhatnánk még az anyaszerepet szintén maró őszinteséggel ábrázoló magyar filmeket, a Kilenc hónapot vagy az Egy napot is. A Hat hét már a címével is egy olyan „nem hivatalos műfajba” sorolja magát, ahol a kifutó idő és a döntés lehetetlensége egyszerre teremt elviselhetetlen feszültséget, az emberközeli drámát pedig a rosszul működő rendszer megjelenítése mélyíti el. Itt sincsenek igazi gonoszok, csak tragikus karakterek: Zsófi anyjának (Járó Zsuzsa) esendőségével és az örökbefogadó szülők (Balsai Móni és Mészáros András) félelmeivel is lehet azonosulni, semmi sem fekete-fehér, nincsenek egyértelmű jók és rosszak.
A Hat hét mégsem tudja igazán beváltani a címben rejlő ígéretét. Tipikus fesztiválfilm abban az értelemben, hogy majdhogynem bármelyik európai ország panelrengetegében játszódhatna. A címadó jogszabályt leszámítva nincs benne lokális sajátosság, holott az örökbefogadás nem kevésbé átpolitizált téma Magyarországon, mint az abortusz, ahol az Alaptörvény hírhedt „az anya nő, az apa férfi” családdefiníciója lényegében ellehetetleníti az egyedülállók – és így az egyedülállóként örökbefogadó meleg párok – örökbefogadását. A magyar szivárványcsaládok kihívásaira reflektáló Anyáim története című dokumentumfilmnek Szakonyi az egyik producere, a Hat hét viszont látványosan távol tartja magát az aktuálpolitikától.
Egyáltalán nem hiányzik belőle a témában készülő filmek nagy többségének állásfoglalása és kiáltvány-jellege, hiszen egy olyan tinédzser szemszögéből ismerjük meg a történetet, aki egyébként sem politikai elköteleződés alapján hozza a döntéseit. Ugyanakkor a magyar közélettől és -érzettől való távolságtartás miatt veszít is erejéből a film, ami nagyon máshogy működne, ha Zsófi a szigorú abortusztörvények miatt lenne kénytelen megszülni a gyermekét. Végső soron talán mégis szerencsésebb a téma politikát magáról lepergető feldolgozása – az ég óvjon meg az ebből abortuszellenességet kiolvasó értelmezésektől –, hiszen így is szívbemarkoló látni a kamaszlány küzdelmét, aki keresi fogódzkodót, de senkitől nem számíthat támogatásra. És persze ha akarunk, beleolvashatunk egy elég markáns üzenetet: ebben az országban a magzat védelme szent, csak éppen a születés pillanatától hagyják magukra a gyerekeket.
