Az idei Filmtettfesztet nyitó Hat hét kapcsán beszélgettünk a film rendezőjével, Szakonyi Noémi Veronikával, és forgatókönyvíró párjával, Vincze Máté Arturral a film születéséről, a nyílt örökbefogadásoknál bevezetett hat hetes törvényről, dokumentum- és játékfilmes formák közötti átjárhatóságról, pingpongról és papagájokról. (A cikkben spoilerek lehetnek!)
Noémi, te Pekingben tanultál a Filmakadémián. Mit jelentett egy annyira más kultúrában filmezést tanulni, és miért volt fontos számodra mégis hazatérni?
Noémi: A közgázon tanultam nemzetközi kapcsolatok szakon, és egy magyar ösztöndíjjal lehetőségem nyílt Kínába menni nyelvet tanulni. Egyébként pont akkor felvételiztem az SzFE-re is, Mátéval egy osztályba kerültünk volna, de megkaptam a kínai ösztöndíjat, és úgy voltam vele, hogy nem tudom, mikor lesz még lehetőségem Kínában tanulni. Kint egy év alatt megtanultam kínaiul, amennyire tudtam. Dolgoztam egy színházban, és ott mesélték a kollegák, hogy a Pekingi Filmakadémián van filmrendező szak, ahova külföldiek is felvételizhetnek. Másnap leadtam a jelentkezésemet egy egyéves filmrendezői képzésre. Pekingben bármi jött szembe, az érdekelt. Erős vizuális és lélektani izgatottság volt bennem végig, ami arra irányult, hogy megértsem ezt a társadalmat mindenféle aspektusból, és olyan közel kerüljek hozzájuk, amennyire csak lehet. Ez adta az utolsó löketet ahhoz a felismeréhez, hogy ugyan izgi dolog a diplomácia, de nem az én világom, más szinten kell megértenem és reflektálnom a körülöttem lévő folyamatokra. Így eltöltöttem egy évet a rendezői képzésen, ahol elkészíthettem az első kisfilmemet. Utána nagyon szerettem volna folytatni a tanulmányaimat, de tudtam, hogy nem Kínában, hiszen a cenzúra kibírhatatlan volt, az én diplomafilmemet sem vetítették le. Azt éreztem, hogy sok mindent magamba szívtam, ami a kínai esztétikával és történetmeséléssel kapcsolatos, rengeteget kaptam a tanáraimtól, és az osztálytársaimtól, akik fantasztikusak voltak, de szeretnék egy szabadabb világban továbbtanulni. Akkor indult az SzFE-n Almási Tamás és Kékesi Attila dokumentumfilm-rendező mester osztálya, ahova felvettek.
Ebben az osztályban lettetek osztálytársak. Mi a szakmai együttműködésetek rövid története?
Noémi: Már rögtön a második héten terepmunkára mentünk, ami azt jelentette, hogy elutaztunk egy vidéki településre, hogy egy hét alatt forgassunk egy filmet. Beosztották a hétfős osztályt csoportokba, Máté meg én lettünk az egyik csoport. Ahogy elkezdtünk együtt dolgozni, már az elején egyértelművé vált, hogy alkotásban partnerek tudunk lenni, de akár az életben is. Szép lassan egymásba szerettünk, és elkezdtünk együtt dolgozni.
Máté: A végzés után pedig úgy döntöttünk, hogy alapítunk egy céget, és a volt osztálytársainkkal együtt kezdünk el majd pályázni különféle uniós és magyar forrásokra. Így kezdtünk el igazából producerkedni is és filmeket gyártani Magyarországon.
Noémi: Ami még érdekes, hogy osztálytársak voltunk az SzFE-n, de néhány évvel utána úgy döntöttünk, hogy szeretnénk játékfilmezést is tanulni. Mivel akkor rengeteget dolgoztunk az Egyesült Államokban, és szívesen éltünk volna ott, úgy határoztunk, hogy felvételizünk az NYU Tisch School of the Arts-ra. Szerencsére felvettek mindkettőnket ugyanabba az osztályba, sikerült ösztöndíjat is szereznünk, úgyhogy el tudtunk menni New Yorkba tanulni. Máté pont a napokban diplomázott.
A ká-európai Juno – Szakonyi Noémi Veronika: Hat hét
Ki a gyerek „igazi” anyja? Aki megszülte, vagy aki örökbe fogadta? Szakonyi Noémi Veronika első nagyjátékfilmje a magyar közéleti kérdésekre való reflektálás helyett inkább lélektani síkon foglalkozik egy átpolitizált témával.
Említetted a kínai cenzúrát. Ehhez képest mennyire volt nehéz Magyarországon támogatást szerezni egy ilyen szociálisan érzékeny témához?
Noémi: Mi azt gondoltuk, hogy nem lesz könnyű, mivel a téma egyre átpolitizáltabb, de mégis kaptunk támogatást. Pont akkor költöztünk haza New Yorkból, 2020 márciusában, mivel ott nagyon rosszak lettek a járványkörülmények. A producerünk, Romwalter Judit hívta fel a figyelmünket erre a pályázatra. Egy hét volt a leadási határidőig, és mondta Máté, hogy olyan régóta gondolkodunk a Hat héten, miért nem próbáljuk meg. Megírtunk gyorsan egy szinopszist, ami Juditnak is tetszett, és beadtuk. Mivel nem évekig készültünk rá, annyira hirtelen történt, hogy nem uralkodott el rajtunk a félelem, hogy sikerül-e. Szerintem nagyon kompetitív pályázni itthon, és nehezebb ilyen típusú szociális témákra támogatást találni.
Máté: Talán a Filmintézet döntőbizottságának, akik akkor viszonylag újonnan álltak föl, az is imponált, hogy ez egy olyan téma, aminek van valóságalapja. Hogy mi játékfilmes formába szeretnénk megvalósítani, de kutatómunkán alapul – ezt beleírtuk a pályázatba is.
Noémi: Igen, az elejétől kezdve szerették ezt a témát, azt éreztük, hogy fontos nekik és támogatóak.
Nektek mi a kapcsolatotok a témával?
Máté: A mesterképzésen a diplomafilmem egy nevelőszülő és egy édesanya kapcsolatáról szólt. Öt olyan testvért követtem, akiket az állam elszakított az édesanyjuktól, és elhelyezték őket egy nevelőszülőnél. Így jöttek a további témák, amelyek az örökbefogadáshoz kapcsolódnak. Van egy nemzetközi örökbefogadással foglalkozó dokumentumfilmünk, amit már évek óta készítünk Noémivel. Az egy amerikai házaspárról szól, akik Magyarországról fogadnak örökbe három roma kislányt, az ő életüket és sorsukat követjük nyomon Amerikában, ahogy felnőnek és elvesztik a magyar nyelvtudásukat, hamar megtanulják az angolt, és teljesen más emberek lesznek. A kutatásaink során a civil szervezetek képviselői és újságírok segítettek jobbnál jobb szereplőket találni. A „hat hét” pedig mindenhol szembejött. Nagyon ellentmondásos törvény, ami 2014 óta létezik Magyarországon a nyílt örökbefogadásnál. Sok ember számára túl hosszú időszak, van, aki azt gondolja, hogy nem is kéne ez a szabály, de van, aki azt gondolja, hogy abszolút szükséges. [Ennyi ideje van meggondolni magát az örökbeadónak és az örökbefogadónak egyaránt – a szerk.] Megosztó. És igazából nekem a tét az, ami nagyon izgatott, hiszen ennek az időszaknak tétje van az adott életekben. Ezt szerettük volna követni.
Noémi: Közben én koproducerként részt vettem az Anyáim története című filmben, ami egy leszbikus pár gyermekvállalásáról szól. Tehát az örökbefogadás sokszor begyűrűzött hozzánk, nagyon érdekel minket ez a téma.
Mi teszi családdá a családot? – Dér Asia, Haragonics Sára: Anyáim története
Dér Asia és Haragonics Sára Anyáim története című, a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon is díjazott alkotása pontosan úgy és arról szól, ahogy azt a cím is sugallja: két nő szülővé és családdá válásának történetéről, sallangok és mellébeszélések nélkül.
Talán a dokumentumfilmes múltatok miatt képzeltétek el a Hat hetet először dokumentumfilmként, aztán a kamera befolyásoló ereje és az alanyok védelme miatt döntöttetek a játékfilm mellett. Mit jelentett a dokumentumfilmes esztétikáról a fikció felé való áttérés?
Noémi: Nem volt olyan nagy bökkenő, mert akkor már New Yorkban három éve folyamatosan kisjátékfilmeket készítettünk az egyetemen. Végig ott lebegett, hogy ezt meg kell csinálnunk, de ha nem lehet dokumentumfilm, mert nem mehetünk elég közel, akkor talán a fikció a megfelelő forma. A rövid idő és a sok hirtelen körülmény miatt kibuggyant magától, hogy ennek akkor játékfilmben kell megszületnie. Ugyanakkor annyira sok kutatást végeztünk már addigra, hogy pontosan tudtuk, miről van szó. Volt egy erős alapunk, amihez aztán nem is kellett sokat hozzárakni, csak leírni a helyzeteket, meg összegyűjteni azt, hogy a kutatásaink során mi érintett meg minket legjobban. Mindketten megfigyelői attitűddel rendelkezünk. Az írás nekem például egy meditatív állapot, egy olyan folyamat, ahol tényleg elmerülök a jelenetekbe. Amikor elkezdek írni, megfigyelem mi történik, hogyan reagálnak a szereplők, mit mutatnak meg magukból és mit nem, mi történik a helyszínen, illetve a falakon túl. Minden apró részletre figyelek, és csak utána jöhet az írás. Fontos volt nekünk, hogy azt az esztétikát, ami a dokumentumfilmezésben adott, megtartsuk. Az előkészítés során teljesen felépítettük Katuval (Román Katalin) és a többi színésszel, autentikus szereplővel a karaktereket, hogy a forgatáson Zolinak (Dévényi Zoltán operatőr) már csak közel kelljen mennie, táncolnia és lélegeznie velük, mint ahogy egy dokumentumfilm készül, csak nyilván konstruált keretek között.
Máté: Ez a szemléletmód és vizuális koncepció nem működött volna így, ha Katu nem nyújt ennyire zseniális alakítást minden egyes jelenetben.
Az akár Amerikában, akár Magyarországon is tapasztalt egyre erősödő konzervatív nézőpontok ellenére a filmben ti nem szociális/politikai állásfoglalásra törekedtek. Talán a kutatásaitok alatt meghallgatott személyes történetek miatt ennyire fontos számotokra a lélektani fókusz?
Noémi: Az Anyáim történetében például nagyon fontos volt a politika, bele kellett állni, az üzenet tiszta volt. A Hat hét esetében viszont mi arról szerettünk volna beszélni, hogy ezalatt a hat hét alatt mi történik az örökbeadó anyában, és ez a politikai realitásokon felül áll. Őszintén szólva nem is gondoltunk rá, hogy direkten reflektálni kellene, mert kutatásaink során nem találkoztunk ezzel. Azt érzem, hogy hamis lett volna egy kimódolt intellektualizálás, ami ettől a filmtől és a karakterek realitásától ebben az adott történetben idegen. Ami igazán fontos volt nekünk, hogy a magyar társadalom által sokszor stigmatizált és megvetett életet adó anyák lelki folyamatait, motivációit, és emberfeletti küzdelmeit bemutassuk, és azt mondjuk, hogy nincs baj, éretten döntöttek. Minden nőnek megvan a joga ehhez a döntéshez, amit mindenki másnak tiszteletben kell tartania.
Máté: Ez egy karakterközpontú film. És a karakterválasztásunkat megerősítették a civil szervezetek is, mert az örökbefogadó, örökbeadó és a segítő háromszögéből egyébként az örökbeadók azok, akik a legtöbbet vesztik, ők a legkiszolgáltatottabbak. Azért is szerettük volna Zsófit követni, hogy jobban meg tudjuk őt vizsgálni. Úgy tudtunk igazán mélyre menni a lelki világába, ha arra koncentráltunk, ő hogy él meg pillanatokat, mi befolyásolja, hogyan dönt, hogyan gondolkodik, hogyan lép tovább.
A belső világra való figyelés miatt a környezet ábrázolása nem annyira specifikus. Célotok volt egy általános érvényű, egyetemesebb üzenet megfogalmazása?
Noémi: Nüanszokban, de a történet a magyar valóságba van ágyazva. A kórházi jelenetektől kezdve a gyámhivatalon át – aki volt ilyen helyeken, az ismeri ezt a világot –, illetve az interakciók, amiket megfigyeltünk a kutatásaink és a beszámolók alapján mind a magyar valóságra épültek. Persze az anyai tét, az univerzális. Mindenhol létezik a hat hét is, az Egyesült Államoktól kezdve Németországig (ahol nyolc hét van), ez egy olyan téma, amihez a világon mindenki tud kapcsolódni. De mégis, abban specifikusak szerettünk volna lenni, hogy ez egy felismerhetően magyar történet legyen, hús-vér magyar szereplőkkel. A helyszínválasztás például organikusan alakult, nem feltétlenül felismerhető, hogy ez Budapest, bármelyik magyar nagyváros lehet. Fontos volt, hogy olyan helyzetek legyenek a filmben, amik mindannyiunk számára ismerősek, és kötődni tudunk hozzájuk.
Mennyire fontos a szereplők felépítésének folyamatában a casting?
Noémi: Nagyon. Azt tanultuk Amerikában, hogy 90 százalék a casting, a másik 90 pedig a forgatókönyv. Onnantól kezdve meg azt csinálsz, amit akarsz, nem nagyon lehet elrontani.
Máté: Nagy hangsúlyt fektettünk a castingra, és szerencsére a producerünk lehetőséget teremtett, hogy egy, csak erre a célra kialakított irodában heteken át, nagyon sok színészt tudjunk megnézni. Noémi még improvizáltatott is azokkal a színészekkel, aki nyitottak voltak rá.
Noémi: Szerintem a színészek a legfontosabb alkotótársaink ebben a folyamatban. Rengeteg szöveg és pillanat bekerült tőlük. Nemcsak színészekkel dolgoztunk, hanem autentikus szereplőkkel is, például a pingpongos lányok közül még soha senki nem állt kamera előtt. Ők mind profi sportolók, országos és Európa-bajnokok. Szuper volt velük dolgozni, lelkesítő energiát hoztak a filmbe, és türelmesen magyaráztak, segítették Katut a koreográfiával, miközben figyeltek a karakterükre. Inspiráló volt együtt dolgozni ennyi különböző energiával: profi színészekkel, autentikus szereplőkkel és Katuval, akinek ez volt az első szerepe.
Mennyire kellett alakítani a forgatókönyvet és Zsófi karakterét Román Katalinhoz?
Noémi: Nem kellett. Megtaláltuk, ő volt Zsófi.
Fontosnak tartottátok, hogy a kutatás alatt megismert történetekből Román Katalin is építkezzen. Mennyire volt összetett a felkészülés számára?
Máté: Az addigra kialakított viszony a civil szervezetekkel, örökbeadókkal, örökbefogadókkal lehetővé tette azt, hogy még egyszer le tudjunk velük ülni, úgy, hogy Katu is ott van, és ő is fel tudja tenni a saját kérdéseit, ami neki fontos volt a szerephez.
Noémi: Szülésfelkészítésen is részt vett, minden nap sportolt, járt pingpongozni, könyveket olvasott, nagyon komoly kutatómunkát folytatott. Azt éreztem, hogy minden egyes nappal jobban magára húzta Zsófi bőrét. A forgatáson pedig minden pillanatban jelen volt. Kevésszer találkozok ennyire alázatos és fegyelmezett emberrel, mint ő. Fantasztikus, ahogy szinte method actinget csinált végig zsigerből, anélkül, hogy tudta volna, hogy az micsoda.
Említetted az intenzív pingpongfelkészülést. Ha már sport, miért pont asztalitenisz?
Máté: A társíróval, Daoud Dániellel még nagyon régen beszéltünk erről a filmről, és ötleteltünk, hogy jó volna olyan sportot választani, ami nem annyira közismert és agyonhasznált filmeken.
Noémi: Meg fontos volt, hogy hiteles legyen társadalmilag, legyen realitása, hogy Zsófi tényleg pingpongozhat. Ahogy az is fontos volt, hogy egyéni sport legyen, de párban, csapatban is játsszák, hogy megjelenhessen az izoláltság és a féltékenység, Zsófi gyermeki énje.
Máté: Szerencsére nagyon hamar találtunk klubot, ahova Katu tudna járni minden nap pingpongozni. Amikor elmeséltük, hogy miről szól a film, az egyik helyi edző kikerekedett szemmel fordult hozzám, és mondta, hogy ugyanez történt a barátnőjével, aki bajnok pingpongozó volt a 80-as években. Ő sem vette észre, illetve nagyon sokáig titkolta, hogy terhes volt, nagy, bő pólókban járt le edzeni, takarta, ameddig tudta. Úgyhogy megerősítette az élet, hogy ez a történet, amit megírtunk, meg is történhetett akár.
Noémi: Féltünk tőle, hogy a pingpongot hogy lehet jól megmutatni, de ahogy írtuk a forgatókönyvet, észrevettük, hogy remek a ritmusa, olyan mint Zsófi, a rövid, éles ütések jól rímelnek a karakterére. Ad egy lüktetést, akár a szívhang, ez is eszünkbe jutott. Amikor az operatőr elolvasta a forgatókönyvet, az első kommentje az volt, hogy ezt nagyon nehéz jól feldolgozni vizuálisan, annyira gyors és bonyolult. Onnantól kezdve én folyamatosan ezen szorongtam, amit tetézett, hogy a pingpongedzők megkérdezték, hogy akkor hány év van felkészíteni Katut, mi pedig mondtuk, hogy két hónap. Voltak álmatlan éjszakáink, amiken azon gondolkodtunk, hogy nem kéne-e kosárlabdára váltani. De nagyon örülünk, hogy megtartottuk a pingpongot, és engedtünk ennek a kihívásnak.
A filmben foglalkoztok a szabadság és felelősség kérdéseivel, ennek akár egy allegóriája lehet a papagáj.
Noémi: Azok közül, akikkel találkoztunk, sokaknak volt papagájuk, meg kisállatuk, ezért is ragaszkodtunk ehhez. Zsófi egy parentifikált gyerek, és persze végül Rudi is rámarad. A papagájjal való kapcsolatát párhuzamba állítottuk a gyerekhez való lelki közeledéssel, illetve Kübler-Ross féle gyász szakaszaival: először dühös és elutasítja, aztán észre sem veszi, csak úgy ösztönből etetni kezdi, a végén már simogatja, ő vigyáz rá, és aztán „el tudja engedni”.
A film premierje a Szarajevói Filmfesztiválon volt, Magyarországon a miskolci CineFesten mutattátok be. Mi fontosabb számotokra: a hazai vagy a nemzetközi közönséghez való eljutás?
Noémi: Mindkettő. Azért fontos a magyar közönség, mert elsősorban nekik szól a film, továbbá erről a témáról szerintem beszélni kell most itthon, illetve azokról a dolgokról is fontos beszélni, amiket a film közvetlenül és közvetetten érint. Közvetlenül például az életet adó anyák döntésének elfogadása és támogatása, a megbélyegzés és a másik oldalról a szégyenérzet visszaszorítása, vagy az, hogy ismét kötelező legyen az örökbefogadási tanfolyam, ami a legfontosabb része az örökbefogadó szülők felkészítésének. De a film kapcsán olyan kérdésekről is fontos diskurzust indítani, hogy például miért nincs normális felvilágosítás az iskolákban. Én se ismertem a testem ennyi idősen, ez velem is tök simán megtörténhetett volna. Mert elpirultunk, elvicceltük, otthon se igazán beszéltünk róla, az iskolában pedig mindig kiröhögtük a felvilágosítót, aki jött. Fontos kérdés az is, hogy miért csúsznak ki ezek a lányok az abortuszból. Beszélni kell a magyarországi abortusszal kapcsolatos új, kegyetlen szabályozásról, a bürokráciáról, és az egyre szűkülő mozgástérről. Közben az ember nemzetközi filmkészítőként persze kíváncsi a nemzetközi közönség reakciójára is, meg jó érzés az, hogy külföldön is tudnak hozzá kapcsolódni. Miskolcon például nemzetközi zsűri volt, akiktől kaptuk a díjat, és magyar közönség, akik meg hatalmas tapssal fogadták a filmet, az csodálatos volt.
Milyen terveitek vannak ezek után?
Máté: A rendezés és írás mellett mi producerként is dolgozunk az otthoni filmgyártó cégünkkel, ahol elég sok futó projektünk van, és ugyanolyan lelkesedéssel szeretnénk erősíteni és támogatni a rendezőket.
Noémi: Most Dér Asiának a legújabb filmje fog elkészülni, aminek a címe Nem haltam meg, közben készülőben van egy bhutáni dokumentumfilmünk, a Bruttó Nemzeti Boldogság, aminek Zurbó Dóri és Arun Bhattarai a rendezői. Illetve elkészült az első virtuálisvalóság-projektünk Fazakas Fanni rendezésében Hiányzó 10 óra címmel, ami Meggyes Krisztina dokumentumfilmjén alapszik, és jövőre egy szociálpszichológiai kutatást is elindítunk a projekt kapcsán. Ezzel a járókelő effektus és a közöny csökkentése a célunk, illetve az, hogy a fiatalokat edukáljuk a Gina nevű partidrogról. Meg van Máté amerikai doksija, nekem is van még egy személyes dokumentumfilmem, amit nagyon régóta forgatok a családomról. De persze van egy új filmtervünk is, ami igazából régebbi, mint a Hat hét, és annak már van is forgatókönyve, szerintem arra fogunk rákanyarodni.
Máté: A történet New Yorkban játszódik, és szintén a valóságon alapszik. Amíg kint éltünk, különféle dokumentumfilmes témákat kutattunk, és ott futottunk bele egy nagyon érdekes társadalmi problémába. Magyarországról egyre több 50 és 60 év közötti hölgy próbál szerencsét Amerikában, akik illegálisan tartózkodnak az országban. Turista vízummal érkeznek, és olyan munkákhoz jutnak ott kint, ahol megbecsülik őket, jó pénzt keresnek, és azt a pénzt vissza tudják fordítani itthon különféle hitelek rendezésére és a családjaik megsegítésére. Viszont mivel illegálisan dolgoznak, ezért a társadalom láthatatlan rétegét képzik, nem hagyhatják el az országot, mert visszatéréskor kitoloncolnák őket. De közben az amerikai álmot is van lehetőségük megélni, szabadon utaznak az országon belül, és kiélvezik a fogyasztói társadalom lehetőségeit. Tényleg nagyon színes személyiségek. Az egyik hölggyel többször is találkoztunk, sokat beszélgettünk, nagyon inspiráló volt a története, és elkezdtünk írni egy forgatókönyvet. Mivel dokumetumfilmben lehetetlen lenne követni az ő mindennapjait, ezért biztos, hogy erről a témáról is játékfilmet szeretnénk készíteni.
