Egyszerű, hiteles és nagyon magyar film az Egy nap az anyák munkájáról és az örökös rohanásról, de Szilágyi Zsófiát nem a nőiség kérdései érdekeltek igazán a filmben. Erről, és a rendezés nélküli évekről, a minimalizmushoz szükséges bátorságról, valamint a közéleti megnyilatkozásáról is beszélgettünk vele és Péli Sári gyártásvezetővel.
Tizenegy éve végeztél a színművészetin, utána olyan filmekben dolgoztál rendezőasszisztensként, mint a Pánik vagy a Testről és lélekről. Régen bevett gyakorlat volt, hogy a fiatal filmesek az idősebb, tapasztalt rendezők mellett tanulták ki a szakmát, és évek alatt mászták meg az első filmig vezető ranglétrát. Szükséged volt ezekre az asszisztensévekre, hogy megcsináld az első filmedet?
Szilágyi Zsófia: Úgy látszik, Igen. Ugyanakkor tartottam tőle, hogy örökre asszisztens maradok. Frusztráló, ha azt érzi az ember, hogy évek óta nem lép előre, de fontos felismerni, hogy közben rengeteget tanulhat, amire szüksége lehet később, amikor ő rendez. Én Enyedi Ildikótól tanultam a legtöbbet, többek közt azt, hogy mit lehet kihozni egy helyszínből. Emlékszem, terepszemlére mentünk a Francia Intézetbe, és amikor megláttam azt a félemeleti fura teret, arra gondoltam, hogy Ildikó biztos megoldaná itt a menzát. Két helyszín lenne egy helyen, nem kellene nap közben költözni, rengeteg időt nyernénk, többet lehetne dolgozni a jeleneteken. Úgyhogy ez lett a menza, ahol Anna a kollegájával beszélget az Egy napban. Szemléletmódot lehet elsajátítani valaki mellett. Néha úgy, hogy észre se veszi az ember.
Hogyan sikerült továbblépned az asszisztenskedésen?
Sz.Zs.: Elindult az Inkubátor Program, és úgy éreztem, ezt a filmtervet ebben a formában el lehet készíteni.
Enyedi Ildikó, aki a tanárod volt az SZFE-n, és aki 18 év kihagyás után készítette el a Testről és lélekről-t, abban is segített, hogyan kell átvészelni a rendezés nélküli éveket?
Sz.Zs.: Attól tartok, erre neki sincs jó stratégiája. Azt nyilatkozta, hogy ez elveszett idő volt, amiből nem tanult semmit, csak túlélte valahogy. Ugyanakkor tanított az egyetemen, szóval legalább a mi számunkra az órák, amiket tartott, biztos nem volt elvesztegetett idő.
Sári, a Testről és lélekről-ben te is dolgoztál gyártásvezetőként. Milyen volt közelről figyelni a film sikerútját?
Péli Sári: Csodálatos. Ildikó a forgatás után is ugyanúgy megbecsüli a stábját, mint előtte. Az Oscar-jelölésig vezető út minden lépésébe bevont minket. Tájékoztatott e-mailben, mi történik éppen a filmmel, és a berlini filmfesztivál után az egész stábot meginvitálta magához egy reggelire. A stábok ideiglenes közösséget alkotnak, a forgatás után általában szétszélednek, de Ildikóval jóval utána is szeretetteljes hangulatban tudtunk együtt ünnepelni. Az Egy nap sikerét is így, csapatként éltük meg, amiben nagy szerepe volt Zsófinak. Fontos, hogy egy rendező milyen hangulatot teremt a forgatáson. Nálunk a gyerekek és a családjaik is tartják a kapcsolatot, úgy tűnik, tartós és kiterjedt kapcsolatrendszer alakult ki az Egy nap stábtagjai között.
Az Egy nap sikerében annak is szerepe lehet, hogy Magyarországon kevés film készül arról, milyen itt és most az életünk. Ennek mi az oka szerintetek?
Sz.Zs.: Jó kérdés. Még azt se lehet mondani, hogy ezeknek a filmeknek ne lenne hagyománya, elég csak a Szociológiai Filmcsoportra gondolni a 70-es évekből. Varga Balázs filmtörténész mondta, hogy ő most a kelet-európai sorozatokat elemzi ilyen szemmel, mert mintha éppen azokban kezdődött volna el a rendszerváltás és a közelmúlt feldolgozása. Az Aranyélet például odaért a mai, hús-vér valóságunkhoz, és ez a ráismerés élményét adja a nézőnek.
P.S.: Bátor vállalás ennyire hétköznapi történethez nyúlni. Nehéz lehet egy fiatal filmrendezőnek azt mondani egy pályázaton, hogy az én történetem az lesz, hogy egy anya felkel reggel, és csak megy, megy egész nap. Amikor elolvastam Zsófi forgatókönyvét, éreztem, hogy nem lesz unalmas film, de ha csak hallottam volna róla, lehet én is felhúzom a szemöldökömet. Ebből a szempontból meg lehet érteni a rendezőket, akik inkább tekernek egyet a jelenkori problémákon, és áthelyezik a történetet egy másik korba vagy környezetbe, mert attól figyelemfelkeltőbb vagy eladhatóbb lesz.
Tényleg kellett bátorság ahhoz, hogy belevágj az Egy napba?
Sz.Zs.: Kellett. De minden filmhez kell. Sosem lehet tudni, mi lesz egy forgatókönyvből, és a film tényleg azt jelenti-e majd, amit szerettél volna. Ennél a filmnél leginkább attól féltem, hogy dögunalmas lesz. Ha a vállalás minimalista, az ember azt a kockázatja, hogy végül nem lesz ott semmi. A háttértörténetre, a megcsalásra csak utalásokat teszünk a nap során, és aggódtam, vajon érteni fogják-e ezeket a nem túl direkt jeleket, hogy azért akar rossz autóba szállni Anna, mert fejben máshol jár. Aggódtam azon is, hogy mi lesz, amikor a néző rájön, hogy most tényleg azt kell végignéznie, hogy ez a nő elmegy az iskolába, az óvodába, a boltba, intézi a család dolgait, ahelyett, hogy a drámával törődne. Nem engedi-e el a filmet ezen a ponton, hogy na jó, ebből nem kérek.
Ennek ellenére nem toltad el könnyedebb, szórakoztató irányba a filmet.
Sz.Zs.: A műfajok sémákat adnak a néző kezébe, amikbe kapaszkodni tud, de úgy éreztem, hogy ezek a sémák itt a valóságérzet rovására mentek volna. Az életünk nem egy thriller, és nem is vígjáték, ezért nem tolhattuk el az Egy napot se ebbe, se abba az irányba.
Azt szoktad mondani, hogy a megcsalási dráma vivőanyag a filmben, ami azért kell, hogy feszültséggel teljenek meg a család hétköznapjai, de hogy téged igazán ezek a hétköznapok érdekeltek a filmben. Miért?
Sz.Zs.: Engem az idő érdekelt ebben a filmben. Az, amit Kucserka Zsófia valahogy úgy fogalmazott meg a bemutatón mondott beszédében, hogy van a hétköznapi rohanás ideje: mindig elkésünk valahonnan, a bölcsödéből, az óvodából, az iskolából, cserélődnek a díszletek, de a rohanás marad, és közben vágyakozunk egy másik idő felé, ami csak pillanatokra tűnik fel a láthatáron. Azok a kitüntetett pillanatok, amikben teljesnek tűnik az élet, és amiket ez a teperés lehetetlenné tesz.
P.S.: A legjobb barátnőmet mélyen megérintette a film, pedig nincsenek gyerekei. De azt a folyamatos futkosást és a taposómalmot, hogy sosincs idő arra, ami igazán fontos lenne az életben, maximálisan átérezte. És a 84 éves nagymamám is látta benne, hogy a mai fiatalok életében nem jut idő a szeretetre.
Egyszer azt mondtad, hogy folyton az anyaságról kérdeznek a film kapcsán, és nem arról, hogy mit gondolsz az elhagyatottságról vagy az időről. Zavar, ha női filmként nézik az Egy napot, és nem ezekre az univerzális témákra koncentrálnak?
Sz.Zs.: Nem zavar, mert ez is benne van, de nem erre akartam kihegyezni a filmet. Ha leragadunk ott, hogy mi a „női film”, akkor nem a releváns dolgokról beszélünk, hanem elveszünk egy fogalom tisztázásában, ami nem visz közelebb a filmhez.
Úgy vettem észre, a „női film” az idősebb rendezőgenerációknak volt fontos kategória. Mészáros Márta sokat hangoztatta, hogy női filmeket készít, mert az egyik első magyar filmrendezőnőként így tudta legitimálni, hogy különleges, egyéni hang az övé. De Enyedi Ildikó már inkább kerülné a kérdést, hogy ne a női-férfi leosztásról legyen szó, hanem arról, amiről a filmje szól.
Sz.Zs.: A női egyenjogúság fejlődik, ma már nem olyan kuriózum, hogy a nők tudnak filmet készíteni a nőket érintő kérdésekről, mint Mészáros Márta idejében. De ez alkati kérdés is. Enyedi Ildikó is szokta mondani, hogy ő szeretné megengedni magának azt a luxust, hogy azzal foglalkozzon a filmjeiben, amivel szeretne. Más dolgok is érdeklik, nem csak a nőiség. Ha a női alkotókat arra szorítjuk, hogy csak a saját nemükkel, vagy az ebből fakadó kérdésekkel foglalkozzanak, akkor megint olyan keretek közé szorítjuk az alkotási folyamatot, amit a szerző neme határoz meg. A férfi szerzők foglalkozhatnak bármivel, ha egy nő nem a saját társadalmi csoportjával, vagy a neméből fakadó problémákkal dolgozik, az egyből magyarázatra szorul.
Gondolom, azért merül fel még mindig a kérdés, mert Magyarországon továbbra is kevés film készül úgymond női témákról.
Sz.Zs.: De nem az a lényeg, hogy olyasmiről csináljunk filmet, amiről még soha senki, hanem hogy jó filmet csináljunk.
P.S.: A legelcsépeltebb témáról is lehet jó és rossz filmet forgatni. Engem az győz meg, ha a rendezőnek köze van ahhoz, amiről forgatott, és a gondolathoz megtalálta a megfelelő történetet, a történethez pedig a formát. És ez a forma lehet akár a sci-fi vagy az akciófilm is, ha azon átüt a személyesség.
Sz.Zs.: Úgy érzem, manapság van egy elvárás a rendezők felé, hogy személyesek legyenek a filmjeik, de ezt a személyességet általában egyes szám első személyű művészfilmekben képzelik el. Az Inkubátor pitchfórumain is többször hallottam azt, hogy ez egy személyes történet, ami az illető nagymamájáról szól, mintha ebből evidensen következne, hogy akkor jó lesz. Pedig attól, hogy családi történet, még nem feltétlenül lesz köze hozzá egy mélyebb, alkotói szinten. Nehéz definiálni a személyességet, de könnyű érezni egy filmen, hogy a rendezőnek van hozzá valamilyen izgalmas kötődése – és ez a fontos.
Az Egy nap is az Inkubátor Programban, 62 millió forintos támogatásból készült.
Sz.Zs.: Lelkifurdalásom van, hogy mindig elmondjuk, milyen kevés pénzből készült ez a film. Ez egy átlagos magyar játékfilm költségvetésének körülbelül az ötöde, de nem az történt, hogy a Filmalap nem adott több pénzt, hanem a pályázatban eleve ott állt feketén-fehéren, hogy ennyi a büdzsé, és olyan forgatókönyveket várnak, amit ennyiből meg lehet valósítani. És mivel az Egy nap pont ilyen, direkt az Inkubátorra adtam be. Az se mindegy ugyanis, hány százmillió forint nyomja egy elsőfilmes rendező vállát. Számomra vonzó volt a pályázati kiírás, hogy egy szakmai zsűri dönt a filmtervekről, és ha nyersz, odaadják a pénzt és lehet forgatni. Gyorsan, olcsón.
Az Egy napban szépen, metaforikusan használjátok a BKV-járatokat. Az anya két teendő között a 4-6-oson vagy a kisföldalattin tud megpihenni, az ablakon az ő elmosódott arca tükröződik.
Sz.Zs.: Amikor a villamossal megyünk át a hídon, azt szerettük volna, hogy lássuk a várost, nyissuk ki egy kicsit a szűk, klausztrofób teret, és szakadjunk ki a mókuskerékből. Régóta megvolt az a kép is, hogy utazik valaki a metrón, nézi magát az üveg tükröződésében, de valójában máshova, távolabbra figyel. És ahogy fut ez a sötét háttér az alagút falán, úgy az ő fejében is van egy sötét háttér. A metrót nézzük, de azt látjuk, ami belül zajlik.
P.S.: Ez jó példa arra, milyen megoldandó helyzetek elé állított minket a költségvetés. Az első ötlet ugyanis az volt, hogy a metróban forgatunk, nem a kisföldalattiban. Anyagilag nagy a különbség, mert a méretéből adódóan teljesen más áron lehet bérelni. Ugyanígy a 4-6-os villamoson is csak késő este és különjáraton lehet forgatni, de mivel a történet szempontjából elengedhetetlen volt, hogy a teli villamost és kígyózó autókat lássuk, különleges engedélyt kaptunk a BKK-tól.
Sz.Zs.: Ez olyan kompromisszum volt, ami sokat dobott a filmen. A metróban nincs olyan vezeték, mint a kisföldalattiban, ahol az oszlopok között fut kábel. Vizuálisan izgalmas volt, ahogy hullámzott a kábel a felvételen, és így nem lett homogén a háttér. Ráadásul pont úgy állt meg a földalatti, hogy a kábel kitakarta Szamosi Zsófi szemét.
Nemcsak a kisföldalatti, hanem a kisgyerekek is elképesztően jó alakítást nyújtanak a filmben. Nem improvizált, hanem betanult szöveget mondtak, és az érzelmeket is képesek voltak teljes természetességgel eljátszani. Ezt hogyan értétek el?
Sz.Zs.: Megbeszéltük velük. Sokkal több mindent meg lehet beszélni gyerekekkel, mint gondoltuk volna.
P.S.: Az igazi kérdés, hogy egy felnőttet hogyan veszel rá, hogy azt csinálja, amit szeretnél. (nevetnek) A gyerekek játéknak fogták fel a forgatást. A kedvencem az volt, amikor a záróképet forgattuk, és Márkónak be kellett másznia Szamosi Zsófival az asztal alá. Először különböző trükkökkel próbálkoztunk, betettünk az asztal alá játékokat, ajándékokat ígértünk neki. Aztán a második vagy harmadik sikertelen próbálkozás után Szamosi Zsófi megmondta Márkónak, hogy igazából azt szeretnénk, ha bemászna az asztal alá, amikor kopognak az ajtón. És Márkó megcsinálta. Amihez persze kellett, hogy előtte sok időt töltsenek együtt Zsófival, és kialakuljon köztük egy olyan viszony, hogy lehessen ilyen dolgokat kérni a gyerekektől.
Mi volt az a határ, ameddig egy gyerekkel el lehet menni a forgatáson? Az például dilemma volt, hogy felvehetitek-e, ahogy Márkó orrát kitisztítják az orrszívó porszívóval, és ő közben sír?
Sz.Zs.: Azért nem volt dilemma, mert Márkó anyukája engedélyt adott rá, és ott volt. Másrészt Márkó végig beteg volt a forgatás alatt. Ő tavasztól őszig taknyos valamiért. Szóval mindenképp ki kellett szívni az orrát.
P.S.: Ha nem Márkót találta volna meg Zsófi a bölcsödében, ki kellett volna venni vagy át kellett volna írni ezt a jelenetet. De aki keményen dolgozik, amellé odaszegődik a szerencse.
A szarajevói filmfesztiválon is bemutatták az Egy napot, ahol a vetítés előtt tiltakoztál a genderszak bezárása ellen. Mit gondoltok, mikor kell egy művésznek megszólalnia közéleti kérdésekben?
Sz.Zs.: Ha úgy érzi. És ebbe azt is beleértem, hogy mérlegeli, nem vállal-e vele aránytalanul nagy kockázatot.
Neked ez nem volt dilemma?
Sz.Zs.: Mérlegeltem a helyzetet, de elvileg egy demokráciában élünk. És mivel az, amit a genderszak kutat, hozzájárult ahhoz, hogy ez a film létrejöhetett: az anyák munkáját témaként ismertem fel, ezért úgy éreztem, beszélnem kell róla.
Enyedi Ildikó a berlini filmfesztiválon nyilatkozott olyat, amiből politikai botrány kerekedett. Később azt mondta, bánja, hogy ez a politikára terelte a figyelmet, és nem a filmről, hanem a nyilatkozatáról beszél mindenki.
Sz.Zs.: Valóban megvan a veszélye, hogy onnantól kezdve a politikáról lesz szó, és nem a filmről, de azt éreztem, sunnyognék, ha nem nyitom ki a szám. Pont most olvastam egy interjút Dragomán Györggyel, aki szerint a politikának az a dolga, hogy kivigye a szemetet, azaz, hogy a szervezési, infrastrukturális ügyeket intézze. Nálunk viszont valamiért mindig főszereplővé lép elő, és nem azzal foglalkozik, hogyan működjön a legjobban az oktatás vagy az egészségügy. Ez egy kelet-európai sajátosság.
Tudod már, mi lesz a következő filmed?
Sz.Zs.: Nem.
Az Egy nap után is folytatod az asszisztenskedést?
Sz.Zs.: Remélem. Szívesen dolgoznék mások filmjeiben.
