Elsőfilmes rendező filmje a rovarirtótól megbetegedő emberekről, de fordított nézőpontból, a főszerepbe egy hitvány védőügyvédet helyezve. Mindez egy jó adag szánalmas humortalan szócsépléssel megfejelve az érzéketlenség elkendőzése végett. Ez a Hősök lehetünk.
Franciaországban Godard, Truffaut és a többi újhullámos alkotó örökségét mintha már teljesen felváltotta volna a középszerű és felejthető vígjátékok végeláthatatlan sora. Természetesen egy nemzeti filmgyártást nem lehet általánosan jellemezni a leggyűlöltebb műfajával, hiszen pl. Justine Triet Egy zuhanás anatómiája is teljesen megérdemelten nyerte el a cannes-i Arany Pálmát tavaly, meg amúgy a francia szerzői film is köszöni, jól van – de az kétségtelen, hogy az ottani finanszírozásnak köszönhetően rengeteg fércmű éri el a mozikat. Ez még nem lenne alapvetően baj, de valamiért a magyar közönség rendkívül vevő ezekre a filmekre. Csavaros újságírói fordulattal élve most kéne egy óriási de, hogy a Hősök lehetünk mennyire hazudtolja meg saját műfaját, viszont Rudy Milstein első nagyjátékfilmje csapnivaló, témájához méltatlan, hanyagul megírt, silány film, aminek a játékidejét kitöltő minden percre legalább kettő bűn jut. Sorolom!
A Hősök lehetünk első szembetűnő hibája, hogy a főszereplője híján van minden kvalitásnak, ami egy központi karaktert főhőssé tenne. A klasszikus filmnyelv egyik legnagyobb vívmánya, hogy olyan jellemeket fejlesztett ki, akik emberiek, de méltók a figyelemre. Nem tökéletesek, így átélhetőek: előbb hezitálnak, majd a játékidő egyharmadánál vállalják a küldetést, hogy egy újabb harmad után mélypontra kerülve (és önmagukat megreformálva) törjenek magasba. Louis (Vincent Dedienne) jogtanácsos karaktere ennek a típusnak az árnyéka. Az ügyvédsegéd, akit hasi fájdalmai miatt tévesen rákosnak diagnosztizálnak, „betegségét” kihasználva jut saját irodához és a munkáltatói számára is kecsegtető ügyhöz. Sokat látott erkölcsi dilemma, de a megkérdőjelezhető csalóknak is szükséges némi pozitív jellemvonás, hogy az azonosulás létrejöjjön. Louis esetében ez azonban kizárt, a segédügyvéd bosszantó, pipogya, nevetséges, döntésképtelen, motivációktól mentes figura. Mintha a film címe kiállás lenne a legfeljebb is csak szánalmasnak nevezhető karakterek mellett: lehetünk hősök, de kár, hogy a történet tanulsága szerint nem, ez becsapás.
Louis munkahelyén Elsa (a Harry Potter-szériától rengeteg felejthető francia film mellett a Tenet mellékszerepéig jutó Clémence Poésy) olyan ügyön kezd dolgozni, ahol egy sor rákos felperes ellenében védi a rákkeltő rovarirtószert gyártó vállalkozót. Kapóra jön, hogy Louis betegségét kihasználva a betegekre hatva peren kívül alkudjanak meg, csak hogy a vállalat ne sérüljön. Újabb erkölcsi dilemma egy anti-Erin Brokovich-csal, amolyan francia dramedy módon.
Bár az alaphelyzet kecsegtet több szívhez szóló lehetőséggel is, Louis hiába férkőzik a rákbetegek közé, a felismerés elmarad, csak a morális puttony növekszik, hiszen ő a legnagyobb csaló. Kisemberek és nagyvállalat tárgyalótermi harcába torkollik az ügy, ahol Louis végre felébred és a meghamisított szakvéleményekről lerántja a leplet. A film végére azonban annyira átélhetetlenné válik a művi szituációk sora, a szószátyár, mégis keveset mondó forgatókönyvvel és taszító szereplőkkel, hogy egyetlen mozzanatot is nehéz visszaidézni, ami ne lenne dühítő a filmben.
Ha a filmkészítő műfaji filmes keretet választ, az ezt aláásó céltalan főszereplő máris kapufa, de a Hősök lehetünk dramedy-jellegéből más probléma is fakad. A zsáner lényege az lenne, hogy fajsúlyos témákat lazítson fel a humorral – elég csak az Életrevalók méltán népszerű történetére gondolni. Ott nem a fogyatékossággal élő tolószékesekből csinálnak viccet, hanem abból a „mű-együttérző” hozzáállásból, amivel nap mint nap szembesülnek. A Hősök lehetünk néha igenis belecsúszik a hibába, hogy a betegséggel és a rákos betegekkel viccel. A szólásszabadság mellett érvelve: viccelni mindennel lehet, de vajon érdemes-e? Szórakoztató-e a kemón túlesett nő újra kinövő hónaljszőrével viccelni? Rudy Milstein szerint miért ne, és mintha alkotói perszónáját írta volna a karakterbe, amit ő maga játszik: Bruno, az érezni képtelen tuskó. Talán a film egyetlen őszinte pillanata, amikor a szélütéstől lelki fadarabbá változó Brunóban mégis megmozdul valami – de ez a jelenet is inkább Milstein színészi képességeit, semmint rendezői kvalitásait díjazza.
A Hősök lehetünk két, egymást kioltó attitűddel készült. Egyrészt műfaji alapokon a vígjáték metaműfajának szabályaihoz igazodik, ugyanakkor folytat némi modernfilmes örökséget is léha szereplőjével. Szórakoztatni akar, mégis a mindenre képes nagyvállalatok kizsákmányoló és undorító viselkedésmódjára hívja fel a figyelmet, mintha egy társadalmi dráma lenne. Utóbbit erősíti, hogy jobbára kézikamerás felvételekkel dolgozik, hogy a realitásérzetet erősítse. Kár, hogy az empátia nem látszik, de még az igényét is elfedi a szükségtelen és kellemetlen vicceskedés.
Igazán fájó, hogy egy kurrens és fontos témát megfelelő érzékenység nélkül, taszító módon vitt filmre a dilettáns rendező. A film kontextusából kilépve ugyanis a gyilkos vegyszerekkel emberi életeket megrontó tőke tényleg egyre gátlástalanabbá válik (vö. szaporodó akkumulátorgyárak). Vannak tehát témák, ahol szükség lenne komolyságra, ahol a könnyedség aláássa a lényeget, nem pedig közelebb hozza a tömegekhez. Ez a komolyság hiányzik a Hősök lehetünkből, ami miatt a film inkább kártékony. Középszerűsége miatt bosszantó, szenvtelensége miatt viszont vérlázító.
