Óriási kár, hogy az őszi szezon egyik horror-csemegéjeként beharangozott Veszettek végül nem a nagyvásznon landolt Magyarországon (Romániában még el lehet kapni moziban), hiszen a mű olyannyira érzéki és immerzív befogadói élményt kínál, hogy az már az első pillanatban szétfeszíti a kisképernyős formátum szerényebb kereteit.
Hollywoodban csupán egy szorgos mesterember a sok közül – látványtervezőként több tucat élvonalbeli álomgyári produkcióban dolgozott már –, ám a francia David Moreau-nak van egy másik oldala is, amit csak a birkatürelmű horrorfanatikusok ismerhetnek. Az Ők (2006) és A szem (2008) zsenge, bágyasztó zsánerdarabok voltak csupán, melyek alkalmával Moreau még szerény rendezői képességeket csillogtatott, s a mérlegen unalmasan családbarát komédiáival (Felcsípve, King: Egy kis oroszlán nagy kalandja) sem tudott javítani. Direktori pályáját végül az őszi szezon egyik horrorkülönlegességeként beharangozott Veszettek állította felívelő pályára.
A mű nem árul zsákbamacskát: Moreau nagyvonalúan átugorja az expozíciót, és egy két-három perces hevenyészett miliőrajz után be is rántja a nézőt az események fősodrába. Romain (Milton Riche) hedonista francia tinédzser, aki az esti buli előtt beugrik a díleréhez, hogy feltöltse rohamosan fogyatkozó kábítószer-készletét. Tervei gyorsan szertefoszlanak, amikor egy rongyokba bugyolált, kétségbeesetten kapálózó-hadonászó nőt talál a kocsijában. Az idegen úgy fest, mintha egy szupertitkos emberkísérlet alanya volna, Romain tehát a szárnyai alá veszi, ám a furcsa találkozás beláthatatlan következményeket szül: a fiatalember különös metamorfózison esik át, sőt a járványként terjedő, rejtélyes métely a barátait is megfertőzi.
Ezen a ponton be is fejezhetjük a sztori ismertetését, hiszen egyrészt viszonylag rövid idő alatt nyilvánvalóvá válik, hogy az outbreak horror egyik nem különösebben originális változatával állunk szemben, mely a poszt-Covid-érában füstszerűen gomolygó kollektív félelmekre apellál; másrészt – és emiatt rögtön meg is bocsáthatjuk az alaptörténet „képzeletszegénységét” – Moreau szemlátomást nem akart egy újabb (poszt)apokaliptikus horror-mítoszt teremteni, hiszen a szüzsében nincs semmi célirányosság, a kurta játékidő alatt kétszer cserélődik le a „protagonista”, és az álmos francia városkán (vagy az egész emberiségen?) végigsöprő járvány kiváltó okával, biológiai hátterével és társadalmi következményeivel kapcsolatban sem jutunk érdemi információkhoz. Az író-rendező ehelyett egy erősen stilizált, érzéki, a különböző képi- és hangeffektek dinamikájára épülő mozit készített, mely rendkívül immerzív befogadói élményt kínál. Ezért is kár, hogy a Veszettek bizonyos országokban rögtön a streamingplatformok homokozójában végezte.
Moreau hatodik nagyjátékfilmje egysnittes, lázálomba hajló drogtrip. A képfolyam megszakítatlansága persze ezúttal is illúzió csupán (a rejtett vágások megtörik a jelenidejűség egyeduralmát, noha a néző ebből jóformán semmit sem érzékel), ugyanakkor sokkal több, mint szenzációkeltő truváj. Minden egy fullasztóan szűkre szabott játéktérben zajlik, semmi sincs elrejtve a szemünk elől: a vírus potenciális áldozatai nem slisszolhatnak ki a cselekményből, mivel a kamera – akár a szárnyaló-lebegő halál – makacsul rájuk tapad. Egyszeriben ránk zárulnak a tér és az idő dimenziói. Igen, ránk, és nem (csak) a kiszolgáltatott tinihősökre, hiszen a vöröses-narancssárgás színekben pácolt, hallucinatív képek minket bódítanak el, a különböző zajok, zörejek és egyéb akusztikai ingerek a mi hallójáratainkat ostromolják, és a cselekményvezetés dermesztő szenvtelensége is a mi lelkünkre ülepszik.
És ezzel tulajdonképpen el is érkeztünk a Veszettek talán legimponálóbb erényéhez. Moreau filmjében a kárhozat a banalitás termőtalaján sarjad ki. A késő esti buli fülledt kábítószer- és kéjmámorában mindenki azt hiszi, hogy Romain valamilyen szer hatása alatt áll, ezért kezdi állatias vehemenciával ütlegelni az egyik vendéget – pedig a srác titokzatos fertőzése ekkor már jól érzékelhető testi tüneteket is produkál. A direktor ilyen és ehhez hasonló motívumokkal éri el, hogy összeérjen a fogyasztói társadalom látszólag boldog, de valójában hitvány ösztönöktől vezérelt világa, s az apokaliptikus káoszélmény. Ettől válik a Veszettek tényleg szorongató, minden stilizáltsága ellenére „talajközeli” látomássá, hiszen a fantasztikum önkívületét a valószerűség hátborzongató varázsa ellenpontozza. E szempontból szintúgy emlékezetes jelenet, amikor Julia (Lucille Guillaume), a buli egy másik résztvevője megpróbálja kórházba szállítani Romain zombiszerűen vonagló barátnőjét, Anais-t (Laurie Pavy), de a kezdetben békésnek és együttműködőnek tűnő lány harapdálni kezdi jótevője nyakát, aki végül lelöki a motorjáról, hogy elszáguldjon az éjszakába.
A Veszettek – sok más posztapokaliptikus, illetve zombihorror mellett – erősen hajaz George A. Romero 1968-as műremekére, Az élőhalottak éjszakájára. És nem pusztán azért, mert a fertőzöttek – irtózatos átalakulásuk dacára – mindkét filmben megőrzik emberi vonásaik egy részét (emlékezzünk csak a Romero-mozi fináléjára, melyben a hatóságok merő tévedésből lövik le a házban rekedt túlélők utolsó, még egészséges tagját), hanem azért is, mert mindkét alkotás egyetlen lázálomszerű éjszaka eseményeit beszéli el, nem kínál átfogó magyarázatot a a világvége-helyzetre, és – ahogy már említettük – a tömeges leépülés és pusztulás motívumát közönyös – s ezért sokkoló – hétköznapiságba csomagolja.
Ugyanakkor Moreau filmjéért nem minden horror-ínyenc fog lelkesedni. A Veszettekben nincsenek jól körvonalazott konfliktusok, azonosulásra csábító hőstípusok, rajzfilmszerűen eltúlzott kamaszfigurák, de még a hasonszőrű darabok obligát kelléke, a meztelenség is hiányzik belőle. Egy széteső világ állapotrajza bontakozik ki a szemünk előtt, és ezúttal tényleg nem kapunk mentőövet: az apokalipszis bennünket is maga alá temet, a halott anyag diadalt ül az arasznyi lét felett, hogy a finálé – s a magára hagyottan összeroskadó Julia őrült kacaja – még sokáig kísértsen azokban az álmainkban, melyekből jeges verítékben fürödve szoktunk felébredni.
