„Én csak a vak és süket sors felfegyverzett karja vagyok.”
Alexandre Dumas és írósegédje, Auguste Maquet háromkötetes romantikus kalandregényének számos mozgóképes feldolgozása készült a harmincas évektől kezdve, a szélsőséges érzelmek és a mesebeli fordulatok pedig úgy tűnik, még 2024-ben is olyan hívószavak, amikért a nézők újra és újra látni akarják Edmond Dantes történetét. A nemrég megjelent A három testőr-filmeket jegyző Alexandre de La Patellière és Matthieu Delaporte kosztümös drámája az idei Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, és ugyan nem ad sok újdonságot Monte Cristo grófjának sztorijához, mégis monumentális alkotás lett, ami minőségi szórakozást kínál.
Az 1810-es évek derekán egy Marseille-i tengerész, Edmond Dantes (Pierre Niney), kapitányának parancsa ellenére, kötelességtudatból kiment egy hajótörést szenvedett nőt a tengerből, a titokzatos idegentől elkobzott levél azonban bajba sodorja a matrózt. Az éppen jobb élet útjára lépő, hamisan bonapartistának titulált fiút elszakítják szerelmétől, és If szigetének kegyetlen várbörtönébe zárják 14 évre. Rabtársa, Faria abbé (Pierfrancesco Favino) bár a szabadulást már nem éri meg, Dantes elutazik annak elrejtett kincséért, hogy aztán Monte Cristo gazdag grófjaként térjen vissza megbüntetni azokat, akik hűtlenek voltak hozzá.
Az árulás szinte csak prológusként van jelen, a háromórás film legvontatottabb részét pedig Dantes börtönévei jelentik, ám a „rövid” bevezetést követően szerencsére rátérünk a lassú és taktikus bosszúhadjáratra, melynek origója nem a rengeteg intrika, hanem a címszereplő maga. Másfél évtizednyi fogság nem gyötörte meg annyira Edmondot, hogy álca nélkül nézzen ellenlábasai szemébe, érdekes döntés volt azonban plasztikus, szemmel láthatóan kamuflázsra nem alkalmas maszkokat adni a kezébe, melyek így végső soron a történet morális dilemmájára és Dantes kettős életére, vívódására reflektálnak. Ezzel kiválóan emelik ki a jól ismert cselekmény mögül az igazi lényeget: van-e erkölcsi fölénye egy olyan embernek, aki vagyonának segítségével, közvetve ugyan, de – az abbé figyelmeztetése ellenére – elégtételt vesz riválisain? Tekinthető-e még a törtetés és a féltékenység áldozatául esett Edmond naivnak és becsületesnek, mikor egy része, a zord gróf hadjáratának célja már sokkal inkább retorzió, mintsem igazságtétel? Valóban hiszünk-e az eleve elrendeltetettségben, vagy csak nem akarjuk bevallani, hogy tetteinkkel magunk alakítjuk a sorsunkat? A tetemes játékidő alatt bőven akad vadászat, tárgyalás, párbaj és elmélkednivaló is, főleg a fejezetekre osztott narratíva egyes részeinek be-belassuló ritmusának köszönhetően.
Míg a mesterterv megvalósítása meglehetősen izgalmasra sikeredett – tekintve, hogy egyszerű leszámolás helyett Dumas egykor olyan praktikákkal csalta tőrbe főhősének ellenségeit, hogy azok vesztét a karakterek hübrisze okozza –, a film végkifejlete némileg érzelgősre sikeredett. A menthetetlen idealisták megkapják a magukét: az apáik bűneitől szenvedő generációk spirálja megtörik, a tragikum romjaiból szerelem szökken szárba, a fiatalokat boldog befejezéshez segítő gróf pedig nemeslelkű hősszerelmesként hajóz el messzi vizekre. Szerencse, hogy e szentimentális képsorok alatt is ugyanaz a hitelesség árad a színészekből, mint a film többi részében, épp elkerülve ezzel a hatásvadász jelzőt. Pierre Niney nagyszerűen alakítja a szeszélyes, titokzatos és komplex Dantest, bár nem elhanyagolható tény, hogy természetesen az ő központi figurája volt leginkább elmélyítve. Hiányérzetünk főként az arisztokrata antihősök felé lehet. A színészek a mellékszerepekben is kitűnő alakításokat nyújtanak, azonban a befolyástól, pénztől és gyilkosságoktól megrészegült gonoszok képei jószerével egydimenziósak maradnak, valamint az összevont, kihagyott vagy átírt karakterek és a közöttük lévő viszonyok szenvedtek súlyos csorbát, hiszen a folytatásos regényhez képest megannyi lényegi fordulat kimaradt az adaptációból.
Még a tekintélyes nagytotálok, a gyönyörű természeti képek, illetve az aprólékos díszletek és jelmezek előtt szembesül a közönség azzal, hogy nem egy hétköznapi filmmel lesz dolga, amit nem másnak köszönhetünk, mint a zenének. Rendkívül fontos a már-már önálló életre kelt hangsáv kiemelése, hiszen annak ellenére, hogy olykor túlzott jelentőségével leuralja ugyan a vásznon látottakat, elsőszámú atmoszférateremtőnek számít a műben. A 19. század szenvedélyes tételeire jellemző dallamokban remekül egyesülnek az epikus zenei témák és az introspektív pillanatok, így pátosza dacára grandiózussá teszi a filmélményt.
Stílusában a régivágású kosztümös filmekre hajazó, de kompetens modern adaptációt kaptunk a La Patellière- Delaporte párostól, ami hosszú játékideje alatt bőven tartogat impozáns momentumokat. Igényes közönségfilmként dolgozták fel az irodalmi klasszikust, amihez nem kellettek világhírű sztárok, csak remek francia színészek, egy pazar operatőr és egy gyakorlott zeneszerző.
