Nincs szerencséje Hollywoodnak Dumas regényeivel. Egyszerűen képtelenek őket jól vászonra vinni. Elég az 1993-as borzalomra, A három testőrre gondolni, amely csak néhány mellékszereplő brillírozásának köszönhetően vált nézhetővé.
Most, a Monte Cristo grófjával talán nem hibáztak ekkorát, de ismét elcsúsztak azon a bizonyos banánhéjon. Rosszul indult. Már akkor, mikor az újságokban arról lehetett olvasni, hogy megváltoztatták „egy kicsit” az eredeti történetet. Persze, nyugtatja magát ilyenkor a potenciális néző, ez a regények adaptálása esetén elkerülhetetlen, és egyébként is, ez Hollywood, ahol képtelenek nem hozzányúlni egy sztorihoz. De ezúttal nem ismertek mértéket: bizony a lelkét vették Dumas remekművének, s forgattak egy szimpla „elvették az életem – megbosszulom” jellegű kalandfilmet, félelmetesen banális, igazi amerikai befejezéssel. (Bosszút álltam, nő, gyerek, kincs az enyém és még a tanulságot is levontam.) A regény titka éppen abban rejlett, hogy bár a főhőst elárulta legjobb barátja, de gazdagon, álruháson visszatért, hogy elégtételt vegyen, s nem alacsonyodott odáig, hogy ellenfeleivel ő maga végezzen. Az intrika csodálatos hálóját szövögetve irányított felülről, észrevétlenül, mígnem ellenségei egymást és önmagukat tették tönkre.
A filmben ellenben a főhős, Edmond Dantes (James Caviezel) a vásznon jól bevált módszerrel számol le azokkal, akik annak idején ártatlanul börtönbe juttatták. Persze a gonoszok meghalnak egytől egyig, hogy a néző titkolt vérszomja kielégíttessék – legalábbis így gondolják az Egyesült Államokban. Pedig milyen jó lett volna, ha legalább Fernand Mondegót, az áruló barátot életben hagyták volna. Hiszen a halál valóban felmentés lehet. Szégyenben élni, az az igazi büntetés. Mindezek mellett a színészek játéka is igencsak sok kívánnivalót hagy maga után. Caviezel és szerelmének alakítása tökéletesen vértelen. Sőt Dagmara Dominczyk (Mercedes szerepében) szinte csak „ott van” a vásznon, semmit sem tesz hozzá a filmhez. A Mondegót alakító Guy Pearce mimikája is egyedül az „irigyellek-megvetlek-gyűlöllek” arckifejezésekre korlátozódik, jobb napokat emlegetve áhítozhat a mozi közönsége a Memento csodája után. Emlékezetes viszont és kiemelkedő Richard Harris játéka, aki a börtönben baráttá, majd mentorrá váló abbé szerepét alakítja. S viszontláthatjuk a zseniális Michael Wincottot is, aki ismét tehetségéhez méltatlanul rövid szerepben tűnik fel a szadista börtönigazgató, Dorleac alakjában.
Egy kosztümös film esetén elengedhetetlenül fontos a korhű környezet. Ezt a film többé-kevésbé meg is valósítja. Mert valóban a ruhák, a díszletek, a legapróbb részletek is szépen kidolgozottak, de ezek mellett talán nem kellene a XIX. század első felében, egy francia városban ékes angol szavaknak és rövidítéseknek díszelegniük a francia kereskedő cégtábláján (A film sajnos tele van hasonló, kisebb-nagyobb hibákkal).
Figyelemre méltó a próbálkozás, amivel igazán jó kalandfilmet igyekeztek forgatni. Ez azonban nem sikerült, a nagy erőlködés közepette sokszor éppen a legegyszerűbb dolgokat rontották el. Sokan vagyunk, akik évek óta áhítozunk egy igazán profi kosztümös kalandfilmre. A Monte Christo grófja azonban ismét csak egy erős közepes, amiről legfeljebb azt írhatom, „ihletet merített Dumas regényéből”. Többet sajnos nem.
