A Dumas fogadtatása érdekes kérdést vet fel: nevesül, hogy milyen előélete van annak a filmnek, amely az ünnepek sültpulyka-szagú délutánjainak kihagyhatatlan kellékeként a tévéképernyők műsorán találja meg és teljesíti be küldetését – akár hosszú évtizedeken keresztül?

Safy Nebbou filmje nemcsak azért segít a kérdés megválaszolásában, mert címszereplőjének regényeiből készült adaptációk szép számmal foglalnak helyet az említett műsorsávban, vagy mert Gérard Depardieu állandó hangulatfelelőse a délutáni matinéknak, hanem mert a Dumas – tagadhatatlan érdemei ellenére –, lévén hogy a multiplexek közönségéből nem sokan kíváncsiak egy kosztümös francia filmre, sajnos nagy eséllyel a karácsonyi délutánok tévés mozgókép-szemétdombján végezheti, mint az éppen ügyeletes történelmi film.

Pedig a Dumas készítői jó ízléssel használják a Forman-féle Amadeusnál már jól bevált – és akkor csúcsra is járatott – receptet: végy egy ikonná merevült zsenit, hántsd le róla a pátoszt, mi több, bizonyítsd be, hogy az tévhiten alapszik, majd mutasd be a kultusz mögött bujkáló bűnös és esendő embert. Valószínűleg a hasonló séma alapján készült filmeknél egyáltalán nem véletlen, hogy a modellként használt művészfigurák a 18–19. századból valók. Az ekkor kialakuló zsenikultusznak köszönhetően a legtehetségesebb művészeket Isten szócsövének és emberfeletti lényeknek tekintették. Így rettentően izgalmas éppen e korszak alkotóinak az aranybetűs iniciálé mögötti életrajzát áttekinteni. Dumas életével kapcsolatban több tucat filmet lehetne készíteni: kezdve negyed-néger származásától, utazgatásain és politikai szerepvállalásain át pazarló és fényűző életmódjáig.

Ez a film már csak azért is érdemes a figyelemre, mert Safy Nebbou és csapata (köztük a zseniális operatőrrel, Stéphane Fontaine-nel) mértéktartóan csak az író életének egy nagyon rövid, és nem is annyira enigmatikus szakaszát mutatja be. Az alkotói válságban szenvedő író (Gérard Depardieu) és társa, Auguste Maquet (Benoît Poelvoorde) egy kis szigetre utaznak, hogy ihletet merítsenek az ottani légkörből. Dumas-ról hamar kiderül, hogy az élet fizikai örömeit sokkal többre tartja, mint a szellemieket. Miközben hírnévben fürödve féktelen zabálással, dorbézolással és fiatal parasztlányok megbecstelenítésével van elfoglalva, helyette Maquet dolgozik következő irományának befejezésén. Egyenlőtlen viszonyukból egy gyönyörű lány (Mélanie Thierry) jelenti a menekülést, aki összekeveri a szellemírót a nagy alkotóval és arra kéri, hogy kapcsolatai segítségével szabadítsa ki forradalmár apját a börtönből. Maquet belelovallja magát a játékba és a lány előtt (hazautazásuk után is) Dumas-nak adja ki magát.

A rendező tehetségéről árulkodik, hogy filmje végig szórakoztató tud maradni: a klasszikusan vígjátéki alapszituációt fanyar iróniával, izgalommal és hiteles korrajzzal tálalja. Okkal teszi ezt: a történet magja valós tényeken alapszik. Alexandre Dumas pályája során számos béríró segítségét vette igénybe, és közülük valóban Auguste Maquet volt a legkitartóbb és a legtehetségesebb. A három testőrben és a Monte Cristo grófjában, azaz a legnagyobb munkákban is tevékenyen részt vett. Olyannyira, hogy Maquet fenyegetése a film fináléjában a regények jogdíjait illetően egyáltalán nem alaptalan. Depardieu és a Maquet-t alakító Poelvoorde színészi játéka húsba vágóan szimbolizálja az alakított figurák közti viszonyt. Depardieu agyonkoptatott és ezerszer látott manírjai már egyáltalán nem érdekesek, annál inkább Poelvoorde zseniális alakítása, ami – vélhetőleg tudatos rendezéssel – fokozatosan kerül előtérbe, hogy a film végén – pont amikor Maquet elfoglalja Dumas íróasztalánál az őt megillető helyét – elsöprő diadalt arasson a francia film korhadt bútordarabja felett.

A jobb sorsra érdemes Dumas a maga visszafogottságával, arányosságával figyelemreméltó darab. Hogy az üres multiplex-mozik után (amely körülmények közt e sorok írója is látta) milyen karriert fut be – nehéz kérdés. Mindenesetre nem is annyira méltatlan hely a Három muskétás, a Vasálarcos vagy a Monte Cristo grófja ki tudja hányadik filmváltozata között helyet foglalni valamelyik tévécsatorna ünnepi műsorán. Mert azok is kiváló és szórakoztató történetek. Akkor is, ha Dumas, akkor is, ha Maquet végezte a munka nagyobb részét.