Ali Abbasi úgy jár életrajzi filmjének tárgyával, mint az egyszeri ellenzéki politikus a MAGA- és Fidesz-szavazóval: olyan istenigazából nem tudja megérteni, ezért közel sem kerül hozzá.

Ha ez a mostani biopic-özön még sokáig tart, lassan nemcsak a már halott és a még épp életben levő zenészekről, politikusokról, sportolókról (és márkáikról) készül film, hanem azokról is, akikről még tudni sem lehet, hogy sztárok lesznek. De hát valamivel meg kell tölteni a Netflix és az HBO örökké éhes szervereit... Nem, a The Apprentice nem streamingszolgátató terméke: mozifilmként adják el, a hivatalos cannes-i versenyben pózol, pedig ez bizony egy rendes, tüchtig délutáni tévéfilm, a készítők nagy előzékenyen még pár borzalmas filtert is ráraktak a képre, hogy ez érződjön, és hogy jobban követhessük, melyik évtizedben jár épp a cselekmény. Sőt, még a film címét is egy híres-hírhedt reality-tévéműsorból szedték, ami 2004-ben futott Amerikában, és amiben Donald J. Trump építőipari mágnás, későbbi elnök volt a műsorvezető (Magyarországon Az álommeló címmel futott mostanig két évada). De Abbasi filmje nem ezzel a műsorral foglalkozik, sőt el sem ér odáig az életrajzban: a fiatal és feltörekvő Trump életének másfél-két évtizedével foglalkozik.

A sztori a 70-es években kezdődik, amikor Trump egy exkluzív klub tagja lesz, itt ismerkedik meg Roy Cohnnal, a befolyásos ügyvéddel, aki segít neki (konkrétabban az apja cégének) eltussolni egy pert, ami során azzal vádolták meg az építkezési vállalkozásukat, hogy bőrszín alapján szűrik az el- vagy kiadandó kéglik lakóit. Cohn valamiért a szárnyai alá veszi a pimasz, de tapasztalatlan üzletembert, átadja neki tudása legjavát (három aranyszabály: mindig támadj; mindent tagadj; sose ismerd el a kudarcot), cserébe barátságot és lojalitást vár, ami ideig-óráig meg is adatik neki. Szóval innen származik a film címe (Az inas), a két férfi közötti mester-tanítvány, vagy annál sokkal gazdagabb, már-már apa-fia viszony leírásából. Cohn bevezeti a fiatal Trumpot az igazán befolyásos emberek körébe, politikusokhoz, törvényhozókhoz, maffiózókhoz – no meg Rupert Murdoch sajtómágnáshoz – dörgölőznek, eközben Donald megismerkedik a jövendőbeli (első) feleségével is, és grandiózus építkezési beruházásokba kezd New Yorkban és Atlantic Cityben. Ezek annyira jól dokumentált történetek, hogy semmilyen szinten nem érthető, miért volt szükség a játékfilmes feldolgozásukra, pláne úgy, hogy a The Apprentice épp csak hogy kapargatja a felszínt: nem megmagyarázza, csak illusztrálja Trump gátlástalanságát.

Pedig Sebastian Stan hideglelősen jó, amikor nemcsak Trump frizuráját és protézisét, hanem szófordulatait, gesztusait, hanghordozását is már-már tökéletesen magára ölti. De karaktere – a Trump által elkezdett amerikai-mexikói falhoz hasonlóan – mégsem épül fel, és ez olyan hamisan csengő jelenetekben jön ki a leginkább, amikor például a testvérét siratja, vagy amikor megerőszakolja Ivanát. Ezek a fordulatok egyszerűen nincsenek dramaturgiailag előkészítve, olyan, mintha a forgatókönyv motorja ledobná a láncot ilyenkor.

Ha Stan jó, akkor Jeremy Strong még jobb Cohnként. Sokat épít ugyan az Utódlásban (The Succession) bejáratott perszónájára, de tovább is tudja vinni azt, Stan Trumpja helyett ő a film igazi szíve, tragikus figurája. Pedig valószínűleg nem érdemel szánalmat: tényleg egy velejéig korrupt, gátlástalan ember volt, a „kvitesszenciális fixer”, aki mindenkiről terhelő bizonyítékokat gyűjtött, hogy bármikor felhasználhassa ellenük azokat, részt vett a McCarthy nevével fémjelzett boszorkányüldözésben is.

Az említett cohni tudást tökéletesen elsajátító Trump ars poeticaként használja a vereség be nem ismerését, a minden tagadását – tökéletes alternatív univerzumot épített magának és szavazóinak. Ehhez a film már alig tud hozzátenni vagy változtatni, csak a mára már bejáratottá vált életrajzi filmes formulákkal ábrázolja antihősét, az viszont mindvégig üveglap alatt marad, sohasem lehet úgy istenigazából megismerni, Abbasi nem tudja leszedni róla a keresztvizet, bármennyire is próbálkozik. A film után egyetlen kérdés kongott bennem: „És??” Unalmasnak egy percig sem unalmas, de zéró stílusérzékkel megvalósított film a The Apprentice, ami elismétli ugyan mindazt, amit eddig is tudtunk – hogy Trump velejéig romlott, és nemcsak az igazi, hanem a „fogadott” apját is eladná a sikerért és a hatalomért –, de akarva-akaratlanul pont a trumpi mítoszépítéshez járul hozzá. Őt ugyanis nem zavarja, hogy mit mondanak róla, amíg róla beszélnek.