Egy film, amelyiknek már a szereposztásán lehet röhögni.
Amikor egy film főcímében azt látjuk, hogy Németország kancellárját Cate Blanchett fogja játszani, egyből megnyugodhatunk: jól fogunk szórakozni. Aztán csak sorjázik a többi név: Denis Ménochet lesz a francia elnök, Charles Dance pedig az amerikai, Rolando Ravello képviseli Olaszországot... és így tovább. A „főhősök” ugyanis maga a G7, azaz a világ leghatalmasabb non-illiberális demokráciáinak vezetői, akik összegyűlnek egy kis erdei tisztás pavilonjában, hogy kiadjanak egy közös nyilatkozatot válaszként a legfrissebb globális krízisre. Csak ahhoz előbb el kéne dönteni, hogy pontosan mi a krízis tárgya. Ahhoz pedig nem úgy kéne viselkedni, mint egy csomó tinédzser.
Az túl olcsó poén lett volna, ha gügyögő idiótáknak ábrázolják az alkotók a világ vezetőit (itt csak egy ilyen van, az olasz államfő), szerencsére mindegyik karakter kap épp annyi árnyalást, amit a műfaj megenged. Röhögünk ugyan a ceruzavég-rágcsáláson, amivel megpróbálnak pár pohár bor után valami értelmeset kicsiholni magukból nyilatkozat gyanánt, de valahol mégis teljesen valószerűnek tűnik az a kínos viszonyháló, ami összeköti és el is választja ezeket az embereket. Csak általánosságokra, érdektelenségekre futja részükről, amikor kiderül, hogy az erdő mélyén ragadtak térerő és személyzet nélkül, fura, kétezer éves hullákkal – és talán az Európai Parlament és Tanács vezetői is ott kószálnak valahol... (Hab a tortán, hogy egy illiberális európai országban forgott a film nagyrésze.)
A Guy Maddin-Galen Johnson-Evan Johnson trió által Evan forgatókönyvéből rendezett Rumours (Pletykák) szépen illeszkedik abba a kortárs trendbe, amely időnként megengedi a gürcöléstől megfáradt, adótól sújtott, álhírekkel hergelhető kisembernek, hogy kacagjon egyet a világ leghatalmasabbjain, leggazdagabbjain, legkorruptabbjain. Csak ez a film még pimaszabb, még elborultabb, mint a Ne nézz fel!, A szomorúság háromszöge, vagy az Alelnök. Olyan, mintha McKay és Östlund gyereke a Lars Von Trier-féle Birodalom (Riget) világában ébredt volna fel másnaposan. Nem véletlenül írtam tinédzsert az előbb: a hét főhatalmasságot körülvevő világ pszichedelikus, Raimi-szerű tinihorrorba csap át – persze sohasem elfelejtve, hogy igazából éjfekete szatíra, ami kimondottan vihogást előidézni született, nem ijesztgetni.
Nem kell kínkeservesen keresgélni a párhuzamokat a való világ és a Rumours fiktív vezetői között: Blanchett németje Merkel és von der Leyen kompozitja, Charles Dance amerikaija Biden brit akcentusú, el-elbóbiskoló ikertestvére, az olasz miniszterelnök pedig egy kiköpött Berlusconi. Azért érződik, hogy a filmkészítők kanadaiak: a Ralph Berkin által életre keltett Troudeau-klón a legkomplexebb karakter, egyszersmind fizikailag legfittebbként ő vezeti a szedett-vedett csapatot a sötét erdőn keresztül. Kanadai nedvesálom nézni a viszonyát azon két kultúrával, amelyek keresztmetszetéből született: a brit miniszterelnökkel (Nikki Amuka-Bird), illetve talicskában tolt, legyengült franciával (Ménochet). A politikai humor aranybányája, amint a saját fontosságuktól megittasult hatalmasok korábbi nyilatkozatok szövegeivel, illetve a Maastrichti Szerződés paragrafusaival próbálják egymásban tartani a lelket. A film ugyan leül a közepe felé kicsit és zavarossá válik, képes az utolsó harmadban érvényes dolgokat mondani (nyilván, továbbra is viccesen) a digitalizálás és a mesterséges intelligencia előtt tanácstalanul álldogáló G7-ről.
Van valami felszabadító érzés abban, hogy az ember az elérhetetleneket egy másfél óra erejéig eléri, kacag rajtuk, megsemmisíti őket, a moziterem biztonságos sötétjében kiélheti legsötétebb gondolatait azokkal szemben, akiket nyomorúsága legfontosabb origójának tart. Ez lenne valahol a karnevál lényege – mondja Bahtyin és nyomán még oly sokan: „A bolondság, mely második természetünk, és úgy látszik, vele született az emberrel, kapjon legalább egyszer egy évben szabad folyást.” Azért jobb lenne nem csak évente egyszer kapni egy-egy ilyen filmet.
