A legendás Francis Ford Coppola utolsó(nak szánt) filmjét hiba lenne nem ars poeticaként nézni.

Amikor egy film elkészülésének a története legalább olyan izgalmas, mint maga a film, az ritkán jelent jót. A filmtörténet tele van fejlesztési pokolban rekedt alkotásokkal, gigantomán bukásokkal, idejekorán nyugdíjazott auteurökkel, lefújt forgatásokkal, eltűnt féldárgakövekkel. Coppola már egyszer egyensúlyozott vékony cérnaszálon a saját finanszírozás és vésztjóslóan problémás forgatás végtelen fenekű szakadéka fölött: majdnem lepottyant, de végül elkészítette a nyugati kultúra egyik mozgóképes ékkövét, az Apokalipszis mostot. Azzal 1980-ban pont Cannes-ban nyert Arany Pálmát – most, 85 évesen megint egy hasonlóan elképesztő keletkezéstörténetű filmgyönggyel tért vissza a Croisette-re hozzánk, éhes disznókhoz. A Megalopolisz cím nem ironikus: tényleg egy megalomán elme megaprojektje, amit nagyrészt saját maga finanszírozott a szőlőbirtokai eladásával, hosszú évekig görgetve maga előtt a történetet. A nagy különbség azonban nyilvánvaló: akkor Francis Ford mindent elveszíthetett volna, most viszont már nincs veszítenivalója. Ez pedig érződik is a végeredményen: lavinaszerűen hömpölygő hatalmassága ellenére néha intim örömmozinak tűnik. A kérdés az, hogy a 40 évnyi dédelgetés, simogatás nem eredményezett-e egy túlcsiszolt, vízfejű, felnőtt korú csecsemőt? Egy kissé igen.

Ha a filmet a felszínen zajló cselekmény mentén értékeljük, akkor kaotikus, túldizájnolt, szanaszét csapongó, csillogó-villogó őrültségnek tűnik, teátrális hadoválásnak arról, hogy a kortárs New York (vagy a világ bármelyik hasonlóan túlhízott központja) olyan, mint az ókori Róma. Volt nemrég az az internetes mém, miszerint a fiúk naponta többször is gondolnak a Római Birodalomra – mintha Coppoláról találták volna ki ez a TikTok-trendet, őt viszont nem a birodalom, hanem inkább a birodalom előtti köztársaság érdekli, pontosabban a kettő közötti átmenet. Bármilyen finomkodás nélkül, a nézőnek semmi munkát nem hagyva adaptálja a Kr. e. 63-ban történt Catilina-összeesküvést, szájbarágva, hogy melyik színész kit alakít: Adam Driver Catilina (a filmben Catalina), Giancarlo Esposito Cicero, az öreg Jon Voight pedig Crassus; Publius Clodiusként (emitt Clodio Pulcher) Shia LaBeouf csepűrágóskodik. Nem lehet demokráciakritikát sajtó nélkül mutatni, úgyhogy Aubrey Plaza is kap egy remek szerepet: Wow Platinum a hataloméhes médiakurva, aki bárkivel lefekszik befolyásmorzsákért. Catalina egy nők által körülrajongott zseni, a várostervezési bizottság főnöke, Cicero pedig a polgármester. Kettejük hatalmi harca adja a film (egyik) dramaturgiai alapját, amit az tesz érdekesebbé, hogy Cicero lánya, Julia (Nathalie Emmanuel) reménytelenül beleszeret a tragikus múltú Catalinába. Amitől a Róma-olvasat annyira karneválian szanaszét spriccoltnak tűnik, az részben a színészek játéka közti különbség. Driver és Esposito, no meg Emmanuel viszik a „komolyabb” vonalat, Plaza, LaBeouf és Voight pedig parodisztikus regiszterben muzsikál, a kettő keveredését pedig csak nehezíti a film eleji teatralitás (ami nemcsak átvitt, hanem szó szerinti értelemben is színpadias: egy adott ponton, egy sajtótájékoztatószerű jelenetben konkrétan Shakespeare-t szavalnak a szereplők). Igen, tudjuk, a civilizáció és a gazdagság dekadenciával jár. O tempora, o mores...

Ha viszont Coppola önvallomásaként nézzük a Megalopoliszt, és elnézzük neki, hogy ez a vénségére is gyermeki jókedvvel alkotó rendező megcsinálta az oly régóta tervezett Róma-parafrázisát, egy réteggel mélyebbre mehetünk: Catalina figurája nemcsak politikus és világfi, hanem egy tényleges zseni, egy tudós-tervező, aki új szintre akarja emelni városát. Mindezt egy megalon nevű, olcsó B-sci-fik macguffinjaira emlékezető anyaggal, ami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, de építkezni is lehet vele, sőt, halott szövetet is regenerál, ha kell. Meg kell dolgoznunk nézőként kissé, hogy szerethető legyen ez a figura, ráadásul Driverrel és Coppolával együtt kell leugranunk a Chrysler-épület tetejéről. Catalina ugyanis nemcsak a megalon atyja, hanem meg nem értett várostervező-géniusz, és kicsit szuperhős is: meg tudja állítani az időt. Márpedig az időmegállítás mi, ha nem a művész legfontosabb eszköze és célja? Kíváncsi vagyok, milyen lefagyasztott időkapszula lesz a Megalopoliszból, minek fog látszani néhány hónap, néhány díjszezon, vagy épp 32 év múlva, amikor Sofia Coppola annyi idős lesz, mint most a apja? Meg tudja-e állítani az időt mások számára is két és fél óra erejéig? Számomra megállította, és folyton egy másik arcát mutatta: néha a lélegzetelállító, grandiózus alkotásét (a város, mint filmes életmű), néha a sültetlen, sehova sem tartó bohóckodásét.

(Egy adott ponton konkrét cezúra keletkezett a cannes-i bemutatón: a film kb. kétharmadánál kijött egy mikrofonos fickó, és feltett egy kérdést az egyik filmbéli karakternek, mint egy élő sajtótájékoztatón. Nemcsak remek médiahack és a színpadiasságot még inkább törvényerőre emelő performansz volt ez a gesztus, hanem visszautalás a filmtörténet kezdeteire, amikor cselekménymagyarázók kommentálták élőben a némafilmeket az olvasni nem tudóknak, vagy nem akaróknak, mintegy konkrétabb kapcsolatot létrehozva a vásznon lévő valóság és a moziszékekben üldögélők között.)

Ha Catalina az öntörvényű, mindig előre menekülő, progresszív lángelme (a rendező), akkor Cicero a konzervatív, mindent a hatalom szövetén keresztül vizsgáló pátriárka (a producer), kettejük torzsalkodásának dinamikája adja nemcsak a „politikai városfilm” sava-borsát, hanem a coppolai ars poeticáét is – mi a fontosabb, a rendezői vízió vagy a produceri érdek? A film művészet/ipar-kettősége ritkán van őszintébben megmutatva, mint a Megalopoliszban. Persze az egész mit sem érne Cicero lánya, azaz az ihlet nélkül... Francis Ford már csak ennyivel is tartozott Eleanornak, a feleségének, aki épp egy hónapja hunyt el. Ja, és a megalon? „Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink”... ez a Máltai Sólyom, a Necronomicon, az Erő, a Frigyláda egyben. Ez Hitchcock rendezői széke, Gloria Swanson csillogó tiarája, a rendezői egó láthatatlan gyurmája (egy adott ponton tényleg láthatatlan), ami körülhálóz bennünket a moziban, de csak akkor működik, ha hiszünk benne.

Filmtörténetet már nem fog újból írni, de nincs restellnivalója Coppolának, filmjét sokáig újra fogjuk forgatni a fejünkben a stáblista után. Ki a francot érdekel, hogy lesz néhány fújoló-fütyülő hang? Ő aztán igazán megérdemli ez az életművégi jutalmat, pláne, hogy maga finanszírozta – így érdemes felfogni, ajándékként, ami soha a büdös életben nem fogja visszahozni az árát. Mi más egy nagy filmrendező ismérve, ha nem az, hogy ezt megteheti és meg is teszi? Szerelemprojekt, és a szerelem tárgya maga a mozi, a hagyaték tétje pedig a jövő, a Coppola gyerekeinek – mindnyájunknak, akik a Keresztapán nőttünk fel – átadandó utópiaváros kulcsa.