Hevér Dániel rendező és Kertész Zsanett forgatókönyvíró első közös nagyjátékfilmje egy öregotthonban szövődött valószínűtlen szövetségről mesél kedvesen, bohókásan, mégis szívszorítóan. A Valami madarak kapcsán arról beszélgettünk az alkotópárossal, félnek-e az öregedéstől, miért készült öt éven át az alkotás, de szóba került Szacsvay László bajsza is.
Engedjetek meg egy személyes benyomást a filmmel kapcsolatban: a legerősebb élményem az volt a Valami madarakat nézve, hogy a saját nagyszüleimmel kapcsolatos mozzanatok köszöntek vissza több jelenetből is, és talán ezt gondolnám az egyik legfontosabb nézői visszajelzésnek egy rendező és egy író számára. Mi a legszebb dicséret számotokra?
Hevér Dániel: Jól esik, hogyha valóságosnak tűnnek ezek a szituációk, ha valaki tud ehhez kapcsolódni. De egyébként sokan mondják, hogy ismerősek ezek az élethelyzetek nekik, és hogy ők is átélték a nagyszüleikkel vagy szüleikkel ugyanezt, vagy akár ők maguk olyan idősek, hogy elgondolkodtatja őket a történet. Ez érezhetően egy olyan szituáció, téma, amihez sokan tudunk kapcsolódni. Nekem rendezőként az a legfontosabb, hogy a film érzelmi utazás legyen. Az is fontos, hogy egy társadalmi kérdést is akartunk boncolgatni, feszegetni, bemutatni. Számomra az is dicséret, hogy ha valaki azt mondja, hogy vitaindító volt a film, vagy hogy utána nagyon sokat gondolkodott erről. Nemrég például voltunk egy közönségtalálkozón, ahol a vetítés után a moderátor hölgy könnyes arccal azt mondta, hogy bocsánat, még pár perc kell neki, mire tud beszélni. De az is jó érzés, ha valaki azt mondja, hogy nagyon sokat nevetett rajta.
Kertész Zsanett: A közönségtalálkozókon azt éreztük, hogy a nézők számára terápia jellege is van a filmnek. Örültek, hogy lehet az öregedés témájáról beszélni, láttuk, hogy sokan érzik azt, hogy egyedül vannak ezzel a problémával. Reméljük, hogy kinyit egy kaput a film, és hogy jobban merünk majd erről beszélni. Az említett közönségtalálkozón volt egy hölgy, aki azt mondta, hogy már ő is abban az életkorban van, amikor azt érzi, hogy segítségre szorul, és az édesanyja – aki közel van hozzá korban – szintén ugyanebben a helyzetben van, ő két oldalról ismeri ezt az összetett helyzetet, és jól esett neki, hogy azt érzi, nincs elfelejtve.
Ebben benne van az is, hogy az öregedés egyfajta tabunak számít. Az utóbbi években ha készültek is a témában zajos sikert arató filmek, azok jellemzően drámák voltak – mint amilyen mondjuk Az apa Anthony Hopkinsszal vagy Michael Haneke Szerelme. Ti mégis inkább a humor felől fogtátok meg az öregedés történetét, fontos volt, hogy ne csak sírni, hanem nevetni is lehessen a filmen?
HD: A humor az elejétől fogva egy nagyon fontos célkitűzés volt, mert szerintem az élet is ilyen: vannak nagyon vidám, aztán nagyon szomorú pillanatok, és szerintem ezek felváltva bemutatva egymást erősítik. Ha mindig csak nagyon szomorú dolgokat mutatunk be, akkor egy idő után blokkolja azokat az agy, de ha ezek váltják egymást, akkor nagy erősek tudnak lenni. Az foglalkoztatott minket, hogy mi lehetne a jó megoldás egy ilyen szituációban, mert mi is láttuk ennek a nehézségét a saját családunkban. Én ezt átéltem a két nagymamámmal, nem tudtuk, hogyan lehet jól segíteni nekik, ők pedig nem akarták elfogadni a segítséget. És ennek az egész helyzetnek a másik oldala is nagyon fontos: hogy milyen nehéz lehet vajon ez belülről egy idős embernek, hogy most már nem tudja ellátni magát.
KZS: A legtöbb nyugdíjastkort elérő ember azt érzi, hogy már nincs rá szükség. Nem érzik magukat hasznosnak, nincs olyan esemény, ami kitölti a mindennapjaikat. A társadalom és gyakran a családok is elfelejtik azt, hogy ők is léteznek, miközben még jó esetben van hátra mondjuk harminc év az életükből, ami lehetne egy szép és hasznos időszak. Az is hozzátartozik ehhez a kérdéskörhöz, hogy az ember szembesül azzal, ahogy változik a teste. Az öregedés ellentmond a szépségideálnak. Valamelyik nap láttam egy cikket, hogy Sarah Jessica Parker kiment az utcára smink nélkül és azonnal betámadták, hogy megöregedett és hogy miért nem képes ezt eltüntetni. Ez az ellenállás nagyon mélyen gyökerezik: nem szabad megöregedni, nem szabad csúnyának lenni. Ha a világ azt mondja, hogy nem szabad öregnek látszanod, úgy elég nehéz elfogadni, hogy mindegyikünkre ez vár.
HD: Ezzel kapcsolatban az is eszembe jutott, hogy vajon a fogyasztói társadalom mennyire hathat erre. A társadalmunk folyamatosan azt diktálja, hogy mindig az újat vedd meg, mert mindenből az a legjobb. Az egész fogyasztói társadalom azt sugallja, hogy ami már régi, az rossz, elhasználódott. Telefonból, autóból is az újat kell megvenni, és ez a felfogás lehet, hogy az emberekre is kihat. Ezért gondoljuk, hogy aki idősebb, az nem jó, pedig ugyanolyan hasznos részei tudnának lenni a társadalomnak az idősek, ha erre egy kicsit jobban társadalmilag is fókuszálnánk. Tehát ha nem az lenne, hogy aki idős, az majd oldja meg valahogy egyedül, hanem egy kicsit megnéznénk jobban ezt a problémát, akkor megláthatnánk, hogy mennyire hasznos tagjai tudnának lenni a társadalomnak az idősek.
A film mintha kicsit ki is figurázná azt, ahogy az idősekkel beszélnek, például a százéves születésnapi bulit bemutató jelenetben, ahol hangzatos, de üres szólamokat puffogtatnak az idős néni születésnapján.
HD: Sokszor végletes, ahogyan az öregedésről gondolkodunk: vagy az van, hogy ne beszéljünk róla, vagy ha beszélünk róla, akkor próbáljunk meg úgy csinálni, mintha mindez semmiség lenne, vagy akár mintha nagyon jó lenne. Pedig nem hiszem, hogy jó megöregedni. A megoldás az őszinteség lenne, és ez sokszor nagyon hiányzik
KZS: Igen, ott abban a jelenetben azt akartuk megmutatni, hogy szeretnek az emberek szuperlatívuszokban beszélni az időskorról: aranykor, végre mindenre van idő, stb. Nem gondolnak bele a helyzetbe, nem is mernek belegondolni.
HD: Annak a jelenetnek az is része, hogy aki az aranykorról beszél, az egy viszonylag fiatal, negyvenes fickó, tehát hogy nagyon könnyű fiatalon azt mondani, hogy aranykor, de amikor az ember mondjuk hetven fölött van, akkor nem biztos, hogy ugyanez történik.
Mintha kicsit az idősgondozási rendszer kritikáját is látnánk ebben. Ez tudatos vonal volt?
KZS: Az idősgondozással foglalkozó emberek nagyon nehéz helyzetben vannak. Nyilván nagyon sokféle idősotthon van Magyarországon, de amerre jártunk, ott azt éreztük, hogy az ott dolgozók mindent megtesznek azért, hogy jó körülmények legyenek a lehetőségekhez képest, úgy kommunikáljanak az idősekkel, ahogyan azok megérdemlik. Az ápolók nyilvánvalóan nem a pénzért csinálják ezt a munkát, végtelenül túlterheltek, miközben tele vannak szeretettel, csak éppen ki vannak zsigerelve. Fizikailag és mentálisan is nagyon megterhelő ez a munka. Közben egy idősotthon persze nagyon ellentmondásos hely, hisz mindenki tudja, hogy az utolsó éveiket töltik ott a bentlakók, a dolgozók pedig ezt a frusztráló légkört próbálják kompenzálni mindenféle foglalkozással, gyerekrajzokkal a falakon, szeretettel, mosolyokkal.
HD: Nem feltétlenül az otthonok hibája ez. Inkább szerintem maga a rendszer meg a társadalom az, aki nem segít ebben. Mindenki teljesen magára marad ezzel a kérdéssel, hogy mit csináljak a nagyszüleimmel, mit csináljak a szüleimmel, amikor segítségre szorulnak. És mivel nem beszélünk erről, ezért az idős emberekben is egyfajta ellenállás alakul ki ez ellen. Tehát nem az van, hogy teljesen természetes, hogy az embernek eljön olyan időszak az életében, amikor már segítségre szorul, hanem olyan, mintha szégyellni kellene, hogy ő már idős, és neki segíteni kell. Ha erről többet beszélnénk, akkor nem maradna mindenki egyedül ezzel.
Említettétek, hogy saját tapasztalatok is ihlették a filmet. Hogyan lett ebből filmterv?
HD: Amikor lediplomáztam, elkezdtem írni egy filmet, aminek valamennyire része volt ez a történet. Benne volt Béla és Zoé, valamint az idősek otthona is, de ezen kívül más volt a sztori. Elkezdtünk Zsanival ezen együtt dolgozni, és ahogy alakítgattuk ezt a történetet, úgy jöttünk rá, hogy valójában ez a legértékesebb része az egésznek. Erre kezdtünk fókuszálni, és minden mást elengedtünk a történetben.
A saját félelmetek is inspirált az öregedéstől?
KZS: Igen, ráadásul ebben benne volt, hogy a hosszú szereplőválogatás alatt rengeteg idős színésszel találkoztunk, akiket virágkorukban mindenki ismert, most meg már egyáltalán nem játszanak, mert már nincsenek rájuk osztva szerepek. Nehéz volt látni, hogy ők maguk is mennyit változtak.
HD: Én is félek ettől, a szenvedés és a nehézségek emberpróbálónak tűnnek. Az is inspirált, hogy mi is fel akartuk ezt valahogy dolgozni. Szerintem ha erre tényleg úgy készül az ember, hogy ez természetes, akkor jobban el is tudja fogadni.
KZS: Ebben az is benne van, hogy nem véletlenül azt mondjuk, hogy a nyugati országokban, vagy mondjuk nagyon keleten teljesen máshogy gondolkodnak az emberek az öregedésről. Nyilván ennek az is a része, hogy sokkal magasabb a nyugdíj. Én mondjuk Spanyolországban szeretnék nyugdíjas lenni egy tengerparton, mert az kicsit kényelmesebbnek hangzik annál, mint ami itt van. Nagyon sok idős fűtetlen lakásban ül télen, egyedül. Óriásiak a kontrasztok. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ebben óriási felelőssége van a társadalomnak.
Említettétek, hogy sokáig tartott a színészválogatás. Ezek szerint nem Szacsvay Lászlóval a fejedben írtad meg a történetet?
KZS: Nem, nem volt senki konkrét. Mikor elkezdtük a szereplőválogatást, Dreissiger Laci, a producerünk küldött egy listát arról, hogy kik vannak a fejében a bizonyos karakterekre, és azon már rajta volt a Szacsi, de ekkor még nem gondoltunk rá. Én a Katonából ismerem őt, van ez a nagyon jellegzetes bajsza, amitől van egy grófi megjelenése, emiatt valahogy elhessegettük ezt a gondolatot. Már mindenkit megnéztünk, de nem találtuk meg az igazi Bélát, és akkor behívtuk őt is – és persze azonnal tökéletes volt.
Kizlinger Lilla hogy került mellé?
HD: Ő is nagyon hasonló sztori. Az elején volt egy olyan gondolatunk, hogy egy amatőrrel forgatnánk. Színésztanodákban és gimnáziumban jártunk, de nem találtunk olyat, aki elég hiteles és izgalmas. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. Azt hittem, hogy erre a szerepre – egy balhés tinédzserlány – könnyű találni izgalmas új arcokat, mégsem volt senki elég átütő. Lillát már korábbról ismertük, mert amikor még az Inkubátor program pitch-ére készültünk, forgattunk egy teasert, és abban ő volt Zoé hangja. Amikor ezzel az amatőr vonallal nem jutottunk előre, akkor jutott eszünkbe, hogy hisz' Lilla már egyszer volt Zoé hangja, meg kéne még egyszer nézni. Annyira jól tudja hozni ezt a figurát, nagyon közel áll hozzá ez a karakter. És amikor megláttuk őket együtt, akkor már tudtuk, hogy ez így működik. Ez egy jó pillanat volt, mert épp abban a szakaszában járt a filmkészítés, hogy tudtam: ezen áll vagy bukik az egész.
KZS: És ekkor már ráadásul csak egy hónap volt hátra a forgatásig.
Mi a helyzet Szacsvay László bajszával?
HD: Szacsi negyven éve középen borotválja a bajszát, ami elég jellegzetes , viszont nem annyira illett ehhez a karakterhez, mert ahogy Zsani is mondta, kicsit nemesi benyomást kölcsönzött neki. Először arra gondoltam, hogy talán a sminkes majd kipótolja. De Szacsi nagyon jó fej volt, és azt mondta, hogy kinöveszti. Negyven év után tehát kinövesztette a bajszát, most meg már annyira megszerette, hogy azóta már nem borotválja.
Szacsvayt az utóbbi időben egyre kevesebbet látjuk akár filmekben, akár színházban. Miben látjátok ennek az okát?
KZS: Szerintem az a helyzet, hogy nem írnak idősek szerepet. A színházban is csak a Cseresznyéskertben játszik már csak egy kisebb szerepet. Ez nagyon szomorú, ráadásul nagyon sok idős színész van ezzel így. A mellékszereplők közül is sokan mondták, hogy már ezer éve nem játszottak. Nagyon szívszorító, mert látszik, hogy mennének, játszanának, de nincs mit.
HD: Ebben talán az is benne van, hogy ha mondjuk van is egy ilyen szerep, akkor lehet, hogy a legnagyobb neveket akarják a generációból megszerezni. És esetleg nem azt nézik, hogy mennyire jó színész, hanem hogy mekkora húzónév.
Tehát nem csak az idős ember, az idős színész is tabu.
KZS: Pedig milyen jó lenne csupa idős szereplőkkel egy Rómeó és Júlia!
HD: Kicsit mintha az idősek témájával is az lenne, mint más hasonló alulreprezentált csoportokkal. A társadalomban mindenféle ember van, nemcsak gyönyörű huszonévesek vagy gazdag harmincasok. Nagyon sokféle ember képezi a társadalmat, szerintem az a jó film, ami ezeket mind bemutatja, és nem azért, mert ki akarja emelni ezt a témát, hanem egyszerűen azért, mert ilyen emberek vannak körülöttünk.
Az öregotthonnál is nagyobb börtön a magány – Hevér Dániel: Valami madarak
Szövődhet-e titkos szövetség egy makacs öregúr és egy tinilány között? Természetesen, ha a tét a fondorlatos szökés egy idősek otthonából, ám Hevér Dániel és Kertész Zsanett első nagyjátékfilmje, eléri, hogy végül magunk se tudjuk, minek drukkoljunk. A Valami madarak az öregedésről, magányról és elfogadásról beszél azzal a típusú bravúrral, amely jóleső arányban nevettet és ríkat meg.
A filmet a Midpoint forgatókönyves workshopján fejlesztettétek. Mesélnétek kicsit a folyamatról?
KZS: Még 2018-ban jelentkeztünk, szóval már jó pár évvel ezelőtt volt. A Valami madarak akkor még csak egy harminc oldalas sztori volt, amiben már megvolt a történet meg a karakterek, de azt éreztük, hogy nagyon hasznos lenne, ha segítenének a fejlesztésben. Egy ilyen workshop nagyon jó teszt arra, hogy nemzetközi szinten mennyire állja meg egy projekt a helyét. A Midpoint egy nagy intézmény, Prágában alapították, Közép-Európában a legnagyobb forgatókönyv-fejlesztő workshop. Nyolc-kilenc projektet válogatnak be évente és tíz hónapon át különböző helyeken fejlesztjük a projektet szakemberek segítségével. A tíz hónap végére lett egy első verziónk a forgatókönyvből.
Amivel Karlovy Varyban nyertetek is. Amikor hazatértetek, mi volt a következő lépés? Tárt karokkal fogadnak egy nyertes forgatókönyvet?
HD: Őszintén szólva senkit nem érdekelt, hogy megnyertük a Midpointot. Mi is azt hittük akkor, hogy ez egy olyan eredmény, mint amit te is mondasz, hogy majd tárt karokkal fogadnak, de nem így volt. Ott telt el a legtöbb idő: 2019-ben nyertünk, 2021-ben kerültünk az Inkubátorba. Eltelt két év, amíg arra vártunk, hogy valaki vegye észre, hogy ez egy jó projekt. De még így is szerencsésnek érzem, hogy meg tudtuk csinálni. Öt évig tartott, de végül lett egy jó film. Szerintetek most nem kapna pénzt?
KZS: Azt gondolom, hogy most már sokkal átláthatatlanabb a rendszer, mint korábban volt. Mi azon szerencsések közé tartoztunk, akik az Inkubátor Programot egy független szakmai fórumnak ismerték meg. Független zsűri volt, akit nem lehetett felülbírálni. Most már más a helyzet.
Most kapna támogatást a film?
HD: Szerintem igen. Nem gondolom, hogy ne tudna. De ahogyan a színészekről is elmondtuk, hogy ki vannak szolgáltatva annak, milyen szerepeket kapnak, úgy a filmes alkotók is ki vannak szolgáltatva annak, hogy milyen filmeket engedélyeznek.
Egy összeszokott rendező-írópárost látok, akinek már meg is van a következő filmterve?
HD: Már megvan: egy szerelmesfilm lesz, olyan karakterekkel, aki a társadalom peremén élnek, és akikről ugyanúgy nem nagyon készül film, mint az idősekről.
