Szövődhet-e titkos szövetség egy makacs öregúr és egy tinilány között? Természetesen, ha a tét a fondorlatos szökés egy idősek otthonából, ám Hevér Dániel és Kertész Zsanett első nagyjátékfilmje, eléri, hogy végül magunk se tudjuk, minek drukkoljunk. A Valami madarak az öregedésről, magányról és elfogadásról beszél azzal a típusú bravúrral, amely jóleső arányban nevettet és ríkat meg.
Tegyük a szívünkre a kezünket: az öregedés nem feltétlenül az a slágertéma, amiről filmalkotások egész sorát tudnánk zsinórban ledarálni. Idősödő testeket, egyre beszűkülő tudatot, törvényszerű szellemi és fizikai leépülést nem a legszívderítőbb látni, ám az ageizmus, azaz az időskorral szembeni negatív diszkrimináció ledöntésére az utóbbi időben a filmtermésben is egyre több példát látunk. Elég csak az utóbbi évek egyik legszívszorítóbb darabjára, az Anthony Hopkins Oscar-díjas alakításával bemutatott Az apára vagy Michael Haneke Szerelmére gondolni, amely kendőzetlenül, idealizált cukormáz nélkül mutatja be az időskori leépülést. Hevér Dániel rendező és Kertész Zsanett forgatókönyvíró első filmjével máris hiánypótló témát dolgoz fel, nem véletlen, hogy Karlovy Varyban az ő filmtervük nyerte a MIDPOINT Feature Launch nagyjátékfilm-fejlesztő pitchfórumát.
Béla (Szacsvay László) az a típusú zsörtölődős öregúr, aki mindenen morog, de leginkább azon, ha lebácsizzák. Hisz nem olyan öreg ő, ellátja magát a napjait rendező monoton egyhangúságban. Aztán egy nap a rutin egyik pontján, zuhanyozás közben az ezerszer ismételt mozdulatba hiba csúszik, ő pedig beveri a fejét. Az orvosnál a testén felfedezett zúzódások mutatják, hogy ez nem az első eset, és hiába tiltakozik, megtörténik vele a legkomolyabb rémálma: az idősek otthonába kerül, ahol ő lesz Béla bácsi, és még az étel is rossz. Ezzel párhuzamosan megismerjük Zoét (Kizlinger Lilla), aki fiatal édesanyja szerelmi légyottjait kénytelen végighallgatni egy papírfalú panelban vacsora nélkül – nem csoda, ha zűrökbe keveredik, és közmunkára ítélik. Megtörténik a legszörnyűbb rémálma: egy idősek otthonába kerül, ahol mogorva bácsik verik le dacosan az orra előtt a tányért. A két kilátástalan helyzet eggyé forr össze, Zoét és Bélát hamar összekovácsolja a magány, ami közös küldetést szül: ki kell juttatni Bélát az öregotthon falai közül, hisz nem oda való.
De ki való oda? – merül fel a kérdés, Béla egyből meg is válaszolja: az öregek, a bácsik, a tehetetlenek, azok, akik nem tudnak magukról gondoskodni. A Valami madarak egyrészt az idősgondozás tematikáját járja körül nagyon valósághűen, egyúttal a férfi fián keresztül felvetve azt a dilemmát, ami a mai napig kényes kérdés. Megúszós, sőt, egyenesen szívtelen döntés-e – ahogy pejoratív felhanggal mondani szokás – bedugni a nagymamát egy ilyen intézménybe, ha nincs kapacitásunk az egyre nagyobb figyelmet igénylő rokonunkról gondoskodni? A film okosan játszik a nézőpontokkal, előbb Bélával azonosulunk, hisz első ránézésre tényleg nincs vele nagy baj, kicsit nehezen hajol, az ízületei sem a régiek, de képes ellátni magát. De aztán teljesen érthetővé válik a fia álláspontja is: Németországban él, nem tud vigyázni Bélára, ám mégis könnyebb elviselni apja haragját, mint állandó rettegésben élni, melyik pillanatban csúszik el ismét a férfi otthon. Mivel a forgatókönyv nagyon jó érzékkel tölti meg bájos humorral a filmet, a szökés gondolata kedves csínytevés lesz, ahol egyértelműen a leleményes öregúrnak drukkolunk, ám legalább ilyen ravaszul húz bele a felismerésbe: tényleg az lesz a legjobb, ha kijut?
Ezzel együtt merül fel a film még központibb mondanivalója, maga az öregedés természetes, de ezzel együtt elkerülhetetlen, ebből fakadóan rémisztő mivolta. A film bizonyos szempontból idealizálja és kifordítja mindezt: jól példázza ezt a szülinapi jelenet a filmben, ahol egy – az idősekhez képest mindenképpen fiatalnak számító – férfi fellengzős beszédet mond a százéves ünnepelthez, aranykornak nevezi az öregkort, miközben azt nézzük, hogy noha ünnepelendő, távolról sem komfortos állapot már ez. Ezzel együtt azonban mégsem feltétlenül fest teljesen valós képet az idősotthonokról: aktív, gyermeteg nyugdíjasokkal van teli a történet, akik mintha második gyerekkorukat élnék, a valóságban jóval komorabb intézmények ezek. De ez a döntés is érthető, hisz a film egyértelműen inkább a kedves komédia irányába visz, mint a súlyos drámáéba, ennek ellenére az utóbbiból is akadnak bőséggel keserű pillanatok.
És míg az idősödés a fiatal hősnőtől értelemszerűen távol van, akad egy közös élményük, ami ugyanúgy mar, ha az ember tizenhét vagy épp hetven: a magány. Ennek aspektusai persze eltérnek: Zoé a felnőtté válás küszöbén küzd a valódi anyai törődés hiányából fakadó magánnyal, míg Béla élete alkonyára magányosodik el, kettejük különleges barátsága azonban egyformán gyógyír mindkettőre.
Míg a középpontban Béla áll, addig Zoé szála érezhetően elsikkad kicsit, holott legalább annyira érdekes az övé is. Mindössze tizenhét éves, de két terepen is felnőttként kell helyt állnia: a tinikorban megragadt anyja haját ő fésüli meg a randi előtt, de Bélát is ő pesztrálja folyamatosan, miközben valódi anyafigura nélkül saját magát is fel kell nevelnie. Az Ezüst medve-díjas Kizlinger Lilla játéka nyers és ösztönös, egyszerre képes megjeleníteni az esendő, de talpraesett tinit. De a legnagyobb dicséret talán mégis az, hogy méltó és egyenrangú partnere Szacsvay Lászlónak, akit jó végre ismét a vásznon, ráadásul főszerepben látni, főleg úgy, hogy szokás szerint minden pillanata arany a mogorva öregúr szerepében, akinek mégis gyermekien felderül az arca, ha plüssdínót vehet az unokájának.
A Valami madarak nem az a típusú rendezői debütálás, amely berúgja az ajtót, és rögtön klasszikussá érik. Megvannak a maga egyenetlenségei, apróbb gyermeki hibái, akinél viszont betalál, azt a katarzisig viszi is magával. Egy csendes, végtelenül kedves és egyben szívszorító elsőfilm abból a fajtából, amely egyszerre nevettet és ríkat meg, és ami után szorosabban öleli meg a számára kedves idősöket az, akinek még megvan erre a lehetősége.
