A haláltól való félelem napjainkban mindenkit menekülésre késztet. A közfelfogás szerint a divat, a média és a sebészet elsődlegesen a felelős azért, hogy valódi lehetőségünk van megfeledkezni az idő minket is érintő hatalmáról. Rebecca Miller immár második filmjében fordul az időskor felé: mintha ő éppen arra lenne kíváncsi, hogy milyen abba az életkorba lépni, amelyben az emberek már úgy gondolják, életük lényegi részén túl vannak.
Milyen lehet az – teszi fel Miller a kérdést – mikor a nagy tervek helyét a számvetés veszi át, milyen felismerések és döntések születnek abból az élethelyzetből, hogy a legfontosabb ambícióinkkal való leszámolás (vagy a megvalósulás, vagy a már lehetetlenné válás okán) pozíciójából képesek vagyunk újraértékelni egész korábbi világlátásunkat. Illetve felveti azt a legfontosabb problémát, ami az öregség körüli időbeli és térbeli űrrel kapcsolatos.
Miller előző filmje, a Jack és Rose balladája egy valamikori hippikolónia utolsó idős tagjaként megmaradt apáról és annak kamaszkorú lányáról szól. Jack egész életét arra tette fel, hogy minimális – ma úgy mondanánk – ökológiai lábnyommal működő közösséget építsen fel egy természeti rezervátum közepén. Értékrendjének alappilléreit a modern, expanzív társadalom lenéző gyűlölete, a világtól való teljes elvonulás és a belső békének a keresése jelentették. A film végére Jack azt ismeri fel, hogy a szigorú, világtól való elvonulás elvein felnevelt kislányától a választás alternatíváját tagadta meg azáltal, hogy ellentmondást nem tűrően lehetőséget sem adott számára a másik oldalt megismerni és netán megszeretni.
Miller legújabb, a Berlinálén bemutatott filmjének hősnője egy könyvkiadó igazgatójának a felesége, aki az évek elteltével pontosan ellenkező következtetésre jut, mint az előző filmbeli Jack. Pippa arra jön rá a luxus-nyugdíjasotthonba költöző, nála évtizedekkel idősebb férje mellett, hogy a jólét és a nyugalom érdekében évekkel ezelőtt valójában saját világáról, önmagáról mondott le. Pippa Lee-nek – mint azt a film flashback-jeiből megtudjuk – több élete/életszakasza volt, és ezek közül az utolsó, a leghosszabb, az önfeladásról szólt.
A filmet valójában Robin Wright Penn alakítása viszi el a hátán, aki elképesztően árnyalatgazdag módon eleníti meg az 50 körüli nő szorongásait és kétségeit, és ezek között a 30 évvel idősebb férjért való aggódás csupán az egyik, talán nem is a legnagyobb probléma. A még mindig csinos Pippa a nyugdíjasok közé költözés pillanatában döbben rá, hogy egy szakadék választja őt el férje világától, egy olyan szakadék, amelyben elveszik, ha nem talál valami megoldást. Robin Wright Penn úgy tudja ábrázolni a kötelességeinek tökéletesen eleget tevő jó feleséget, hogy közben testtartásában, hangszínében, kapkodó tekintetében, ráncainak apró rezdüléseiben felfedezzük a helyét nem találó, egyre bizonytalanabbá váló nőt. Az unalommal fűszerezett elveszettség érzése és az (utolsó?) lehetőség elszalasztásától való félelem egy nála jóval fiatalabb férfi (Keanu Reeves) karjaiba löki, ám ez a találkozás sem a felszabadult boldogságról szól. Hiszen arra derül ezáltal fény, hogy Pippa fiatalkori döntései (vagy inkább sodródása) révén egy olyan, végtelenül magányos élethelyzetbe kormányozta magát, ahol már nemcsak felfele, de lefele is évtizedek választják őt el a környezetétől. Míg a Jack és Rose balladájának öregedő hőse éppen az elszigeteltséget hajszolta, Pippa Lee – gazdag társasági élete és akarata ellenére – lényegében egyedül maradt: idősebb férje felé leküzdhetetlen távolságot jelentenek a még le nem telt évek, fiatalabb pasijától pedig a már megéltek tartják távol.
Hiába választott más szakmát, Rebecca Miller sok sorstársához hasonlóan nem szabadul nagy formátumú apjának árnyékától: a filmjeiről írott kritikák – amire immáron ez is példa – sosem mulasztják el megemlíteni, hogy a drámaíró Arthur Miller lányaként jött a világra. Ezen utóbbi munkája azonban talán okot is ad e párhuzamra, hiszen egy alapvetően irodalmias filmről van szó. Miller túlírta ezt a forgatókönyvet: a Pippa időskorába helyezett történetben a rendszeresen megjelenő flashback-ek miatt nem tudjuk igazán átélni a főhős jelenlegi élethelyzetét. Ráadásul a visszaemlékezés formában megjelenő múltidézések sajnos egyik alkalommal sincsenek szerves kapcsolatban a felidézés pillanatában történtekkel: a múlt túlontúl nyilvánvalóan miattunk, nézők miatt kerül elő.
Pedig érdekes módon Miller előző filmjének éppen az volt az egyik legnagyobb erénye, hogy az erős, túlbonyolított történet helyett rá mert hagyatkozni egyszerű szituációkra (felejthetetlen például, mikor Daniel Day Lewist egy röpke pillanatra gyöngéd érzések fogják el lánya iránt) vagy remek színészeinek hosszan kitartott közelijeire. A Pippa Lee négy életében ha több nem is, de egy jó film lehetősége benne volt: remek az alapötlet, jók a színészek, fontos a felvetett egzisztenciális probléma, de az egész mégsem válik igazán felkavaróvá. Könnyen emészthető, irodalmias ízű film ez: tartalmas szórakozás vasárnap délutánra.
