Tim Burton huszadik(!) nagyjátékfilmjét látva tűnik csak igazán hihetetlennek, hogy a különc rendezőzseni idén töltötte be a 66-ot. Az elmúlt másfél évtized sorozatos kudarcai után kevesen mertek hinni benne, pedig a Beetlejuice Beetlejuice legalább olyan fesztelen, őrült és imádnivaló szórakozás lett, mint az 1988-ban bemutatott kultikus előd.
A gótikus tündérmesék nagymestere feltámadt hamvaiból, és ismét megmutatta, hogy a túlvilág nem is annyira nyomasztó hely – amennyiben az ő szemüvegén keresztül tekintünk rá. Röpke 36 év kellett hozzá, hogy megvalósuljon a bajkeverő démon, Beetlejuice haláli kalandjainak folytatása, amire nagyobb szükség volt, mint gondoltuk. Mármint nem nekünk, hanem Tim Burtonnek, akinek ezzel még épp időben, a megsemmisítő becsapódás előtt sikerült visszarántania karrierje kormányát. Legutóbbi mozifilmje, a Dumbó 2019-es feldolgozása nem csak a csodabogár rendező rajongóinál tette be a kaput. Burton maga is megragad minden alkalmat, amikor éles kritikával illetheti a Disney-t, hiszen az egeres stúdió totális kontrollja kis híján azt érte el nála, hogy berekessze filmes működését. Aztán jött a Netflix, amely egy álomprojektet kínált fel neki a Wednesday című Addams Family spinoff-sorozat képében, ám a nagy visszatérés továbbra is váratott magára. A régi tűzhöz valami ősibbre, elemibbre volt szükség – olyasvalakire a múltból, aki piszkosul élvezi, hogy halott.
A szellemlátó Lydia Deetz (Winona Ryder) napjainkban egy paranormális jelenségeket feltáró tévéműsort vezet. Amióta tinédzserként találkozott a Maitland házaspárral (Geena Davis és Alec Baldwin), megszállottan vonzza a másvilág, nem csoda hát, hogy lánya, a nála lényegesen földhözragadtabb Astrid (Jenna Ortega) képtelen egy fedél alatt lenni vele. Egy családi tragédia mégis úgy hozza, hogy a Deetz famíliának egyesülnie kell, ráadásul nem akárhol: az elhíresült Winter River-i házban, amiben a pajkos démon, Beetlejuice (Michael Keaton) több generációra elegendő traumát okozott egyetlen éjszaka leforgása alatt. A bioördögűzésre specializálódott bajkeverő rögtön drótot kap a kényszerű összejövetelről, és elhatározza, hogy ezúttal nem hagyja kicsúszni élettelen kezei közül egykori aráját. Pláne, hogy váratlanul feltűnik a színen Mr. Juice exneje, a lélekvámpír Delores (Monica Bellucci), aki a szó szoros értelmében összeszedte magát, hogy bosszút álljon csúfos véget ért nászéjszakájukért. Hamarosan elkerülhetetlenné válik, hogy az élők és a holtak útjai újfent keresztezzék egymást, máskülönben sírkő sírkövön nem fog maradni.
A hollywoodi nagykönyv szerint a Beetlejuice – Kísértethistória földöntúli sikeréből automatikusan következnie kellett volna a nagyobb, hosszabb, látványosabb második résznek. A Warner akkor áldását adta a dologra, s alapvetően a stáb sem zárkózott el egy esetleges folytatástól, időközben viszont elkészült a Batman – A denevérember hányattatott sorsú forgatókönyve, ami értelemszerűen prioritást élvezett a stúdiónál. Burtonnek és Keatonnek (akit a rajongók pont a gátlástalan szellem megformálása miatt tartottak komolyanvehetetlennek Bruce Wayne szerepére) tehát más elfoglaltsága akadt, később pedig a Beetlejuice 2. teljesen lekerült a napirendről, amihez talán annak is volt némi köze, hogy a borzas hajú rendező a vártnál jobban szabadjára engedte a fantáziáját a Batman visszatérben. Az alkotópáros ezért megegyezett, hogy kizárólag abban az esetben szállnak alá újra az alvilági kormányablak tekervényes folyosórendszerébe, ha olyan sztorit bírnak kiötleni, ami érdemben lendíti tovább az egyébként kerek egésznek szánt első filmet. Végül az említett Wednesday két írója, Alfred Gough és Miles Millar lépett elő azzal a történettel, ami méltónak ígérkezett a ’88-as kultfilmhez.
Bár nehéz elvonatkoztatni a ténytől, hogy a Beetlejuice Beetlejuice a virágkorukat élő, többnyire azonban felesleges legacy sequelek sorát gyarapítja, azt mégsem lehet az alkotók szemére sütni, hogy a könnyebbik utat választották. Persze, száztíz százalékon pörög a fanservice, a visszaköszönő karakterek majd’ minden párbeszédbe beleszövik a közel negyven évvel ezelőtti ámokfutás nosztalgikus emlékét, valahogyan mégis a jó ízlés határain belül marad ez a szívmelengető osztálytalálkozó. Burtonék ügyesen veszik az akadályokat, aminek köszönhetően csupán a cselekmény szintjén – meg a látványosan megöregedett színészeken – érhető tetten az eltelt idő. Beetl… Bee… Betelgeuse már nem holmi ósdi tévéreklámmal próbálja felhívni magára a figyelmet, hanem az okostelefonokat vírusként elárasztó szexhirdetések formájában. Lydia fáradhatatlan performanszművész anyja, Delia (Catherine O’Haránál kevesen szórakozhattak jobban a forgatáson) szintén halad a korral: multimédiás eszközök széles tárházát veti be, hogy az alkotómunka nevében dokumentálja mérhetetlen gyászát.
A lényegen azért szerencsére nem változtattak a mostani trendek. Beetlejuice számára a jellemfejlődés továbbra is ismeretlen fogalom, ő ugyanaz a számító szemétláda, aki anno Maitlandék szorult helyzetéből is saját magának kovácsolt előnyt – ez pedig egyet jelent azzal, hogy Michael Keaton újfent brillírozik legendás szerepében. Winona Ryder szemében annak ellenére is meg-megcsillan az első film sápadt goth girlje, hogy itt már egy gyermekét egyedül nevelő anya önmagával és lányával való viaskodását kellett hitelesen megjelenítenie. Egy szó mint száz, jó viszontlátni a régi arcokat, de az újonnan érkezők sem lógnak ki ebből a dilis csapatból. Jenna Ortega a Wednesdayben már bizonyította, hogy tökéletesen passzol Burton freakek által benépesített világába, így nem okozott különösebb meglepetést, hogy a Deetz család tagjaként is megállja a helyét. Justin Theroux eszményi műmájer Lydia piperkőc, álszenteskedő élettársaként, Monica Bellucci egy szép napon talán méltó utódja lesz Helena Bonham Carternek (bulvárperceink következnek: Tim Burton és az olasz sztár jelenleg egy párt alkotnak), a show-t azonban nyilván Willem Dafoe lopja el, méghozzá halál lazán. Ő alakítja Wolf Jacksont, a túlvilági rendőrnyomozóvá avanzsált, néhai B-listás színészt, aki folyamatosan egy pohár automatás kávét szorongatva lohol Mr. Juice nyomában.
Tim Burton visszatalált régi önmagához, és lassan húsz éve tartó „átkot” tört meg a Beetlejuice Beetlejuice-szal. Jóllehet a rothadó démon második eljövetele korántsem tökéletes, mert noha alibizésnek tényleg nem mondható ez az újrázás, a cselekmény azért itt-ott megreccsen a folytatások tipikus súlya alatt. A temérdek párhuzamosan futó szál néhol szomorú kompromisszumokat követel (Delores főgonoszként kábé annyira rúg labdába a sztoriban, mint az MCU jelenlegi fázisának bármely antagonistája), ám a film olyan feszes tempót diktál, ami könnyedén képes feledtetni ezeket a hibákat. A Beetlejuice Beetlejuice se több, se kevesebb, mint kultstátuszba emelt elődje: egy magával ragadó, elborult szórakozás, amitől kicsit kevésbé érezzük fullasztónak az elkerülhetetlent. Főleg, ha az utóélet akár csak fele annyira színes, mint Burton összetéveszthetetlen stílusú, kézműves univerzumában.
